Én, magam és… a hazugságok – Az elszigeteltség szellemi veszélyei

Én, magam és… a hazugságok – Az elszigeteltség szellemi veszélyei

„A különc a maga kívánsága után jár, és hadakozik minden jóravaló dolog ellen.” (Angol fordításban: Aki elszigeteli magát, a saját vágyait keresi; minden józan ítélőképesség ellen tör.)

(Péld 18,1)

1876 márciusában Alexander Graham Bell kezdeményezte a világ első telefonhívását, mely találmány idővel drámaian átalakította az egymással való kapcsolatunkat. A felszínen úgy tűnt, hogy a kommunikációs forradalom szinte teljesen megszüntette az emberek egymástól való elszigeteltségét – hiszen jobban össze vagyunk kötve, mint valaha, igaz? Ám elgondolkodtató, hogy az elszigeteltség a felszín alatt, de ugyanolyan veszélyesen jelen van (talán még veszélyesebben is, mert nehezen megfogható). Legalábbis egy neves szociológus ettől tart:

„Magányosak vagyunk, de félünk az intimitástól. A digitális kapcsolatok és a humanoid robotok a társaság illúzióját nyújthatják a barátság igénye nélkül. Virtuális életünk lehetővé teszi, hogy elbújjunk egymás elől, még akkor is, ha egymáshoz vagyunk kötve. Inkább SMS-ezünk, mint beszélgetünk.”

(Sherry Turkle: Alone Together [Másokkal egyedül])

Vagy ahogy könyvének alcíme mondja: „Miért várunk a technológiától többet, de egymástól kevesebbet?” Hiszen valahányszor kevesebbet várunk el egymástól, elkerülhetetlenül egyre távolabb sodródunk egymástól, és ugyanolyan (vagy még inkább) elszigeteltek leszünk, mint a magányos ember a telefon megjelenése előtt.

Miféle elszigeteltség ez?

Néhányan elolvasva ezt a néhány bekezdést talán csendben irigylik azokat az időket, amikor még senki sem telefonált, küldött e-mailt vagy SMS-t, vagy (mind közül a legrosszabb?) hagyott hangüzenetet. Valóban vonzónak tűnhet az olyan élet, melyben kevesebb ember vesz körül bennünket. Talán nehézséget okoz meglátnunk, hogy az elszigeteltség potenciális veszélyeket rejt magában. A bölcsesség azonban ismeri az elszigeteltség árnyékában rejtőző veszélyeket: „Aki elszigeteli magát, a saját vágyait keresi; minden józan ítélőképesség ellen tör” (Péld 18,1).

Milyen elszigeteltségre gondolt itt a bölcs ember? A következő vers tisztább képet ad erről: „Az ostoba nem leli kedvét az értelemben, csak saját eszének fitogtatásában” (Péld 18,2).

Az ilyen ember nem akarja hallani, hogy mások mit gondolnak; csak azt akarja, hogy mások hallják, hogy ő mit gondol. Ezzel a Példabeszédek könyve egy igencsak érzékeny területre tapint rá. Miközben a Példabeszédek írója, a bölcs apa felkészíti fiát ebben a vad és fenyegető világban az élet valóságára, azt akarja, hogy a fia megértse, a legnagyobb veszélyt néha egy „potyautas” jelenti, amely belülről támad ránk. Különösen a féktelen büszkeség romboló erejére akarja figyelmeztetni fiát.

„Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féld az Urat, és kerüld a rosszat!” (Péld 3,7)

„Láttál olyan embert, aki bölcsnek tartja magát? Több reményt fűzhetsz az ostobához, mint hozzá.” (Péld 26,12)

„Van út, amely egyenesnek látszik az ember előtt, de végül a halálba vezet.” (Péld 14,12)

Tudjuk az Igéből, hogy a büszke ember minden ítélet ellen hadakozik, mert a pusztulást hívja magára. A gőg veszélyessé teszi az ilyen ember elszigeteltségét. „Nem töltök több időt másokkal, mert nincs szükségem másokra – mert én jobban tudom, mint mások.” Ez a gőg különbözteti meg az elszigetelődést az értékes egyedülléttől, melyre Isten újra és újra bátorít (Zsolt 46,10; Mt 6,6; Mk 1,35).

A halálba vezető utak azok, amelyeket úgy választunk magunknak, hogy közben elutasítjuk az értelmes közösséget – a következetes őszinteség, tanácsadás, helyreigazítás és bátorítás által jellemzett kapcsolatokat.

Egyedül a vágyainkkal

Mi vonz minket az elszigeteltség szellemi homályába? A saját önző vágyaink. „Aki elszigeteli magát, a saját vágyait keresi.” Amikor valaki elhagyja vagy elkerüli a közösséget, amelyre szüksége van, bűnös vágyak csábítják el – a magány vagy az önállóság, a kényelem vagy a gondtalanság, a pénz vagy a szex, sőt az akaratunk érvényesítése vagy a bosszúállás utáni vágy. Alapvetően a vágyaink azok, amelyek megosztanak és elszigetelnek minket:

„Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák ezeket? Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok, de nem kapjátok meg, mert nem kéritek.”

(Jak 4,1-2)

A vágyak, amelyek távol tartanak bennünket egymástól, sokfélék, de mind az önző elégedetlenségben gyökereznek: Akarunk valamit, de nem kapjuk meg, ezért elhagyjuk a szeretet útját – vagy úgy, hogy támadjuk, vagy úgy, hogy elhagyjuk egymást. A Szentírás szerint a vágyaink azok, amelyek elszigetelnek és tönkretesznek minket (Júd 1,18-19). Vegyük például a lusta embert:

„A restet megöli vágyakozása, mert a két keze nem akar dolgozni; egész nap csak vágyakozik, az igaz pedig ad, és nem fukarkodik.”

(Péld 21,25-26)

A lusta ember meghal bűneiben, mert annak csalárdsága megkeményítette: „Vigyázzatok, testvéreim, senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől hitetlen és gonosz szívvel. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen” Zsid 3,12-13). Amikor elszigeteljük magunkat mások nézeteitől, bátorításától és buzdításától, akkor szélesre tárjuk magunkat a bűn csalárdsága előtt. Vajon miért olyan kényszerítő a bűn csalárdsága? Mert a Sátán tanulmányozza és kihasználja a vágyainkat. Ő mesteri kertész, aki gondosan elveti az önzés, az elégedetlenség és a keserűség magjait a megfelelő helyeken.

A következetes, értelmes közösség azonban leleplezi és meghiúsítja szándékait. Felfedi, hogy mennyire soványkák és felszínesek a hazugságai, és hogy vágyaink néha milyen messzire képesek elkalandozni.

A barátság édes íze

A lélekromboló elszigeteltség ellentéte épp a jó barátok szívében és tanácsaiban mélyen gyökerező élet. „Vezetés nélkül elbukik a nép – figyelmeztet a Példabeszédek 11,14 –, de segítséget jelent, ha sok a tanácsadó.” Mint oly gyakran, a bölcsesség, a gyümölcstermés és a biztonság is az alázatból növekszik – abból a hajlandóságból, hogy gondolatainkat és terveinket, álmainkat és vágyainkat, bűneinket és gyengeségeinket megosztjuk másokkal.

Olyan barátokra van szükségünk, akik a szemünkbe tudnak nézni, és meglátják azt, amit online senki sem tud.

A leghatékonyabb és legtermékenyebb emberek azok, akik eléggé bizalmatlanok önmagukkal szemben ahhoz, hogy szorgalmasan keressenek útmutatást – nem háromszor vagy négyszer egy életben, hanem havonta többször, sőt talán hetente többször is. „Meghiúsulnak a tervek, ha nincs tanácskozás, de megvalósulnak, ha van sok tanácsadó” (Péld 15,22; lásd még 20,18) – jegyezzük meg, nemcsak egy tanácsadó, hanem sok tanácsadó! És nemcsak sok, hanem megfelelő tanácsadó: „Van ember, aki bajba juttatja felebarátait, de van olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél” (Péld 18,24). Az online cikkek, prédikációk és podcastok nagyszerű segítséget jelenthetnek, de mindannyiunknak szüksége van hús-vér emberekre, egymásra hatással lévő életekre saját személyiségünk, küzdelmeink és körülményeink számára. Olyan barátokra van szükségünk, akik a szemünkbe tudnak nézni, és meglátják azt, amit online senki sem tud.

Kik tehát a tanácsadóid? Ki ismer téged elég jól ahhoz, hogy megkérdőjelezze a terveidet és döntéseidet? Mikor volt a legutóbbi alkalom, amikor valaki lebeszélt valamiről az életedben? Ha nem emlékszel rá, akkor lehet, hogy elszigeteltebben élsz, mint gondolnád, legalábbis ami az igazán fontos dolgokat illeti.

Az összetartozás sebei

Az egyik módja a Sátánnak, hogy elszigeteljen bennünket egymástól, hogy meggyőz arról: a tanács és a korrekció, ami szükséges számukra, terhes, nem pedig életadó. A Szentírás és a tapasztalat azonban egyaránt ez ellen tanúskodik:

„Jobb a nyílt feddés a titkolt szeretetnél. Jó szándékúak a baráttól kapott sebek, de csalárd a gyűlölködő csókja. Az, aki jóllakott, a lépes mézet is eltapossa, de az éhes embernek még a keserű is édes. Mint a madár, amely elhagyja fészkét, olyan az az ember, aki elhagyja lakóhelyét. Az olaj és a jó illat vidámít, de a jó barát lélekből jövő tanácsa is.”

(Péld 27,5-9)

Szoros közösségben élni nem megfojtott életet jelent, hanem megerősített életet. A hűséges tanács megsebezhet bennünket az adott pillanatban, de csak azért, hogy meggyógyítson és megőrizzen. Ahogy Ray Ortlund mondja:

„Amikor a vas élesíti a vasat, az súrlódást eredményez. Amikor egy barát megsebez, az fáj. Értjük, ugye? Különbség van aközött, hogy valakit megbántunk, és aközött, hogy valakinek ártunk. Különbség van aközött, hogy valakit szeretnek, és aközött, hogy valaki úgy érzi, hogy szeretik. Jézus mindenkit jól szeretett, és néhányan megbántva érezték magukat. Ezért keresztre feszítették Őt. Ha ezt nem értjük meg, akkor minden alkalommal, amikor megbántva érezzük magunkat, keresni fogunk valakit, akit hibáztathatunk és megbüntethetünk. Érzelmi állapotunkat valaki más hibájának fogjuk tulajdonítani.”

(Proverbs [A Példabeszédek magyarázata], 168. o.)

Ne aszerint ítéljük meg a gyülekezetünket, kisebb csoportunkat vagy barátságainkat, hogy mennyire fáj, amikor kemény szavakat kapunk tőlük! Figyeljük meg, hogy ezek a kemény szavak mit váltanak ki belőlünk idővel! Vajon ezek a súrlódások lassan Krisztushoz visznek közelebb, és egyre jobban Őrá kezdünk hasonlítani? A fájdalom, amit bizonyos beszélgetések során éreztünk, mélyebb bűnbánatra indított (2Kor 7,10) minket? Ha igen, akkor a sebeink lehet, hogy hűséges barátoktól származó gyógyító sebek – ritka barátok, akiket érdemes megtartani, bármi áron.

Az elszigeteltség ellenszere

Milyen gyakorlati tanácsot lehetne adni valakinek, aki rájött, hogy jobban elszigetelődött, mint gondolta? Az első tanácsom az lenne, hogy keressen egy helyi gyülekezetet, csatlakozzon hozzájuk, és szolgáljon közöttük!

A barátság nagyszerű fegyver a szellemi elszigeteltség ellen, de egy gyülekezeti családdal kötött tartalmas szövetség felér egy sereg barátsággal. Amikor vágyaink kezdenek megkeményíteni minket Istennel, az Ő Igéjével és akaratával szemben, a barátok talán mellettünk maradnak és harcolnak velünk, de a gyülekezetünk megfogadta, hogy marad és harcol – amíg a halál be nem vezet bennünket együtt, bűntelenül, Jézus jelenlétébe!

„Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.”

(Zsid 10,24-25)

Az elszigeteltség megszűnik az olyan gyülekezeti családokban, amelyek tudják, hogy szükséges és akarnak is összegyűlni. Számukra a vasárnap délelőtt nem megédesítője egy teljes és boldog életnek; a vasárnap délelőtt alapja a teljes és boldog életnek. Isten azt akarja, hogy megismerjük és szolgáljuk Őt, örvendezzünk Őneki, és Krisztus Testének részeként váljunk hozzá hasonlóvá! Minél inkább elszigetelődünk, annál inkább elvágjuk magunkat kegyelmének, irgalmának és vezetésének forrásaitól.

Marshall Segal a desiringGod.org írója és vezető szerkesztője. A Not Yet Married: The Pursuit of Joy in Singleness & Dating című könyv szerzője. A Bethlehem College & Seminaryn végzett. Feleségével, Faye-vel két gyermekük van, és Minneapolisban élnek.

desiringgod.org



Példabeszédek – Áhítatos kommentár a hónap napjaira

William MacDonald – A/5, 208 oldal

Ez a könyv a bibliai Példabeszédek könyve harmincegy fejezetének minden verséhez fűz rövid magyarázatot, melyek segítik az szöveg fölötti elmélkedést. Napi áhítatként használható, akár naponta egy részt, akár rövidebb szakaszokat elolvasva.
Nagy szükség van ma a Példabeszédek könyvének bölcsességére. Oly sok hatás éri a mai társadalmat és a családot; könyvek, filmek, dalok és az internet révén! Nem mindegyik hatás jó. Oly sok út nyílik meg előttünk, de melyik a helyes? A Példabeszédek könyve segít helyesen döntenünk.


Share this post