A hit megélése egy hit utáni világban

A Nyugat közel sem annyira posztkeresztyén, mint ahogyan azt sokan képzelik. Kétségtelenül vannak olyan helyek a földön, beleértve Közép-Amerikát is, ahol úgy érezhetjük, hogy a tágabb kultúra jelenleg példátlan mértékben utasítja el a keresztyénséget. De az a közeg, amely a posztkeresztyénséget jellemzi, még mindig (dacára önmagának) eredendően keresztyén.

Képzeljünk el egy hibernált vikinget, aki felébred a 21. századi Skandináviában, vagy egy maját, aki „ébredése után” a mai Mexikóval szembesül, vagy Asterixet és Obelixet, akik a német szociáldemokráciával vagy a francia laïcitével^[1] találkoznak! Bármennyire is „világiak” ezek a helyek sokunk számára, értékeik mélyen keresztyénnek tűnnének bárkinek, aki még nem találkozott velük.

Mindazonáltal a késő modernitás világában élni nyilvánvalóan rengeteg kihívást jelent az ortodox hívők számára.

Vesztésre áll a keresztyénség?

Nevezzük bárhogy a társadalmunk vallási szemléletét – szekularizmusnak, posztszekularizmusnak, posztkeresztyénségnek vagy valami teljesen másnak –, az emberek továbbra is szkeptikusak a keresztyénséggel szemben, sőt bizonyos esetekben egyenesen ellenségesek vele.

A pogány istenek, mint Mammon (pénz istene), Aphrodité (szerelem istennője), Apolló (költészet istene), Árész (háború istene), Gaia (föld istennője) és Dionüszosz (bor és mámor istene) továbbra is a modernitást szorongatják különböző álruhákban. Krisztus követése érdekében megtagadni őket még mindig sokba kerül. A gazdag embernek még mindig nehezebb bejutnia a mennyek országába, mint tevének átmenni a tű fokán (Mt 19,23-24). Az egyház még mindig sok hibát hordoz, és a keresztyénség kulturális befolyása gyakran csak arra volt jó, hogy felnagyítsa ezeket a hibákat a kívülállók számára.

A külső, kulturális kihívásokat belső, pszichológiai kihívás tetézi: a keresztyének úgy érzik, hogy vesztésre állnak. Egyes országokban ez egyszerűen számok kérdése. Különféle okok – többek között a jólét, a termékenység és a háború utáni életet meghatározó privatizáció – miatt a vasárnaponként templomba járók aránya a második világháború óta számos nyugati országban folyamatos csökkenést mutat (míg a harmadik világ egyes részein ugyanebben az időszakban jelentős növekedést!). Még Amerikában is (melyet gyakran tekintenek kivételnek) a gyülekezetek több mint kétharmadáról számszerűen kimutatható, hogy hanyatlik. Ugyanakkor széles körben elterjedt az a nézet, hogy a keresztyén meggyőződések egyre inkább háttérbe szorulnak a közéletben, ami sok esetben egyértelműen igaz.

A hit ötféle válasza

A számbeli csökkenés és az ebből következő jelentőségvesztés különböző válaszokat váltott ki a nyugati egyházból. E válaszok közül néhány (bűnbánat, ima, megújult elkötelezettség a tanítványság iránt) kétségtelenül pozitív. Mások (félelem, ellenségeskedés, befolyásra vagy hatalomra való törekvés erkölcsi vagy teológiai kompromisszumok révén) egyértelműen negatívak.

Egyes megfigyelők továbbra is optimisták, és azzal érvelnek, hogy a dolgok nem olyan rosszak, mint amilyennek látszanak; mások szerint viszont sokkal rosszabbak. Egyesek azt állítják, hogy az egyháznak radikális stratégiaváltásra van szüksége; mások pedig azt, hogy a kihívás valójában nem is módszertani jellegű, és az egyháznak lényegében meg kell húznia magát, hozzá kell szoknia a periférián való élethez, fel kell készülnie arra, hogy szenvedjen azért, amiben hisz, imádkoznia kell, és bíznia kell abban, hogy Isten, aki életre tudja kelteni a halottakat, valami újat fog cselekedni.

Hogyan éljünk tehát hitből egy hitét vesztett kultúrában? A Remaking the World: How 1776 Created the Post-Christian West (A világ átalakítása: Hogyan jött létre 1776-ban a posztkeresztyén Nyugat) című könyvemben azt vizsgálom, hogy hogyan reagált az egyház egy hasonló válságra közel 250 évvel ezelőtt – nevezetesen a kegyelem ünneplésével, a szabadságra való törekvéssel és a keresztyén igazság megfogalmazásával –, és bemutatom, hogy az elmúlt két évszázad csak arra szolgált, hogy e három válasz fontosságát megerősítse. Ebben a cikkben öt további választ említek, amelyek bár talán nyilvánvalóak, mégis létfontosságúak a hívők számára egy olyan korban, mint a miénk.

1. Jól kell szenvednünk

Nehéz eleget hangsúlyozni a szenvedés szerepét a keresztyénség elterjedésében. Sajnos ennek az állításnak egy naiv változata továbbra is tartja magát, amely a szenvedésnek szinte mágikus erőt tulajdonít az egyház automatikus növekedéséhez (ez a nézet nem fogja túlélni az érintkezést mondjuk Japán vagy az Arab-félsziget történelmével). Ám a Cselekedetek könyvétől kezdve, amikor a keresztyéneket kirekesztették, kifosztották, bebörtönözték, sőt mártírhalálra ítélték, az evangélium folyamatosan növekszik, mert semmi sem érvényesítheti úgy a feltámadás erős reményét, mint a szenvedés.

A nyugati keresztyének számára ez sokáig kihívást jelentett, mert a hívőket ritkán üldözték olyan módon, amire a legtöbb nem hívő felkapta volna a fejét. De a társadalom változik. Jézus követői ma már egyre inkább szenvednek, különböző módokon az Ő névéért. És a felkészülés erre a lehetséges rossz bánásmódra – olyan módon, amely sem túl, sem alá nem becsüli a jelenlegi kihívásokat, és felkészíti a szenteket arra, hogy harag nélkül válaszoljanak, hogy odafordítsák a másik orcájukat is, hogy örömmel szenvedjenek – létfontosságú ahhoz, hogy hitből éljünk egy keresztyénség utáni kultúrában.

2. Ellenkatekézis^[2]

Az ellenkatekézis Alan Jacobs kifejezése annak megfogalmazására, amit az egyháznak mindig is tennie kellett: felkészíteni a tanítványokat, hogy mit higgyenek és hogyan éljenek, válaszul (és párbeszédben) a tágabb kultúra azon sajátos hatásaira, melyek formálják a hitüket és a gyakorlatukat. Amióta Jézus azt mondta: „Hallottátok, hogy megmondatott… Én pedig azt mondom…”, a keresztyén tanítás figyelembe veszi a kor legégetőbb torzulásait és téveszméit, és ezekre alkalmazza az evangéliumot.

Amikor azonban gyors egymásutánban új torzulások és téveszmék bukkannak fel, mint ahogyan ez a médiával telített és erősen széttöredezett világunkban történik, az egyháznak mozgó célpontra kell céloznia, és folyamatosan változtatnia kell a fókuszát, hogy biztosítsa a választ azokra a kérdésekre, amelyeket kultúránk és népünk éppen most feltesz. E feladat nehézségéről tanúskodik azon lelkipásztorok száma, akik bevallottan nem tanítanak rendszeresen és nyilvánosan a szexről, a nemekről és a szexualitásról.

A hűséges katekézishez a gyülekezeteknek foglalkozniuk kell többek között az autonómia, az identitás, a szexualitás, a faj és az erkölcs kérdéseivel, világos és koherens válaszokat kell adniuk rájuk a Szentírásból, majd meg kell mutatniuk, hogy a kulturális válaszok miért nem bírnak ugyanolyan magyarázó erővel, mint Isten szava.

3. Alázatos bátorsággal kell fellépnünk

Egy olyan társadalmi közegben, ahol a keresztyén ortodoxia bigottnak, embertelennek és furcsának tűnhet, és ahol az emberek nem szűkölködnek a lehetőségekben, hogy kritikáikat hangoztassák, a hívők kísértést érezhetnek, hogy a veszéllyel szembenéző állatok reakcióját utánozva vagy elmeneküljenek, vagy támadásba lendüljenek. Az előbbi alázatosnak tűnik, de a félénkség és a gyávaság kockázatával jár. Az utóbbi bátorságnak tűnik, de a rágalmazást és a büszkeséget kockáztatja.

A hívők választása inkább az alázatos bátorság. Ha tévesen egy olyan skálában gondolkodunk, amelynek egyik végén az alázat és a félénkség, a másik végén pedig a büszkeség és a bátorság áll, akkor a bűnöket erényként fogjuk igazolni. A bántalmazó és arrogáns vezetőket „bátornak” vagy „erősnek” fogjuk titulálni. Az erkölcstelenséggel és bálványimádással való megalkuvást „szelídnek”” vagy „kegyesnek” fogjuk tartani. Jézus útja ezzel szemben ötvözi a példamutató alázatot az elképesztő bátorsággal, a legerőteljesebben éppen akkor, amikor Ő a keresztre ment. Nem szabad hagynunk, hogy kultúránk hamis kettősségei megakadályozzanak minket abban, hogy kövessük az Ő példáját.

4. Folyamatosan bűnbánatot kell tartanunk

Mindig könnyebb észrevenni a bűnbánat szükségességét a régmúlt korokban. Az antiszemitizmus, a keresztes hadjáratok, az inkvizíciók, a háborúk, a rabszolgaság és a rasszizmus ma már felfoghatatlannak tűnnek számunkra, és nehezen értjük meg, hogy testvéreink korábbi generációi miért nem látták ezeket a gonoszságokat úgy, ahogy mi. A saját szemünkben lévő gerendát persze nehezebb észrevenni (Mt 7,3-5).

Vajon milyen mértékben járultunk hozzá a kapzsiság és az anyagiasság megkereszteléséhez az egyházon belül? Vagy mi a helyzet a hatalomvággyal? Vagy az önkifejezést hajszoló individualizmussal? Vagy a szórakoztatóipar által vezérelt fogyasztói kultúrával, mely a hírességek megszállottja? Vagy a szexuális forradalommal, mely elválasztotta a szexet a házasságtól és a gyerekvállalástól? Vagy a technológiák iránti megszállottsággal, amely kényelemből, a következményekre való tekintet nélkül mindent és mindenkit bekebelez? Vagy a demográfiai szegregációval, legyen az faji, osztály-, vagyon-, iskolázottság- vagy más alapú? Vagy a politikai képmutatással?

A bűnbánó gyülekezet a hűséges gyülekezet – nem beszélve arról, hogy nagyobb eséllyel talál nyitott fülekre, amikor a világot is bűnbánatra hívja.

5. Tovább kell imádkoznunk

Az ima szükségessége elméletben nem kérdés, de talán nem kerül át mindig a gyakorlatba. Azok az emberek, akik ilyen cikkeket olvasnak – nem beszélve azokról, akik ezeket írják! –, gyanítom, gyakran jobban vonzódnak ahhoz, hogy kidolgozzák, mit tehetnének (stratégiákat dolgoznak ki, könyveket írnak, kezdeményezésekbe fognak, elárasztják az embereket tartalommal), mint hogy kérnék Istent, hogy tegye meg azt, amit csak Ő tehet (döntsön meg királyságokat, mozdítson meg hegyeket, zúzzon szét isteneket, töltse meg virágokkal a sivatagot). De elég egy felületes pillantás a mai helyzetre, hogy kiderüljön, terveink és programjaink reménytelenül alkalmatlanok az előttünk álló feladatra.

A Nyugatot nem álmából kell felébreszteni, hanem fel kell támasztani. Csak a Szent Szellem hatalmas munkája hozhatja el a szükséges megújulást és ébredést. És az imádság a mi Isten által adott eszközünk ennek keresésére. A Gyülekezetnek tehát azért kell imádkoznia, hogy Isten tegyen valami példátlan dolgot: vezesse tömegesen megtérésre és hitre a keresztyénség utáni társadalmat. Szerencsére, ahogy Tim Keller rámutatott a How to Reach the West Again (Hogyan érhetjük el újra a Nyugatot) című könyvében, Isten minden hatalmas, új lépése példa nélkül álló volt addig, amíg meg nem történt. Jöjj, Uram Jézus!

Andrew Wilson

A cikk írója a King’s Church London tanító lelkésze és a Christianity Today rovatvezetője. Több könyv szerzője, például a Remaking the World (A világ átalakítása), az Incomparable (Összehasonlíthatatlan), a God of All Things (Minden dolgok Istene) és a Echoes of Exodus (Exodusz visszhangjai). www.desiringgod.org/articles/practicing-faith-in-a-post-faith-world

[1] Laïcité: francia szekularizmus. Már a 18. század végén megfogalmazódott a gondolat, hogy az addig domináns katolikus egyház hatalma megkérdőjelezhető, és azóta is jelen van a törekvés az állam és az egyház elkülönítésére.

[2] katekézis: a keresztyén hit alaptételeinek összefoglalása kérdezz-felelek formájában

Árral szemben – Dániel inspiráló példája a relativizmus korában

John C. Lennox – A/5, 412 oldal

„Nem jut eszembe olyan könyv, amely szekuláris, pluralista korunkban fontosabb lenne. John Lennox felszólítja a keresztyéneket, hogy merjenek olyanok lenni, mint Dániel.”
Amy Orr-Ewing, a Keresztyén Apologetika Oxfordi Központjának programigazgatója