A hátrahagyottak öröme – Elengedni a gyermekeket, hogy Jézust követhessék
Egy idősödő édesapa áll a csónakja mellett, körülötte egy halom félig megjavított halászháló, úgy figyeli a két fiát. Mindig is úgy gondolta, hogy fiai egy nap majd átveszik az üzletet, és segítenek eltartani őt és a feleségét, amikor ők már túl öregek lesznek a munkához. De most olyasmit lát, amire soha nem számított: fiai egy fiatal rabbival sétálnak a parton, aki hívja őket, hogy hagyják el a hivatásukat, a halászatot – és az apjukat –, így kövessék őt.
Hirtelen az általa és fiai számára elképzelt biztosnak hitt jövőt mintha örvény nyelné el. Vajon mit érez ez az apa? És mit éreznek a fiai?
Talán felismerjük a jelenetet. A Máté 4,21-22-ből származik:
„Miután továbbment onnan, meglátott két másik testvért, Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hajóban apjukkal, Zebedeussal együtt rendezgették hálóikat, és őket is elhívta. Ők pedig azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és követték őt.”
Amikor fiatalabb koromban olvastam ezt a történetet, nem nagyon foglalkoztam Zebedeussal. Jobban bele tudtam képzelni magam Jakab és János helyébe, akik Jézust követve az emberhalászat jövőbeli kilátásai felé tették meg az első lépéseket. Az egész helyzet bizonytalanságát kalandosnak és izgalmasnak találtam. De most idősebben, felnőttkorú gyerekek apjaként könnyebben azonosulok Zebedeus helyzetével.
„De nem gyűlöli meg apját”
Zebedeus tapasztalata egészen más megvilágításba helyezi Jézus alábbi szavait:
„Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom. Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.”
(Lk 14,26-27)
Fiatalabb koromban ezeket a szavakat főként apámra és anyámra, testvéreimre és barátaimra vonatkoztatva hallottam. Most már sokkal inkább magamra mint apára vonatkoztatva hallom őket. Ahhoz, hogy a gyerekeim hűségesen kövessék Jézust, meg kell „gyűlölniük” engem Őérte.
Természetesen Jézus itt a „gyűlölni” alatt nem azt a fajta érzelmi gyűlöletet érti, amire általában gondolunk, amikor ezt a szót használjuk. Ő a legnagyobb értékről beszél, ahogyan ebben a részben is:
„Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”
(Mt 6,24)
Jézus itt nem arra gondol, hogy erős ellenszenvet kellene éreznünk a pénz iránt, hanem azt mondja, hogy nem becsülhetjük Istent és nem becsülhetjük egyszerre a mammont, a pénzt is ugyanolyan mértékben, „mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is” (Mt 6,21). A gyűlölet, amiről Jézus beszél, így néz ki:
„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.”
(Mt 13,44)
A példázatban szereplő emberben nincs erős ellenszenv mindazzal szemben, „amije van”. Egyszerűen csak többre értékeli a kincset, amit talált, mint azt, amije van. Ezért „gyűlöli meg” korábbi tulajdonát azzal, hogy eladja azt. Tudja, hogy mi a legértékesebb és legfontosabb.
Keresztyén apának vagy anyának lenni nemcsak azt jelenti, hogy jobban kell becsülnünk Jézust, mint földi szeretteinket; hanem azt is, hogy örömmel kell fogadnunk, ha keresztyén gyermekünk ugyanilyen értelemben vett „gyűlöletének” tárgyává válunk. Mi is része vagyunk annak a „mindennek”, amit gyermekünk hajlandó „eladni” annak a kincsnek az örömért, amely Jézusban fedezhető fel.
Hajlandóak vagyunk gyűlölet tárgyává lenni?
Talán az olvasó is tudja, hogy mi a Desiring Godnál azt szeretnénk, hogy az olvasó (és mindenki) keresztyén „hedonistává” legyen. Hisszük, hogy a Biblia világosan tanítja, hogy Isten akkor dicsőül meg bennünk a legjobban, amikor a legnagyobb megelégedést Őbenne találjuk. De a keresztyén „hedonizmusnak” van egy másik oldala is. Miközben mi Istenben keressük a legnagyobb örömünket, másoknak is segítenünk kell abban, hogy Őbenne találják meg a legnagyobb örömüket. Ami természetesen azt jelenti, hogy azt akarjuk, hogy Istent sokkal többre becsüljék, mint minket.
Mindez akkor van leginkább megpróbálva, amikor a saját apánkról, anyánkról vagy más kedves szeretteinkről van szó. Valódi, érezhető ára van annak, amikor valóban nehéz, sőt fájdalmas döntéseket hozunk, hogy Jézust és az Ő életünkre vonatkozó elhívását többre becsüljük, mint ezeket a drága kapcsolatokat.
De akkor is valódi, érezhető ára van ennek, amikor velünk kapcsolatban hoznak meg ilyen döntéseket – amikor mi vagyunk az az apa, anya vagy szeretett személy, akit egy keresztyénnek meg kell „gyűlölnie” (a nagyobb érték értelmében), hogy követni tudja Jézus hívását az életében. Más élmény, ha magunkat is azok közé a földi kincsek közé soroljuk, amelyeket valakinek „el kell adnia”, hogy a legfőbb kincs örömét megnyerje. Más élmény feláldoztatni, mint áldozatot hozni.
De ez nem kevésbé keresztyén „hedonizmus” – akkor, ha valóban nagyra becsüljük gyermekeink törekvését a legnagyobb Kincsre. Jézus tanítványaiként nekünk is „meg kell gyűlölnünk” a kisebb kincseket, amelyeket igazán szeretünk (mint például gyermekeink közelségét), hogy Ő a miénk legyen. Ebben a paradox[1] gyűlöletben a mi áldozatkészségünk az elhívás másik oldalán mutatkozik meg, amikor nem mi vagyunk azok, akik elhagynak valakit, hanem azok, akiket elhagynak. Ebben a helyzetben szem előtt kell tartanunk Jézus elhívásának valódi természetét:
„Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg… még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom. Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.”
(Lk 14,26-27)
A hátrahagyottak közössége
Az, hogy elengedjük gyermekeinket, hogy kövessék Isten országa hívását, része annak, hogy mi, szülők meggyűlöljük a saját életünket és hordozzuk a saját keresztünket Jézusért. Részben az teszi paradoxonná az Ő hívását, hogy ez a „gyűlölködés” egyáltalán nem érzelmi indíttatású. Sőt valójában a szeretet megnyilvánulása. Ahogy barátom, John Piper mondja:
A szeretet az Istenben való öröm túláradása, amely kielégíti mások szükségleteit. A túlcsordulást úgy élhetjük meg tudatosan, ha örömünket a másik örömében keressük.
(Desiring God, 141)
Így amikor gyermekeink elhagynak minket, mert megtalálják a legnagyobb örömüket a legnagyobb Kincsben, mi is ugyanezt a jutalmat keressük azáltal, hogy meggyűlöljük saját életünket ebben a földi életben. Ez az egyik módja annak, hogy csatlakozzunk Jézushoz az önfeláldozás golgotai útján az előttünk levő örömért (Zsid 12,2).
A golgotai út nem könnyű út. Jézus azt mondta nekünk, hogy „keskeny az az út, amely az életre visz” (Mt 7,14). És ezen az úton az egyik nehéz pillanat az, amikor arra hívnak bennünket, hogy csatlakozzunk Zebedeushoz a hátrahagyottak közösségében, a kisebb kincsek közé, akik elengedik szeretteiket, hogy a legnagyobb örömüket a legnagyobb Kincsben találhassák meg.
De mint kiderül, a hátrahagyottság nem pusztán, sőt elsősorban nem passzív állapot – akkor nem, ha ezt a fájdalmas tapasztalatot a legnagyobb Kincsben való legmagasabb örömünk aktív keresésévé alakítjuk.
Jon Bloom
www.desiringgod.org/articles/the-joy-of-being-left-behind#unless-you-hate-your-father
Jon Bloom (@Bloom_Jon) a Desiring God tanára és társalapítója. Négy könyv szerzője, köztük a Not by Sight (Nem látásban) és a legutóbbi True to His Word (Hűen az Ő szavához) című könyveké. Feleségével öt gyermekük van, és Twin Citiesben élnek.
[1] Látszólag önmagának ellentmondó, de lényegében helyes.
Tom Glover – A/5, 112 oldal
Bámulatos és páratlan kiváltság Istent ismerni a Fia, Jézus által. Isten terveit megtapasztalni, akaratát megérteni és az Ő dicsőségére élni – ezek azok a célok, amelyekre az emberiség teremtetett. A néhai David Watson egyszer azt mondta: „A körülöttünk lévő világnak már elege van a szavakból, a valóságot igényli.”
