A megbocsátás természete

A megbocsátás természete

József történetének egy pontján egy igen kényes téma lényegéhez érkezünk, mellyel kapcsolatban jelentős nézeteltérés, sőt zűrzavar van mind a hívők, mind általában az emberiség soraiban. C. S. Lewis állapította meg: „Mindenki azt vallja, hogy a megbocsátás szép gondolat, mindaddig, amíg valamit nem kell megbocsátania.”[1] Ezért arra kérem az olvasót, hogy legyen türelmes velem szemben, miközben megpróbálom a lehető legvilágosabban kifejteni azt, amit a Szentírás szerintem a témával kapcsolatban tanít. Legalább annyit mindenképpen nyerni fog belőle, hogy lesz mit megvitatnia másokkal.

Hogyan reagálunk a tragédiákra?

Először is vegyük a következő tragikus esetet. A londoni metróban 2005. július 7-én történt robbantások idején egy újsághír beszámol egy 24 éves hölgy tragikus haláláról és arról, hogy az anyja képtelen megbocsátani az elkövetőknek. A fiatal hölgy anyja elmondta: „Nem bocsátom meg a tettüket, és nem hiszem, hogy meg kellene bocsátanom nekik.”[2] Az anya tíz évvel később azt mondta, hogy még mindig nem tud megbocsátani az öngyilkos merénylőknek.

Vajon ez a helyes út? Vagy azt kellett volna tennie, mint Gordon Wilsonnak, akinek a lánya, Marie az 1987-es enniskilleni robbantás során halt meg? Wilson elmondta, hogy naponta imádkozik a merénylőkért: „Nincs bennem rosszakarat, sem neheztelés.” A lánya iránti tisztelgése az egyik legmeghatóbb megemlékezés az észak-írországi konfliktusok hosszú évei alatt. Könyvének címe: Marie – Enniskilleni történet.[3]

Vagy gondolhatunk arra, ahogy az amish közösség reagált a West Nickel Mines iskolában 2006. október 2-án történt lövöldözésre, melyben Charles Roberts öt lányt ölt meg. Jack Meyer, egy közeli testvérközösség tagja elmondta: „Nem hiszem, hogy volna itt bárki, aki ne akarna megbocsátani, és ne szeretné elérni nemcsak az ily módon veszteséget szenvedett embereket, hanem annak az embernek a családját is, aki ezeket a tetteket elkövette.”[4] Marie Roberts, a gyilkos özvegye nyílt levelet írt amish szomszédainak, megköszönve megbocsátásukat, kedvességüket és irgalmukat. Donald Kraybill és az amishok életének két másik kutatója megjegyezte, hogy az amish kultúrában mélyen gyökerező érték „a neheztelés elengedése”.[5] Elmondták, hogy az amishok készsége, hogy elengedjék a bosszúállást, nem teszi semmissé a tragédiát, és nem jelenti a vétség elnézését, hanem első lépést jelent egy reményteljesebb jövő felé.

Azután ott van a nácivadász Simon Wiesenthal híres könyve: A napraforgó – A megbocsátás lehetőségei és határai.[6] A szerző elmondja, hogy egy koncentrációs tábor zsidó foglyaként odahívták egy náci katona halálos ágyához, s az illető arra kérte, hogy bocsásson meg. Wiesenthal szó nélkül elhagyta a szobát. Wiesenthal évekkel a háború vége után föltette magának a kérdést, hogy helyesen cselekedett-e. A könyvben 53 jeles férfi és nő ad igen eltérő válaszokat a kérdéseire.

Hogyan értsük mindezt?

Mit mond a Biblia?

A megbocsátás az evangélium lényegéhez tartozik. Az evangélium alapvető elemei nagyon világosak. Urunk a Lukács 24,47-ben azt mondja a tanítványoknak: „hirdetni kell az Ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” Az evangélium első, jeruzsálemi nyilvános hirdetésekor, pünkösd napján Péter meghagyta hallgatóinak: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és meg- kapjátok a Szent Szellem ajándékát” (Csel 2,38). Néhány nappal később azt hirdette: „Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek” (Csel 3,19). Néhány évvel később Pál elmondta Agrippa királynak: „hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan” (Csel 26,20).

Világos tehát, hogy a bűnbocsánat alapja az Isten előtti bűnbánó megtérés és az Úr Jézusba vetett hit. Úgy tűnik, alapvetően nincs bűnbocsánat bűnbánó megtérés nélkül. Maga Jézus mondta: „ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el” (Lk 13,3).

Nincs bűnbocsánat bűnbánó megtérés nélkül.

Ezeket a gondolatokat tükrözi Urunk és Pál útmutatása a hívő keresztyének közötti megbocsátást illetően. Pál azt írja az Efezus 4,32-ben: „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban”. A kharizomai szót használja, amely Isten megbocsátó kegyelmét hangsúlyozza. Az Úr így beszél a Lukács 17,3-4-ben: „Ha vétkezik a testvéred, dorgáld meg, és ha megtér, bocsáss meg neki. És ha egy nap hétszer vétkezik ellened, és hétszer fordul hozzád, és azt mondja: »Megbántam«, bocsáss meg neki”.

A Máté 18-beli párhuzamos szakasz nem használja a megtérés szót, hanem példázatot mond egy királyról, aki számadást tart az adósaival. Egy ember tízezer dénárral tartozik, s a király az adósság megfizetését kiegyenlítő rabszolgasággal fenyegeti meg őt és a családját. Az adós haladékért könyörög, és ura megszánja őt, elengedve összes adósságát. Ám ezután a tartozás elengedésében részesült szolga talál valakit, aki csak száz dénárral tartozik neki, s követeli, hogy fizesse meg az adósságot. Amikor az illető könyörög neki, a szolga érzéketlen, s börtönbe vetteti adósát. A szolgák jelentik az esetet az úrnak, aki megharagszik a szolga meg nem bocsátó lelkülete miatt, és ismét börtönbe veti őt, amíg meg nem fizeti a teljes adósságot. Az alkalmazás a következő: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának” (35. v.).

Két összetevő

Az evangéliumokban a „megbocsát” szó leggyakoribb megfelelője többféle dolgot jelent: elenged, elhagy, eltűr, megenged, elküld, elbocsát, eltöröl, megkegyelmez és megbocsát. Ezt tükrözi az Oxfordi Angol Szótár megbocsátásra adott meghatározása is: (1) „feladja, abbahagyja a neheztelést; hajlamos vagy kész megbocsátani; (2) megbocsát (vagy elenged egy adósságot), megkegyelmez egy vétkesnek.”[7]

Úgy tűnik, a megbocsátásnak legalább két összetevője van: (1) a sértett fél belső élete, a belső elengedés; (2) a sértett fél külső viszonyulása a vétség elkövetőjéhez; külső elengedés, melynek során a vétkes nyíltan megbocsátásban részesül.

A Szentírás mindkét összetevőt elénk tárja. Először is, Jézus a Márk 11,25-ben azt mondja: „Amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket.” Az illető, aki vétett ellenünk, nem feltétlenül van jelen, így nem lehet szó a dolog nyilvános elengedéséről. Krisztus itt annak veszélyéről szól, hogy az imádságaink és az életünk kárt szenvednek, ha neheztelést és meg nem bocsátó lelkületet táplálunk magunkban. A megbocsátás első szintje tehát a belső elengedés.

Az imádságaink és az életünk kárt szenvednek, ha neheztelést és meg nem bocsátó lelkületet táplálunk magunkban

Ez pedig nehéz lehet, különösen olyan embereknek, akik súlyos kegyetlenséget, visszaélést és sérülést éltek át. Ám maga az Úr biztat erre minket, aki követendő példát adott nekünk: „amikor szenvedett, nem fenyegetőzött” (1Pt 2,23). Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem hitt az ítéletben. Ellenkezőleg, amint Péter elmondja nekünk, az Úr rábízta magát arra, aki igazságosan ítél (23. v.). Pál ennek szellemében kér minket, hogy kövessük az Úr példáját, nem állva bosszút magunkért: „»Enyém a bosszúállás, én megfizetek« – így szól az Úr” (Róm 12,19; lásd még Zsid 10,30). A másoknak való megbocsátás felajánlására – a megkegyelmezésnek és a tartozás elengedésének felajánlása értelmében – úgy készül fel a sértett, hogy belül elengedi a dolgot, hogy az ne rombolja őt.

Azonban más dolog elmondani a vétkesnek: „Megbocsátok neked.” Ha megsebeztek, ha nekem kell megbocsátanom, akkor könnyen lehet, hogy keményen dolgoznom kell azon, hogy a szívem rendbe jöjjön az Úr előtt, és belül elengedjek valamit, hogy az többé ne mérgezzen engem. Ez azonban nem azonos az elkövető vétkének tevőleges megbocsátásával vagy elengedésével, sem pedig az illetővel való kapcsolatom helyreállításával, mert ehhez a Szentírás szerint az ő bűnbánó megtérése szükséges.

Miért szükséges a megbánás?

Könnyű elfelejteni, hogy maga Isten nem bocsát meg azoknak, akik nem térnek meg. „Ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el” – mondta Urunk a Lukács 13,3-ban, amint láttuk. Ennek kétségkívül erkölcsi oka van. Ha Isten megtérés nélkül is megbocsátana az embereknek, ezzel azt mondaná, hogy a bűn nem számít. Ám Isten sosem fogja azt mondani, hogy a bűn nem számít. Ennek fényében, ha elvárnánk egy anyától, hogy mondja azt egy terroristának, aki nem mutatja a bűnbánó megtérés jeleit: „Megbocsátom neked, hogy megölted a lányomat”, azt könnyen lehetne arra vonatkozó utalásként érteni, hogy a vétség valójában nem számít.

Az olyan torz és olcsó evangélium, amely a bűntől való elfordulás és a bűnbánat szükségessége nélkül beszél Isten megbocsátásáról, egyáltalán nem evangélium. Aki lényegében azt tanítja, hogy a bűn valójában nem számít, mert Isten megbocsát, annak a tanítása a bűnös, sőt bűnöző viselkedés igazolására is használható. Egy kutatás, melyet a Georgia Állami Egyetemen végeztek, megerősíti ezt, bizonyítva, hogy a bűnözők néha a vallás segítségével igazolják bűntetteiket. Volkan Topalli, Timothy Brezina és Mindy Bernhardt kriminológusok közzétettek egy tanulmányt „Istennel az oldalamon – A vallásos hit és a bűnözés paradox kapcsolata keményvonalas utcai bűnözőknél” címmel.[8] Íme, a bűnbocsánat félreértésének néhány szomorú példája, ami felbukkant a kutatás alapjául szolgáló 48 interjúban, melyet súlyos utcai bűncselekmények elkövetőivel készítettek Atlanta térségében.

„Triggerman”: „Nem, nem, nem, szerintem ez nem így van. Úgy értem, minden megbocsátható. Most a pokolban élünk, és a pokolban bármilyen [vétket] elkövethetünk. Amikor mindez véget ér…, fölmegyünk oda [a mennybe], és az ördög lejön ide. Hisz csak az ördög él örökké a pokolban, teljesen egyedül. Istennek minden embernek meg kell bocsátania, akkor is, ha nem hiszel benne.”

„Young Stunna”: „Hát, igen, megbüntetnek, ha rosszat teszel, de akkor nem, ha nincs más választásod. Így van ez itt. Érted? Ha elmegyek és kirabolok egy m -et, akkor is a mennybe kerülök, mert… ööö… szóval Jézus tudja, hogy nincs más választásom, vágod? Tudja, hogy rendbe van a szívem.”

„Cool”: „Így működik a dolog. Elmész, rosszat teszel, aztán bocsánatot kérsz, és Jézusnak muszáj megbocsátania és… szóval tiszta lapot adnia. Úgyhogy mindig elmondok előtte egy kis imát, és akkor jó vagyok Jézusnál.”[9]

A cikk részlet John Lennox könyvéből:

József – A szeretet, gyűlölet, rabszolgaság, hatalom és megbocsátás története

John C. Lennox – A/5, 208 oldal

A tudós John Lennox ebben a gondolatébresztő és hitmélyítő könyvben bemutatja József történetének főbb témáit – a szenvedést, kísértést, megbocsátást, hitet és Isten szuverenitását –, és személyes módon alkalmazza azokat az élet számos területére, mely az olvasót is érinti.

Nem meglepő, hogy sok ateista weboldal felhívja a figyelmet erre a kutatásra, hogy kigúnyolják a keresztyénséget, és nem veszik észre, hogy nem a valódi keresztyénséget bírálják, hanem annak eltorzítását. Luther Márton írta: „Kétféle bűn van: az egyik a megvallott bűn, és ezt senki sem hagyhatja megbocsátás nélkül; a másik a megvédett bűn, és ezt senki sem bocsáthatja meg, mert az elkövető nem hajlandó sem bűnnek tekinteni, sem a megbocsátást elfogadni.”[10]

„De – vetik ellene – nem mondta-e az Úr Jézus, amikor keresztre feszítették: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek«?” Csakugyan mondta. Ám figyeljük meg, hogy olyan embereknek szánta a szavait, akik nem tudták, mit tesznek. Erkölcsileg észszerűtlen olyan emberekre alkalmazni e szavakat, akik pontosan tudták, mit tesznek. A Krisztust megfeszítő római katonáknak fogalmuk sem volt, ki az az ember, akit keresztre feszítenek. Egyszerűen úgy értelmezték a helyzetet, hogy egy elítélt terroristát végeznek ki. Az Úr tehát azért imádkozott így a fülük hallatára: „Atyám, bocsáss meg nekik”, mert miután ráébrednek, hogy Isten Fiát feszítették meg (és gyanítom, hogy némelyikük később megtette), ez teljesen lesújtotta volna őket, és hatalmába kerítette volna őket a lelkifurdalás és a bűnbánat. Ez az imádság azt mutatta nekik, hogy számukra is van kegyelem.

Nem volna erkölcsös dolog az Úrnak e katonákért mondott imádságát Julie Nicholsonra alkalmazni, aki a londoni metrón történt robbantások során elveszítette a lányát, és ragaszkodni ahhoz, hogy nyilvánosan megbocsásson a bűnüket nem bánó terroristáknak. A fájdalmak belső elengedése teljesen más kérdés, és Nicholson bemutatja a küzdelmeit a könyvében.

Azokért sem imádkozott az Úr az „Atyám, bocsáss meg nekik” szavakkal, akik tágra nyílt szemmel figyelték a csodálatos irgalommal, a Szent Szellem erejével véghezvitt tetteit, majd az ördögnek tulajdonították őket. Ellenkezőleg, azoknak a farizeusoknak kereken megmondta, hogy számukra nincs bocsánat „sem ebben a világban, sem az eljövendőben” (Mt 12,32). Van olyan súlyos bűn, amely a dolgok természeténél fogva nem bocsátható meg, amin azt értem, hogy ha valaki elutasítja a Szent Szellem erejét, aki Isten kegyelme evangéliumának a végső tanúja, akkor értelemszerűen nincs más erő, és nincs más evangélium, amely üdvösséget hozhatna.

Tragikus, hogy bár Krisztus halála mindenki számára elégséges, és Isten mindenkinek felajánlja a bűnbocsánatot, egyesek Tőle örökre elválasztva találják majd magukat, mert nem tértek meg.

Küzdelem a megbocsátásért

Mindez nem jelenti azt, hogy akár egy bűnbánó embernek könnyű volna megbocsátani. Wiesenthal szerint a haldokló náci, aki bocsánatot kért tőle, nyilvánvalóan megbánta a bűnét. Ő mégis lehetetlennek találta a megbocsátást. Könyvében olvasható, hogy sokan támogatták ezt a döntést. Az ezzel járó nehézséget szemléletesen érzékelteti Corrie ten Boom beszámolója, melyben elmondja, hogyan szembesült egykori börtönőrükkel. Hadd számoljon be saját szavaival a történtekről:

S ekkor láttam meg őt, amint a többiekkel ellentétben előre igyekezett. Az egyik pillanatban a felöltőt és a barna kalapot láttam; a következőben kék egyenruhát és ellenzős sapkát a koponyával és a keresztbe tett lábszárcsontokkal. Hirtelen jött vissza az egész…

Ravensbrück [az egyik koncentrációs tábor] volt a helyszín, s az előre igyekvő férfi őr volt ott – a legkegyetlenebb őrök egyike.

Már előttem is állt, kinyújtott kézzel:

– Remek üzenet, kisasszony! Milyen jó tudni, hogy – amint mondta – minden bűnünk a tenger mélyére került!

Én pedig, aki oly terjengősen beszéltem a megbocsátásról, a retikülömben kotorásztam ahelyett, hogy megfogtam volna azt a kezet. A férfi természetesen nem emlékezett rám; hogy is emlékezett volna egy fogolyra a nők ezrei közül?

De én emlékeztem rá… Szemtől szemben álltam a fogvatartóim egyikével, és mintha elállt volna a szívverésem.

– Ravensbrücköt említette a beszédében – mondta a férfi. – Én őr voltam ott.

Nem, nem emlékezett rám.

– De azóta keresztyénné lettem – folytatta. – Tudom, hogy Isten megbocsátott nekem a kegyetlenségekért, melyeket ott elkövettem, de az ön szájából is hallani szeretném. Kisasszony, megbocsátana nekem?

S újra kinyújtotta a kezét. Én pedig ott álltam – én, akinek bűnei újra meg újra bocsánatot nyertek –, és nem tudtam megbocsátani. Betsie [a nővére] azon a helyen halt meg – vajon ez az ember eltörölheti-e a nővérem lassú és szörnyű halálát egyszerűen a kérésével?

Nem sok másodpercig állhatott ott kinyújtott kézzel, de nekem óráknak tűnt, amint a legnehezebb dologgal küszködtem, melyet valaha meg kellett tennem.

Mert meg kellett tennem – ezt tudtam. Isten megbocsátásra kérő üzenetének van egy előfeltétele: hogy megbocsássunk azoknak, akik ártottak nekünk. „Ha nem bocsátotok meg az embereknek – mondja Jézus –, mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”

Nemcsak Isten parancsaként ismertem ezt, hanem minden- napos tapasztalatként is. A háború vége óta volt Hollandiában egy otthonom a náci brutalitás áldozatainak. Akik meg tudtak bocsátani egykori ellenségeiknek, azok fizikai sebektől függet lenül vissza tudtak térni a külső világba, és újból felépíthették az életüket. Akik a keserűségüket táplálták, azok munkaképtelenek maradtak. Ilyen egyszerű és ilyen szörnyű volt ez.

Mégis ott álltam, a szívemet összeszorító hidegség érzésével. Ám a megbocsátás nem érzelem – ezt is tudtam. A megbocsátás az akarat cselekedete, és az akarat a szív hőmérsékletétől függetlenül működhet. Jézusom, segíts! – fohászkodtam magamban. Fel tudom emelni a kezem. Ennyit meg tudok tenni. Te biztosítsd az érzést.

S ezzel mereven, gépiesen megragadtam a felém nyújtott kezet. Miközben ezt tettem, hihetetlen dolog történt. Az áramlat a vállamból indult, végigfutott a karomon, s elérte összekulcsolt kezünket. Azután ez a gyógyító melegség mintha elöntötte volna egész lényemet, könnyekre fakasztva a szememet.

– Megbocsátok, testvérem! – kiáltottam. – Teljes szívemből!

Egy hosszú pillanatig szorítottuk egymás kezét, az egykori őr és az egykori fogoly. Azelőtt sosem ismertem Isten szeretetét olyan erőteljesen, mint akkor.[11]

Ez hatásos és mélyen megindító példa arra, hogy egy bűnbánó ember iránt is micsoda küzdelmet jelenthet felajánlani a megbocsátást.

A bűnbánó megtérés sem könnyű! A hétköznapi élet szintjén is elmondható, hogy a legtöbbünknek azt is nehezünkre esik kimondani, hogy bocsánat, sőt valóban bevallani magunknak, hogy vétettünk, és a legmélyebb szinten megbánni. Némelyikünk a feleségétől és a gyermekeitől is nehezen kér bocsánatot, igaz?

Csakugyan kijózanító lehet próbára tenni magunkat a következő kérdéssel: Mikor mondtuk utoljára valakinek őszintén, hogy „Sajnálom”, vagy mikor kértünk bocsánatot valamely tettünkért? Az Úr imádsága szerint két dologra van szükségünk: a mindennapi ételre és a megbocsátásra. Észrevennénk, ha kimaradna a mindennapi étkezésünk. Mi a helyzet a megbocsátással?

Az Úr imádsága szerint két dologra van szükségünk: a mindennapi ételre és a megbocsátásra.

Összefoglalva: tegyük föl, hogy vétettek ellenem, megsértettek vagy megbántottak, és szembesülök az ellenem vétőnek való megbocsátás kérdésével. Két dolgot kell átgondolnom, az egyik belső, a másik külső. Először is el kell jutnom a vétek belső elengedéséhez, így megelőzve, hogy ártson nekem. Ez magában foglalja, hogy kész vagyok kívül is elengedni, amikor eljön az ideje. És mikor jön el? Amikor a vétkes megtér a bűnéből. Ekkor nyilvánosan is el kell engednem a vétséget (keresztyénként mindenképpen), hogy a bűnbánó vétkes tudja, hogy megbocsátottam neki.

Hogyan fogalmazzunk?

Gondot okoz itt a nyelv. A legtöbb ember a megbocsát szó hallatán azonnal nyilvános és külső megbocsátásra gondol, nem pedig a magunkban történő elengedésre és a megbocsátás készségére. Az utóbbira vonatkozóan nagy szükségünk volna egy szóra, amely eltér a megbocsát szótól, de nincs ilyen, ezért marad a zűrzavar.

Mindez nyitva hagyja a kérdést: hogyan értsük Gordon Wilson felejthetetlen reagálását, aki oly nagylelkűen viszonyult a lánya gyilkosaihoz – vagy az amish közösségnek a gyermekeik lelövésére adott válaszát? Vajon az elmondottak fényében az ilyen reakciók – amikor szemmel láthatóan nem követelik meg, sőt nem is igénylik a bűnbánatot – valójában azt jelentik, hogy büntetlenül futni hagyják a vétkeseket, és lényegében jóváhagyják a vétkeket?

Nem tudom elképzelni, hogy így volna, bár egyes kritikusok szerint ezt történt. Szerintem arról lehet szó, hogy sokan – ha nem a legtöbben – nincsenek tisztában a megbocsátás két jelentésével, ezért amikor látszólag feltétel nélküli, nyilvános „elengedést” ajánlanak fel, akkor valójában nem azt mondják ki, hogy a vétség nem számít, hanem azt, hogy belül elengedték, és nincs bennük meg nem bocsátó lelkület vagy bosszúvágy.

Emlékezzünk rá, mit mondtak az amish tudósok: „Az amishok készsége, hogy elengedjék a bosszúállást, nem teszi semmissé a tragédiát, és nem jelenti a vétség elnézését, hanem első lépést jelent egy reményteljesebb jövő felé.” Az amishok a lövöldözés összefüggésében használták a megbocsát szót, de úgy tűnik, a megbocsátásról alkotott fogalmuk nem feltétlenül foglalja magában a kegyelmet, vagyis a vétkes bűnének nyilvános elengedését.

A média megbocsátásként értelmezte Gordon Wilson szavait:

„Nincs bennem rosszakarat, sem neheztelés.” Megbocsátást is jelentettek, de milyen értelemben? E szavak kétségkívül a belső elengedésnek és a bosszúállás külső elutasításának ritka példáját testesítették meg, s a megbocsátás valódi készségét tanúsítják.

József példája

Mindezt szem előtt tartva visszatérünk Józsefhez. Ő nyilván úgy vélte, hogy csakis akkor lehetséges a teljes megbocsátás és kibékülés, ha a testvérei bűnbánatot tartanak, és következetesen annak az állításuknak megfelelően járnak el, hogy ők becsületes emberek. Az elbeszélésből megtudjuk, hogyan teremtett nekik József éppen erre lehetőséget a saját képességei és hatalma révén.

Mózes első könyve szerint egy Józsefénél nagyobb hatalom is közrejátszott az eseményekben. Isten volt a felelős az éhínségért, amelynek hatására József testvérei lementek Egyiptomba. Ez azt jelenti, hogy maga Isten avatkozott bele a dolgok természetes körforgásába annak érdekében, hogy ezek az emberek bűnbánatra jussanak és kibéküljenek egymással. S ha azt hinnénk, hogy ez rendkívüli vagy szélsőséges gondolat – vagyis a bűnbánat, a megbocsátás és a kibékülés semmiképpen nem olyan fontos –, akkor mit felelünk arra, hogy maga Isten lett emberré és jött el a bolygónkra azért, hogy lehetővé tegye számunkra a megtérést és az Ő megbocsátásának átélését?

John C. Lennox


[1] C. S. Lewis, Keresztény vagyok! (Szent István Társulat, 1993), 113.

[2] “Priest »Cannot Forgive« Bombers”, A BBC News weboldala, 2006. július 7., hozzáférés dátuma: 2018. november 8., http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/england/bristol/somerset/5156972.stm

[3] Gordon Wilson és Alf McCreary, Marie: Story from Enniskillen (London: Marshall Pickering, 1990).

[4] Idézi Adrian Raine, The Anatomy of Violence: The Biological Roots of Crime (Az erőszak anatómiája – A bűnözés biológiai gyökerei) (New York: Vintage, 2013), 323–24.

[5] Lásd “Amish Grandfather: »We Must Not Think Evil of This Man«” (Amish nagyapa: „Nem szabad rosszat gondolnunk erről az emberről”) a KLTV honlapja, 2006. október 4., hozzáférés dátuma: 2018. november 8., http://www.kltv.com/story/5495980/amish-grandfather-we-must-not-think-evil-of-this-man.

[6] Simon Wiesenthal, The Sunflower: On the Possibilities and Limits of Forgiveness, bővített kiadás (New York: Schocken, 1998).

[7] Oxford English Dictionary, 3. kiadás., forgiveness

[8] Volkan Topalli, Timothy Brezina és Mindy Bernhardt, “With God on My Side: The Paradoxical Relationship between Religious Belief and Criminality among Hardcore Street Offenders”, Theoretical Criminology 17.1 (2012): 49–69.

[9] Lásd  még  http://coldcasechristianity.com/2013/does-belief-in-god-encourage-criminal-behavior.

[10] Martin Luther, Sermon on the Mount and Magnificat (Hegyi beszéd és Magnificat), 21. kötet, Works of Martin Luther (Luther művei), szerk. Helmut T. Lehmann (St. Louis, MO: Concordia, 1986), 153.

[11] Corrie ten Boom (és Jamie Buckingham), Tramp for the Lord: The Story That Begins Where the Hiding Ends (Csavargás az Úrért – A történet, mely ott kezdődik, ahol a rejtőzködés véget ér) (Fort Washington, PA: CLC Publications, 1974), 56–57.

Share this post