Apám halála életet hozott nekem

Apám halála életet hozott nekem

Amikor öt éves voltam, épp ott tartózkodtam én is egy családi barátunk otthonában, amikor a férfi tüdőrákban meghalt. Édesanyámmal iskola után mindig megálltunk a házánál, hogy megnézzük, mi van a családdal, és segítséget nyújtsunk nekik, amíg ő a hospice osztályon van. Én mesét néztem, míg anyukám főzött, takarított vagy más módon segített.

Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt édesanyám szándéka, de történetesen úgy alakult, hogy épp én is ott voltam, amikor a barátunk meghalt. Ez az élmény örökre megváltoztatott. Emlékszem, hogy anyám kiküldött, hogy várjam meg a verandán, miközben a barátunk felesége, ez a frissen megözvegyült asszony úgy jajgatott, ahogy azóta sem hallottam jajgatni senkit.

Röviddel a történtek után (bár csak felnőttként jöttem rá a kapcsolatra) elkezdtem félni. Féltem mindentől, ami veszélyes lehet vagy megölhet. Féltem ránézni a cigarettareklámokra (ez még a ’90-es években volt), mert „A cigaretta öl”, és azt gondoltam, ha túl sokáig bámulom a Wendy’s reklámtábláját az utca túloldalán, ahová gyakran jártunk templom után, akkor a cigaretta gyilkos ereje megfertőzhet engem is.

Féltem a testvéreim által kedvelt veszélyes tevékenységektől – a vízisízéstől, a robogón száguldozástól vagy a hintáról való kiugrálástól. Leginkább éjszaka féltem. Ébren feküdtem az ágyamban, féltem lehunyni a szemem, mert akkor úgy éreztem, hogy a sötétség rám zárul.

Nem a hidegtől féltem, hanem attól, hogy kétségbeejtően egyedül vagyok. Senki sem hallana meg. Senki sem jönne a segítségemre.

Azt hittem, a halál azt jelenti, hogy a sötétségben ragadok, mintha vákuumban lennék. Nem a hidegtől féltem, hanem attól, hogy kétségbeejtően egyedül vagyok. Senki sem hallana meg. Senki sem jönne a segítségemre. És örökké ott feküdnék.

Ahogy nőttem, a haláltól és a magánytól való félelmemet felváltotta valamiféle általános szorongásérzés, amely azzal a tudattal keveredett, hogy a haláltól való mélységes félelmem az Istenbe vetett hit és bizalom hiányáról árulkodik.

Ne gondolj rá!

Nemrég olvastam az Anna Kareninát. A főhősben, Levinben az én félelmeim tükröződnek:

„A halál, mindennek a kikerülhetetlen vége, első ízben jelent meg előtte elháríthatatlan erejében. S ez a halál itt, az ő félálomban nyögő bátyjában, aki szokása szerint válogatás nélkül fordult hol Istenhez, hol pedig az ördöghöz, egyáltalán nem volt olyan messze tőle, mint ahogy azelőtt gondolta. Ott volt, érezte, benne magában is. Ha nem ma, hát holnap, ha nem holnap, hát harminc év múlva, nem mindegy talán? S hogy ez a kikerülhetetlen halál micsoda, nemcsak hogy nem tudta, nemcsak hogy nem gondolkozott rajta, de nem is tudott és nem is mert gondolkozni rajta.”

A dolgok ezután sem nem fordultak jobbra. 26 éves voltam, amikor végeztem az orvosi egyetemen, és másodéves rezidens voltam gyermekorvosként. Egyetlen rezidensként dolgoztam egy kis közösségi kórház gyermekintenzív osztályán. Egy korábban egészséges, kéthetes csecsemő érkezett a sürgősségi osztályra, és a váróteremben összeomlott. Mire a sürgősségi osztályon dolgozó csapat újraélesztette, és átszállították az intenzívre, már intubálták, és intravénás gyógyszereket kapott, hogy fenntartsák picike vérnyomását. Szepszist kapott egy ritka baktériumtól, a B csoportú streptococcustól. Még néhány napig élt, mielőtt lekapcsoltuk a lélegeztetőgépről.

A szülők néhány óráig még a kicsi mellett maradtak, miután a szíve megállt. Én, naiv megígértem az édesanyának, hogy a kis test mellett maradok, amíg a halottkém meg nem érkezik. Miután a szülei végül elmentek, azt mondták, hogy nem jön a halottkém, és hogy valaki más fog jönni, hogy elvigye a kis testet a halottasházba. Abbéli igyekezetemben, hogy betartsam az édesanyának tett ígéretemet, önként jelentkeztem, hogy majd én elviszem.

A nővérek bebugyolálták egy takaróba, mint egy múmiát, én pedig elvittem a halottasházba (túl kicsi volt hozzá, hogy ágyon kelljen elgurítani odáig). Végigsétáltam a folyosón a nővérrel, aki a holttestet jött átvenni, egy jelöletlen ajtóig, amely előtt már számtalanszor elhaladtam. Ebben a hideg szobában bent több letakart holttest feküdt acélasztalokon. Azt az utasítást kaptam, hogy helyezzem a kis testet a falon lévő acélpolcra – túl aprócska volt egy ágyhoz.

Emlékszem, megkérdeztem a nővért, hogy tehetek-e még valamit. Ennyi volt. Aztán elsétáltam. Próbáltam sírni, de nem jött semmi. Próbáltam imádkozni, de teljesen lezsibbadtam. Képtelen voltam felfogni a halál tényét, és megtanultam elkerülni a gondolatát is. Le kellett küzdenem a késztetést, hogy sajnáljam magam, hogy azon keseregjek, miért éppen én voltam az, akinek ezt a 24 órás műszakot vállalnia kellett valamelyik másik munkatársam helyett.

Tolsztoj megint megtalálta a szavakat számomra:

„Magán a halálon (Levin) nem tudott már gondolkozni; akaratlanul is olyan gondolatok ötlöttek az eszébe, mint hogy mit kell most rögtön csinálnia: lefogni a szemét, felöltöztetni, koporsót rendelni. És furcsa dolog, tökéletesen hidegnek érezte magát, nem volt benne sem bánat, sem veszteségérzet, még kevésbé szánalom a bátyja iránt. Ha érzett iránta most valamit, hát legfeljebb irigységet a tudásért, aminek a haldokló most birtokában van, ő pedig nincs.”

Az én haldokló apám

33 éves voltam, amikor apámnál hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak. Az ilyen típusú rákban szenvedők várható élettartama a diagnózis felállítása után kevesebb mint 11 hónap, és ez alól ő sem volt kivétel.

Apám nagyszerű és őszinte hitű ember volt. Betegsége alatt továbbra is imádkozott a gyógyulásért, és bízott benne. A hite soha nem hagyta cserben, még akkor sem, amikor nem jött a hőn vágyott gyógyulás. Körülbelül két hónappal a kezelése után, mielőtt az elméje ködössé vált, a hátsó teraszon ültünk. Azt mondta nekem, hogy szomorú a rák miatt, de nem fél.

Azt válaszoltam, hogy furcsa mód én is kevésbé félek a haláltól, tudván, hogy előttem megy el. Aztán a lehető legmélyebb és legszerényebb dolgot mondta nekem: „Azt kívánom, bárcsak ne így kellene lennie, de úgy látom, hogy a diagnózisom a válasz arra a sok imára, amit évek óta imádkozok már.” Azért imádkozott, hogy gyermekei mély és valódi hitre jussanak, és ennek bizonyítékát látta a velem és a bátyámmal folytatott beszélgetések során.

„Azt kívánom, bárcsak ne így kellene lennie, de úgy látom, hogy a diagnózisom a válasz arra a sok imára, amit évek óta imádkozok már.”

Az utolsó teljesen tiszta beszélgetésünk során, amelyet néhány hónappal később folytattunk, megkérdezte tőlem, ismerem-e a Példabeszédek 3,5-6-ot, ami az egyik kedvenc igeverse:

„Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és Ő egyengetni fogja ösvényeidet.”

Emlékeztetett arra, hogy e vers szerint éljek, és bízzak az Úr jóságában.

„S hit-e vagy nem hit – nem tudom, micsoda –, de szenvedéseim közben észrevétlenül jött, s eresztett a lelkemben gyökeret” – írja Levin.

Most 37 éves vagyok, és közeledik apám halálának harmadik évfordulója. Amikor rá gondolok, az a megfontolt és vidám ember jut eszembe, aki életében volt, nem pedig az a sovány és fizikailag gyenge ember, aki halálakor volt.

Életemben először mondhatom ki őszintén és békével a szívemben, hogy nem félek a haláltól. Tudom, hogy két atyám van a mennyben. Tudom, hogy mennyei Atyám a maga módján és idejében válaszol az imákra. A halál mindannyiunkat érint, de a halál szorításán túl béke és élet van.

Mivel Krisztus előttünk ment a halálba, joggal idézhette Pál Hóseás prófétát az 1Korintus 15,54-55-ben: „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?”. A halál elkerülhetetlensége ellenére az evangélium jó híre azt jelenti, hogy úgy érezhetünk, mint Levin: „»Ez valóban a hit?« – gondolta, s félt hinni a boldogságának. – »Istenem, köszönöm neked!«”.

Grace Black

Grace Black a Rochesteri Egyetem gyermekosztályának docense. A Houghton Egyetem, majd a Buffalo Jacobs Egyetem orvosi karán szerzett diplomát. Férjével, Dannel három gyermekük van, és a Grace Road Gyülekezetbe járnak.

www.thegospelcoalition.org/article/father-death-life/



Halál, hol a te fullánkod? – Halál, hol a te diadalod?

Samuel Gerber és Ortwin Schafer – Fr5, 84 oldal

A könyv első része a fizikai halállal, az arra való felkészüléssel foglalkozik, míg a második része inkább a halál utáni létre fókuszál, a megszabadulásra, az örök létre.


Share this post