A sutba dobott Biblia és a tiszaeszlári vérvád
Lichtenstein Izsák (polgári nevén Ignác) 1825. április 9-én, szombaton született Szenicén. Már kilencéves korában elhagyta otthonát, hogy vándor-talmudtanuló, majd később rabbinövendék legyen. Diplomáját húszéves kora előtt megkapta, ezt követően Tápiószelére került, ott szolgált kerületi rabbiként több mint 35 évig.
„Tevékenysége kezdetén, egy zsidó tanár egy német Bibliát mutatott neki. Amikor megtalálta benne Jézus Krisztus nevét, a legnagyobb felháborodással repítette a könyvet a szobán keresztül, úgyhogy az, más könyvek mögött, egy polcon kötött ki. A tanárt pedig ezután kemény feddésben részesítette, amiért ilyen könyv van a birtokában.”[1] Aztán a dolog teljesen feledésbe merült.
Évtizedekkel később mégis ez az Újszövetség vált kulcsfontosságúvá a rabbi életében. Az Örökkévaló különös módon keltette fel kíváncsiságát. 1882-ben a tiszaeszlári vérvád felszította Magyarországon az antiszemitizmust. Egy kislány eltűnése és halálának tisztázatlan körülményei féktelen indulatokat váltottak ki a zsidósággal szemben. Tiszaeszláron „1882. április 1-jén megöltek egy keresztyén kislányt, Solymossi Esztert. Feltételezték, hogy a zsidók a vérét a pászka ünnep alkalmával rituális célokra használták, és ezért 12 zsidó férfit, valamint egy zsidó nőt bebörtönöztek. Különösen tragikus volt, hogy Moritz Scharfot, a zsinagóga gondnokának kisfiát a rendőrparancsnok napokig elszakította a szüleitől. Megfélemlítéssel és kínzásokkal egy hazug történetet szuggeráltak be neki a kislány meggyilkolásáról, hogy ő, mint főtanú léphessen fel a saját édesapja ellen.
Ebben a szorongatott időben sok igazi keresztyén felemelte a hangját a gonosz vád ellen, közöttük tekintélyes férfiak, mint pl. Dr. Franz Delitzsch, a lipcsei egyetem ismert professzora. Védték a zsidókat, és a legélesebben elítélték az antiszemiták istentelen magatartását, amely szöges ellentétben állt Jézus tanításával, aki a legmagasabb zsidó etikát tanította. Mint oly gyakran, ez a vérvád is hamisnak és alaptalannak bizonyult, és 1883. augusztus 3-án felmentéssel végződött.”[2]
Tiszaeszlár légvonalban körülbelül 140 km-re fekszik Tápiószelétől. Nem lehetetlen, hogy a rabbi ismerte az eljárás vádlottjait vagy az ottani hitközség más tagjait, és ezért személyesen is érintette az ügy. Delitzsch írásainak elolvasása után a rabbi megkereste az évtizedekkel korábban elhajított Újszövetséget. Ezzel kezdődött el a fordulat az életében, amiről később így ír:
„»Gyakorta nyomorgattak engemet ifjúságomtól fogva, mondja Izrael« (129. Zsolt).
Nem szorul hosszas magyarázatra, hogy a zsoltár eme rövid szavai híven tükrözik vissza ama keserű tapasztalatokat és szomorú benyomásokat, melyek nekünk, kik az idősb nemzedékhez tartozunk, ifjúságunk óta a minket környező keresztyének között osztályrészünkké lettek. A keresztyén gyermekek részéről gúnyban, megcsúfoltatásban részesültünk. Még emlékszem a felénk röpülő kövekre, ha az iskolát elhagytuk, vagy midőn fürdés közben tehetetlenül néznünk kellett, szegényes ruháinkat miként vetik a vízbe. Sírva láttam, hogy egy úgynevezett »gentry« atyámat csak azért, mert egy szűk ösvényen nem elég gyorsan tért ki, földhöz vágta. De mire való a hosszadalmasság, mikor e szomorú dolgok köztudomásúak…
…nem lehet csodálni, ha arra a nézetre jutottam, hogy Krisztus az, aki a keresztyénekben ellenünk zsidók ellen dühöng, s rettegve láttam benne a zsidók veszedelmét meg átkát… Így nőttem fel, így vénültem meg. Az igazi és névleges keresztyének közt különbséget nem ismertem.
A keresztyénséget saját forrásából nem ismertem. Elég sajátságos, hogy csak a tiszaeszlári rémtörténet alkalmából férkőztem az újszövetség közelébe. Ismeretes dolog, hogy a tiszaeszlári bűnper minden zsidógyűlölőt kicsalt rejtekéből, s mint a régi időben, ismét felhangzott a kiáltás: »Üsd a zsidót!« Nagy volt a dühöngés; a kolomposok közt olyanok is voltak, kik piszkos üzelmök köpenyéül Krisztust és annak tanítását használták fel.
Ezen üzelmekkel azonban egyebek közt kiváló keresztyének is szembeszállottak, s több lángoló iratban óvó és kárhoztató szót emeltek az antiszemiták utálatos és hazug áskálódásai ellen. Ezen zsidóvédőiratokban gyakran bukkantam helyekre, melyekben Krisztus emberboldogítónak, békefejedelemnek, Megváltónak, evangeliuma pedig minden nemzet javára a szeretet és élet szavának magasztaltatik. Bámultam; szemeimben és érzékeimben sem bízva, egy újszövetségi Szentírást, melyet mintegy 40 év előtt valamely zsidótanító kezéből méltatlankodva kikaptam, a sutból előkerestem, lapozgatni és olvasni kezdtem.
Mit mondjak a szerzett benyomásról? Még csak felét sem mondották nekem az előlem eddig elzárt könyv nagyságáról, hatalmáról és fenségéről. Minden oly újnak tünt előttem, s mégis úgy tetszett, mintha valamely kedves régi ismerősöm, mindennapi poros ruháját levetve, díszöltönyében jelent volna meg előttem »mint egy megékesített vőlegény és mint egy menyasszony feldiszítve az ékszereivel«.
»Óh mily szépek a hegyeken az evangeliumot hirdetőnek lábai, aki békességgel hirdet, örömöt mond a jóról, szabadulást prédikál, ki azt mondja a Sionnak: Uralkodik a te Istened!« (Ézs 52,7)
Ez sugárzott felém az újszövetségből.”[3]
„Minden sorából, minden szavából zsidó szellemiség áradt: világosság, élet, erő, kitartás, hit, reménység, szeretet, tisztaság és Istenbe vetett határtalan, rendíthetetlen bizalom; jótétemény nagy bőségben, mértéktartás egészen az önmegtagadásig, megelégedettség a szükségeken túl is, együttérzés, barátságosság, mások tekintetbe vétele, de ugyanakkor rendkívüli szigorúság az embernek saját maga iránt. Mindez megtalálható volt az egész könyvben.
Minden nemes alapelv, minden tiszta erkölcsi tanítás, minden patriarkális erény, amelyek Izráelt virágkorában díszítették, s amelyek bizonyos mértékben még ma is díszítik Jákób utódait, mindezt tovább fejlesztve és egyszerűvé téve megtaláltam ebben a könyvben…
Amikor így, zsidó lelkiismeretemmel világos megértésre jutottam, felkerestem hasonló gondolkodású, bizalomra méltó barátaimat. Egyesek egyszerűen nevettek rajtam, miközben mások komolyan figyelmeztettek a veszélyre, a vitákra és a kellemetlenségekre utaltak. Ez lenne ugyanis egy ilyen hihetetlen elmélet kikerülhetetlen hatása, amit egy érthetetlen rabbi ad elő. Emlékeztettek az én természetes, visszafogott temperamentumomra is, hogy én egy csendes, visszavonult életet részesítek előnyben; irományaimra; háborítatlan házi és családi békességemre – majd azt tanácsolták, hogy hallgassak.
De mindez hiábavaló volt!
»Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj« (Máté 12,34).
»Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél! Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az Úr Igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. Azt gondoltam, nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam« (Jeremiás 20,7-9).”[4]
Lichtenstein rabbi az alábbiakat írta annak az öreg Bibliának az előzéklapjára, amely megtérésében döntő szerepet játszott:
„Ez a Könyvek Könyve, az Ó- és Újszövetség, kétszeresen kedves és becses számomra, mert megújította ifjúságomat szürke öregségemben, ezért érzek örömet, boldogságot és újjászületést Izrael mennyei Megváltójában – Üdvözítőmben, Jézus Krisztusban. Most odaajándékozom ezt a kincset, amelytől mindeddig nem tudtam megválni, és amely szellemben elkísér majd a síron túlra, legmelegebb hálám jeleként az egyik legállhatatosabb és leghűségesebb barátomnak, Schönberger lelkipásztornak, aki nagyra becsült testvérével, Baron úrral vigasztalást hozott életem legszomorúbb napjaiban és békét drága fiamnak halálos ágyán. Budapest, 1896. szeptember 7.”[5]
Részlet Tóth Gergely Lichtenstein rabbi útja c. könyvéből
[1] Két igaz izraelita 7. o.; vö. Baron, 1909. 2. o.
[2] Két igaz izraelita 7-8. o.
[3] Zsidók tükre 4-6. o.
[4] Lichtenstein Izsák: Két levél vagy „Amit én tulajdonképpen akarok” – In. Két igaz izraelita 24-25. o.
[5] Baron, 1909. 2. o.
Tóth Gergely – 124x 83mm, 104 oldal
Lichtenstein Izsák a modern kori messiási zsidó mozgalmak előfutára; megtestesítője annak, hogy Jézus Krisztus egy zsidó rabbi szívét is meg tudja ragadni.
A tanulmány az újabb kutatások és az elmúlt években megjelent, illetve fellelt források felhasználásával mutatja be a rabbival kapcsolatos elérhető információkat.
