Engedelmeskedj, még akkor is, ha nem érted a parancsot
Néha a Szentírásban Isten erkölcsi parancsai értelmetlenek a számunkra. Ez nem meglepő, hiszen olyan korban élünk, melyben folyamatosan a keresztyénségtől eltérő világnézetek és etikai rendszerek formálnak bennünket, és a valóságról alkotott képünk eltorzult – ebből fakadóan az ösztönös megérzésünk is, hogy mi a helyes és mi a helytelen.
Gondoljunk például az emberiség természetéről alkotott felfogásunkra! Ha – ahogyan azt kultúránk folyamatosan hangoztatja – a véletlenszerű evolúció eredményei vagyunk, ha testünket nem céllal teremtették, ha az élet értelme az élvezet maximalizálása, ha a szex nem több, mint egy jelentőség nélküli fizikai aktus, ha identitásunkat vágyaink kifejezése hozza létre, akkor mi értelme van annak, hogy Isten tiltja a nemi életet a házasságon kívül, mely két ellenkező nemű között köttetett?
Vagy gondoljunk csak kultúránk szeretetről alkotott felfogására! Ha a szeretet pusztán korlátlan megerősítés, amely független az igazság objektív mércéjétől, amely a megerősítést a szeretett személy javáért teszi, akkor hogyan akarhatná a szeretet Istene, hogy megtagadjuk a szeretett személytől a vágyott megerősítést?
Vagy mi a helyzet társadalmunk közösségi média által vezérelt dicsőség- és hírnév utáni éhségével? Egy ilyen világban nehéz igazán elhinni, nemhogy alávetni magunkat annak a gondolatnak, hogy „Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok!” (Mt 23,11).
Veszélyes, ha a jóról alkotott téves felfogást követjük
Isten által a Szentírásban kinyilatkoztatott erkölcsi parancsok rendkívül észszerűek és szépek, és mindig jobb, ha engedelmességben élünk (annak ellenére, hogy az adott pillanatban hogyan érzünk felőle). De egy fiatal keresztyén számára, aki még nem jártas a valóság nagy képének vagy Isten jellemének ismeretében, Isten erkölcsi parancsai elavultnak, károsnak vagy akár kegyetlennek is tűnhetnek. A kísértés, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket a parancsokat, elkerülhetetlenül bekövetkezik – nem feltétlenül az engedetlenség tudatos vágyából, hanem abból, hogy rosszul tudjuk, mi az igazán jó.
Az engedetlenség problémája azonban itt nem ér véget, mert még egy idősebb keresztyén is, aki évtizedekig azon igyekezett, hogy elmerüljön Isten igazságában, egy olyan keresztyén is, aki tudja, hogy Isten parancsai a javunkra adattak, eljuthat arra a meggyőződésre, hogy Isten nem akarhatja igazán, hogy ő (X, Y, Z) ebben a bizonyos helyzetben így cselekedjen, amikor úgy tűnik, hogy semmi baj – sőt még jó is – származna abból, ha amúgy cselekedne.
Nem tudtam nem erre gondolni nemrég, amikor a Márk 1,40-45-öt olvastam:
„Odament hozzá egy leprás, aki könyörögve és térdre borulva így szólt hozzá: Ha akarod, megtisztíthatsz. Jézus megszánta, kezét kinyújtva megérintette, és így szólt hozzá: Akarom, tisztulj meg! És a lepra azonnal eltűnt róla, és megtisztult. Jézus ráparancsolva azonnal elküldte, és ezt mondta neki: Vigyázz, senkinek ne mondj semmit, hanem menj el, mutasd meg magad a papnak, és ajánld fel tisztulásodért mindazt, amit Mózes rendelt, bizonyságul nekik! Az pedig elment, és elkezdte mindenfelé hirdetni és híresztelni az esetet, úgyhogy Jézus nem mehetett többé nyíltan egyetlen városba sem, hanem kint, lakatlan helyeken tartózkodott, és odamentek hozzá mindenfelől.”
Értitek, mire gondolok? Ez az ember, aki egykor leprás volt, túláradó hálát érzett Jézus iránt – olyannyira, hogy úgy döntött, csupa jó szándékból, hogy megszegi Jézus arra vonatkozó parancsát, hogy ne mondja el senkinek, mi történt vele. Hiszen mi lehetne jobb ebben a helyzetben, mint nyíltan dicsérni Jézust messze földön? Ahelyett tehát, hogy engedelmességgel válaszolt volna, a saját elképzelését követte arról, hogy mi a jó. Ennek eredményeként „Jézus nem mehetett többé nyíltan egyetlen városba sem”, és ki tudja, milyen következményei voltak ennek, különösen azok számára, akiket Jézus tanított és meggyógyított volna ott.
Annak ellenére, hogy ez az ember valószínűleg tisztelni akarta Jézust, az engedetlensége végül inkább akadályozta Őt. És ha ennek az embernek nem okozott gondot, hogy figyelmen kívül hagyjon egy Jézus által adott konkrét és személyes parancsot, mennyivel nagyobb a kísértés a mi számunkra, hogy megkerüljük a Szentírásban mindannyiunknak adott általános parancsokat!
Mindannyian fogékonyak vagyunk erre a kísértésre
Saját bűnösségünk, Istenről és az Ő országáról való ismereteink hiánya, valamint a kultúra befolyása miatt mindannyian hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jobban meg tudjuk ítélni, mi a jó, mint Isten. Ha Jézust követed, elkerülhetetlenül eljön az idő, amikor döntened kell, hogy követed valamelyik, a Szentírásban feljegyzett erkölcsi parancsát, még ha nem is érted, hogy miért parancsolta – egy olyan idő, amikor bíznod kell az Úrban teljes szívből, és nem a magad eszére támaszkodni (Péld 3,5). Ez az a pont, ahol az összes apologetikai (Isten valóságát alátámasztó) és teológiai (Isten jellemét megvilágító) ismeretünk szerepet kap. Azért bízunk Istenben és engedelmeskedünk neki azokon a területeken, amelyeket nem értünk, mert mindenhol máshol megbízhatónak, bölcsnek és szeretőnek bizonyult.
Amy K. Hall
Amy Hall keresztyén apologetikából szerzett diplomát a Biola Egyetemen, jelenleg pedig a Stand to Reason írója, szerkesztője és podcastere, ahol a kultúrát, etikát, filozófiát és teológiát vizsgálja a keresztyén világnézet igazságának fényében.
www.str.org/w/be-obedient-even-when-you-don-t-understand-the-command
Az elfelejtett isteni parancs: Legyetek szentek!
William MacDonald – A/5, 192 oldal
Ez a könyv harsonaszó valamennyi keresztyén felhívására, hogy kövessék Mesterük parancsát, és legyenek szentek. A szent élet megelevenítő igazsága a keresztyének számára sosem volt lényegesebb, mint napjaink világában, ahol a szentséget mellőzik és idejétmúltnak tekintik.