A példa ereje

A példa ereje

„Példával elöl járni nem a legfőbb dolog az életben, hanem az egyetlen dolog” – ezzel a mondattal fejezi ki a példamutatás fontosságát és erejét a híres orvosmisszionárius és író, Albert Schweitzer. Vajon e sorok olvasói közül hányunkra volt hatással lelkipásztorok, vének vagy más keresztyének példamutató élete, melynek tanúi voltunk korábban? Vajon az odaszánt lelkipásztor képe kit juttat eszünkbe? Ha azt mondom, hogy „hűséges keresztyén”, kire gondolunk?

Albert Schweitzer kijelentése természetesen tartalmaz némi túlzást, a hűséges élethez ugyanis sok egyéb tényező is hozzátartozik. Ám mindezek együttesen az érintett személy által mutatott példává állnak össze.

A „formálás” és a „mentorálás” talán újkeletű kifejezésnek tűnhetnek, pedig nem azok. Ahogyan Isten az embert megalkotta, abból úgy tűnik, kezdettől fogva ez volt a szándéka. Isten a saját képmására teremtette az embert. Azért létezünk, hogy kövessük az Ő példáját és megtanuljuk az Ő jellemét. Krisztus megtestesülése által Isten oly módon lett húsvér emberré, hogy képesek legyünk Őt megérteni, vele kapcsolatba kerülni, ahogy Péter is mondja: „…példát adott nektek, hogy az Ő nyomdokait kövessétek” (1Pét 2,21).

Mi is kaptunk arra lehetőséget, hogy részt vegyünk a példamutatás és a példakövetés szolgálatában. Isten az embert közösségre teremtette, hogy családba szülessen és más emberek társaságában növekedjen. Nem önmagunktól jöttünk létre, és nem is állunk elő azonnal érett emberként. Isten úgy tervezte el, hogy szerető szülők legyenek részesei felnőtté válásunk folyamatának.

Ugyanilyen módon akarta Isten önmagát is megismertetni ezzel a bukott világgal. Az Ószövetségben Isten elhívta Ábrahámot és az ő utódait, hogy saját, szent, elkülönült népe legyenek a világban. Különlegesnek kellett lenniük, hogy a világ képet kaphasson egy olyan társadalomról, amely Isten személyiségét tükrözi vissza – megtestesítve az Ő gondolatait és értékrendjét. Amikor Isten azt mondja népének Mózes 3. könyvében, hogy „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok”, nem csupán egyénekhez szól, Mózeshez, Áronhoz vagy Józsuéhoz. Természetesen őhozzájuk beszél, de az első versben Isten rendelkezésbe adja Mózesnek, hogy szóljon erről Izráel fiainak egész közösségéhez. Azok a törvények, amelyeket nekik adott, hatással voltak családi kapcsolataikra, tisztességről és igazságról alkotott nézeteikre, társadalmi viszonyaikra. Isten így mutatja be, hogyha ezek az emberek törődnek egymással – az elveszettekkel, a legutolsókkal, az idegenekkel és a fiatalokkal –, azáltal megmutatnak valamit az igazságos és kegyelmes Teremtőjük személyéből.  

Isten saját népe elleni egyik legfőbb vádja az Ószövetségben az, hogy Izráel elbukott ennek kiábrázolásában. Ahogy Ezékiel könyvében is olvassuk, Izráel szerepe intő példává vált a népek előtt. Így szól az Úr Izráelhez: „Ez itt Jeruzsálem. A pogány népek között helyeztem el, országokkal vettem körül. (…) Lerombollak, és gyalázatossá teszlek a körülötted élő népek között, látni fogja minden arra járó. Gyalázni és csúfolni fognak, elrettentő példa leszel a körülötted élő népek számára, mert ítéletet tartok fölötted haraggal, felindulással és súlyos büntetéssel. Én, az Úr, megmondtam!” (Ez 5,5.14-15). Isten újra és újra kijelenti Ezékiel könyvében, hogy amit Izrael nemzetével tesz, azt a saját nevéért teszi, vagyis azért, hogy a róla szóló igazságot megismerjék a világ népei.

Ugyanerre a közösségi bizonyságtételre szánta Isten a Gyülekezetet is az Újszövetségben. János evangéliumának 13. fejezetében Jézus azt mondja, hogy arról fogja megtudni a világ, hogy az Ő tanítványai vagyunk, ha szeretjük egymást. Pál apostol így ír erről az efézusiaknak: „Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei” (Ef 5,8).

Keresztyén életünkben – egyénenként és egymásra hatást gyakorolva közösségként egyaránt – a reménység Istentől jövő fényét közvetítjük ebben a sötét és kétségbeesett világban. Keresztyén életünkkel Istenről tanítjuk egymást és a körülöttünk lévő világot. Ha egymást szeretjük, azzal megmutatunk valamit abból, hogy milyen Istent szeretni. Másrészt viszont: „Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát” (1Ján 4,20). Szent életünkkel bemutatjuk Isten szentségét. Arra hívattunk el, hogy reményt adjunk az embereknek, hogy van másfajta életforma is, mint az önző és kiábrándult élet, amelyre saját bukott természetünk és a környező világ ösztönöz minket.

Kedves lelkipásztortársaim, kedves vének, mit tanítanak gyülekezeteink Istenről a figyelő világnak? Azt tanítjuk, hogy Isten egyfajta bőrszínű emberekre korlátozódik? Azt tanítjuk, hogy Isten elnézi a bűnt és a hűtlenséget, a kicsinyes és viszálykodó önmagával elfoglalt életeket? Mennyire felelősségteljesen vezetjük a ránk bízott embereket, hogy be tudják tölteni nagyszerű feladatukat, sőt kiváltságukat, hogy a teremtő Isten személyének nyilvános hordozói, „kirakatai”, „reklámarcai”, „weboldalai” legyenek?

Milyen hatalmas kiváltságban van tehát részünk, és mégis milyen kevésre tartjuk azt! Úgy gondoljuk, hogyha még több embert tudunk bevinni a gyülekezetbe, az valamilyen módon felment bennünket a felelősség alól azok iránt, akik már a gyülekezetünk tagjai. De milyen azoknak a bizonyságtétele jelenleg? Hány rossz bizonyságtétellel kell munkálkodásunk során megküzdenünk annak érdekében, hogy az emberek megláthassák a jó bizonyságtételt, amelyet Isten a valóban megtérteken keresztül mutat meg?

A gyülekezeti fegyelmezés gyakorlata összességében nem a dolgok megköveteléséről vagy a bosszúállásról szól. Ezek a dolgok Istenre tartoznak, és nem hozzánk hasonló bűnösökre, akik megbocsátást kaptak (5Móz 32,35; Róm 12,19). Az viszont nagyon is ránk tartozik, hogy jó tanúságtevők legyünk mások felé arról, hogy milyen Isten. Életünkkel és magatartásunkkal példamutatóknak kell lennünk. Észrevettük már, hogy Pál leveleiben milyen különleges figyelmet szentelt annak, hogy a vének miként jelennek meg a gyülekezeten kívüliek körében? Bár ennek számos oka lehet, egy ezek közül minden bizonnyal az, hogy a vének képviselik a gyülekezetet a világ előtt. Ugyanezzel a szereppel rendelkezik a gyülekezet is. Emiatt haragudott meg annyira Pál apostol a korintusiakhoz írt első levelében (5. rész). Felfigyeltünk már arra, hogy Pál intése pontosan kinek szól? Nem azt a férfit szidta meg, aki a bűnös viszonyban élt, hanem a gyülekezetet intette meg éles hangnemben, mivel eltűrték maguk között a bűnt. Jól tudjuk, hogy a mi közösségeinkben is néhányan elvesztek a bűnben, pedig korábban jól indult az útjuk. Bízunk benne, hogy ezek közül legalább néhányan megtérnek bűnükből és visszajönnek. De soha nem szeretnénk, ha a gyülekezet testületi szinten nem teljesítené azt a felelősségét, hogy Istent képviselje, kiállva a szent életvitel mellett és a bűnnel szemben. Ez a kérdés – amelyhez nagyon hasonló volt a bálványimádó Izráel bűne az Ószövetségben – állt Pál éles kritikájának középpontjában, amelyet a korintusi gyülekezettel szemben megfogalmazott.

Barátaim, vajon mit mondana Pál apostol az én gyülekezetemről vagy a tiétekről? Hány távolmaradást tolerálunk a szeretet nevében? Hány házasságtörő kapcsolatot és válást hagyunk szó nélkül a gyülekezeteinkben, melyek azt üvöltik a világ felé: Mi sem vagyunk különbek nálatok? Hány rendbontónak engedjük meg, hogy szétszakítsa a gyülekezetet jelentéktelen kérdések miatt? Hány hamis evangéliumot engedünk meg tanítani közöttünk?

Drága testvéreim! Akár lelkészként, akár gyülekezeti vénként, vezetőként, tanítóként vagy gyülekezeti tagként olvassátok e sorokat, gondoljatok arra a nagyszerű felelősségre, amelyet kaptatok! Vegyük fontolóra, miként tehetünk bizonyságot Istenről a legjobban! Vajon azzal, ha megtűrjük magunk között a bűnt? Vagy ha azon munkálkodunk, hogy szelíden helyreállítsuk azokat, akiket a bűn rabul ejtett, ahogy azt Pál tanítja a galatákhoz írt levél 6. részében? Vajon melyik hozzáállás tükrözi jobban Istent, akit imádunk? Elhomályosítja-e valaha Isten irgalma az Ő szentségét az Ő Igéjében? Hogy áll ezzel az Ő Gyülekezete? Mi a mi dolgunk ebben a kérdésben?

Figyeljük meg, milyen példát mutatunk a körülöttünk lévő világnak! Istennek nagyszerű terve van az Ő népével és országával; arra hív bennünket, hogy ezt szavainkkal és életünkkel megmutassuk. Vajon eszerint élünk? Isten segítsen mindannyiunkat, hogy hűségesek tudjunk lenni ebben a nagyszerű elhívásban!

9marks.org

Cikk megosztása