„Gyászunkban a legnagyobb szükségünk arra van, hogy érezzük, kísérnek és szeretnek bennünket.”

Interjú Pablo Martinez Vila pszichiáterrel, aki ismert író és nemzetközi előadó. Könyveket írt a gyászról, annak hatásairól és a feldolgozásának nehézségeiről, többek között A szivárvány nyomában – Út a veszteségen és gyászon át és a Tüske a testben: Erőt és reményt találni a szenvedés közepette címűt.

Kérdés: Meg tudná határozni, hogy mi áll a gyásznak nevezett érzés mögött?

Válasz: A gyász fáj. Mindenekelőtt mély szomorúság és sok fájdalom. Van azonban egy kulcsfogalom, amely segít megváltoztatni a gyászról alkotott negatív, sötét képünket: a gyászban nemcsak fájdalom van, hanem szeretet is.

A gyász a szeretet kifejeződése, a szeretet másik oldala. Azért sírunk, mert szeretünk. És minél nagyobb a szeretet, annál mélyebb a fájdalom. A gyász az az ár, amelyet fájdalommal fizetünk egy kedves és értékes kapcsolat végéért.

A gyásznak a szeretet utólagos kifejeződéseként való felfogása balzsam, amely enyhíti a bánatot. Ez a pozitív látásmód fényt vet a gyász sötétségére, és segíthet bennünket a növekedésben. A gyász ugyanis megváltoztat bennünket, soha többé nem leszünk ugyanazok, akik voltunk.

K: Van normális gyász, de lehet olyan, amikor a gyász önmagában is problémává válik. Hogyan különböztessük meg ezeket?

V: A gyász mindig nehéz út, de egyesek számára nehezebb, mint másoknak. Ez akkor történik, amikor a gyászoló képtelen elfogadni vagy megtanulni együtt élni a veszteséggel és az azzal járó érzésekkel.

Ezekben az esetekben a gyász lehet tagadott (hiányzó gyász), elhalasztott (késleltetett gyász) vagy elhúzódó (krónikus gyász). Ez a három a kóros gyász reakciói, amelyek általában szorongással vagy depresszióval járnak.

Elég megbízható módon lehet tudni, hogy mikor válik kórossá a gyász: az illető képtelen visszatérni a mindennapi életbe. A szeretett személyhez való kötődés olyan intenzív, hogy nem tud tőle szabadulni, így nem tud megfelelően megbirkózni az élettel. A bénultság érzése – „az életem véget ért azon a napon, amikor elment” – komplikált gyászt jelez.

K: A koronavírus világjárvány miatt sokan tapasztalták meg szeretteik halálát anélkül, hogy az utolsó pillanataikban mellettük lehettek volna. Hogyan hat ez ránk?

V: Nagyon is hatással van. Érzelmi szempontból ez volt a világjárvány egyik legpusztítóbb hatása.

A halál órájában mellettük lenni és búcsúzni mélyen az emberi természetben gyökerező szükségletek, mert a halál nem természetes dolog; a halál a legtermészetellenesebb dolog, ami létezik. Nem azért teremtettünk, hogy meghaljunk, hanem hogy éljünk. Ellentétben azzal, amit egyes gondolkodók, például Heidegger mond, nem azért létezünk, hogy meghaljunk, hanem hogy éljünk. A halál idegen test Isten teremtésében, Pál apostol szavaival élve: „az utolsó ellenség”.

Ezért, ha mellettük vagyunk, az olyan lesz, mint a balzsam, amely enyhíti az elválás fájdalmát. A búcsúzás a gyász természetes kapuja. Ha megfosztanak ettől a lehetőségtől, az olyan akadályt jelent, amely megnehezíti a későbbi folyamatot.

A Biblia nagy jelentőséget tulajdonít ennek a szempontnak. A pátriárkák legszebb szavai közül néhány a búcsúzás pillanataiban hangzott el. Jákob áldása gyermekeire jó példa erre (1Móz 49). Hasonlóképpen, amikor Pál búcsút vesz az efézusi vénektől, megható és lelkesítő beszédet mond (Csel 20,17-38).

A szivárvány nyomában – Út a veszteségen és gyászon át

Pablo Martinez Vila és Ali Hull – 124x183mm, 248 oldal

A gyásszal szembesülve sokan összezavarodnak, akár segíteni próbálnak, akár személyesen mennek keresztül rajta. Ez a könyv felbecsülhetetlen értékű eszköz, mely segít megérteni a gyász összetett folyamatát. A benne szereplő személyes reflexiók tanulságosak, a szerkezete  következtében jól használható, a hangvétele tárgyilagos, de szelíd. Megfizethetetlen segítség a gyász folyamatainak megértéséhez, a gyászolók és az őket segíteni próbálók esetében egyaránt.

K: Mi sem tudtuk megosztani ezeket a veszteségeket a családdal és a közösséggel, még a temetésen sem tudtunk részt venni. Olyan ez, mintha egy virtuális halált élnénk meg, ugyanakkor az ürességből, amit okoz, tudjuk, hogy megtörtént. Hogyan tudunk szembenézni ezzel a helyzettel?

V: A gyász személyes élmény, de nem egyéni, hanem közösségi dimenziója van. A közös sírás terápiás, az egyedül sírás keserű lehet.

Mindenekelőtt családként kell együtt gyászolni. A magányos gyász nagyobb valószínűséggel válik kóros gyásszá. Ráadásul a hívőnek van egy másik családja is, a hitbeli családja, amely a testvéri szeretet melegét adja nekünk.

Ezekben a gyászos időkben mélyen megtapasztalhatjuk, hogy a gyülekezet terápiás közösség. A saját gyászom idején a testvérektől kapott szeretetre és támogatásra úgy emlékszem vissza, mint felejthetetlen élményre és sok bátorítás forrására.

A világjárvány körülményei között fizikailag nem tudjuk egymást átölelni, de a technológia által biztosított eszközökkel (üzenetek, videóhívások, telefon stb.) támogathatjuk egymást. Ma több lehetőségünk van, mint valaha, hogy a gyászoló ember érezhesse, közel vagyunk hozzá.

Az „összekapcsolódás” sokkal több, mint technológiai kérdés, ez egy szellemi valóság, mert Krisztus Testeként egymáshoz tartozunk.

K: Hogyan segít nekünk a Biblia, mint Isten Igéje, megérteni és feldolgozni nemcsak a gyászt, hanem ezeket a nagyon különleges helyzeteket is?

V: Az evangélium két támaszt nyújt, amely megtart bennünket a gyász órájában: a bizalmat és a reményt. Bizalmunk abban áll, hogy az élet és a halál kulcsa egyedül Istené (Jel 1,8). Egyikünk sem lesz kiragadva erről a földről egy perccel sem azelőtt, vagy egy perccel sem azután, mint amit Isten bölcs gondviselésében eltervezett.

Ahogy nemrég egy cikkben írtam, a keresztyén ember bizalma abban a meggyőződésben rejlik, hogy nem egy vírus, hanem Isten méri az időt az életünk óráján.

A másik pillér a remény. Vannak reménységgel teli könnyek és vannak kétségbeeséssel teli könnyek. A keresztyének is sírnak, de a mi könnyeink tele vannak reménységgel, amelyet Krisztus ad nekünk.

Jézus nem az a keresztre szegezett gyenge ember, akit Nietzsche kigúnyolt, hanem az, aki erővel támadt fel a sírból, és feltámadásával legyőzte a halált. Ez a rendíthetetlen remény hitünk biztos horgonya: mivel Krisztus feltámadt, mi is feltámadunk (Róm 8,11).

Ezért kiált fel Pál győztesen: „Halál, hol a te diadalmad? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55).

K: Sok lelkipásztor azon tűnődik, hogyan segíthet vagy támogathatja azokat, akik elvesztették szerettüket. Mit tanácsol nekik?

V: A világjárvány idején gyászoló emberek további fájdalmat szenvednek a már említett magány és elszigeteltség miatt. Ráadásul a fájdalom megsokszorozódik, mert „minden nagyon gyorsan történik”, nincs idő az alkalmazkodásra. Emiatt a legnagyobb szükségük az, hogy érezzék, hogy kísérik és szeretik őket. Ebben rejlik a vigasztalás lényege.

Hogyan tehetjük ezt meg? Amikor másokat vigasztalunk, feleslegesek a beszédek, inkább a szeretet gesztusaira van szükség. A szeretet jelzése sokkal bátorítóbb, mint egy ékes szó. A gyászolót kísérő számára az aranyszabály: „beszélj keveset, hallgass sokat és segíts, amiben csak tudsz”.

K: Szeretne még valamit hozzátenni?

V: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” (Ézs 40,1). Így kezdődik a Szenvedő Szolga első éneke, és így kezdődik Händel Messiása is. Micsoda meghökkentő nyitány! Isten első két szava, amellyel bejelenti a Messiás eljövetelét, a vigasztalás erőteljes szavai.

Nem véletlenül. Krisztus világra jövetelével egy lejárati idő lett kiszabva a halál és minden szenvedés számára. Isten azzal vigasztal, hogy reményt ad.

Az igazi vigasztalás, amely a szívig hat, nem választható el Jézus Krisztus személyétől és művétől. A gyász fájdalmára a végső válasz a Szenvedő Szolga fájdalmában rejlik. Halálával legyőzte a halált (Zsid 2,14-15), és megnyitotta a nagybetűs reménység ajtaját, egy olyan nap reménységét, amikor „szemükről minden könnyet letöröl, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,4).

Van vigasztalás ebben a nehéz világjárványos időben, amelyben élnünk kell. Ez „erős vigasztalás”, amely azoknak adatott, akik „megragadjuk az előttünk levő reménységet, amely biztos és erős horgonya lelkünknek” (Zsid 6,18-19).

Pablo Martinez

evangelicalfocus.com