Gyülekezetek a kultúra fogságában

Gyulekezetek-a-kultura-fogsagaban-Believe-Anithing-by-Barbara-Kruger

Gyülekezetek a kultúra fogságában

Sok gyülekezetnek azzal a problémával kell szembe néznie, hogy hajlamosak a kultúrájuk értékrendjét tükrözni, ahelyett, hogy radikális ellenkultúrát jelentő életet élnének. Ahol ez bekövetkezik, gyakran azzal az állítással indokolják álláspontjukat, hogy így lesznek relevánsak a környezetük számára. Azonban egy kulturális közegben relevánsnak lenni egész más, mint magunkba szívni az adott kultúrát. Akkor vagyunk valóban relevánsak, ha világos evangéliumot hirdetünk, de ezt az érintett kultúra tagjai számára érthetően, megnyerően és vonzóan tesszük.

A kulturális értékrendnek ez a magunkba szívása sok területen látható. Ennek egyik legnyilvánvalóbb módja az, ahogyan ma sok gyülekezet a posztmodern kultúrához viszonyul, átvéve annak egyes vonásait. Sokaknak nem számít, igaz-e egy elképzelés vagy nézet, amíg élvezi az ember, aki hisz benne. Ennek értelmében mindenki ragaszkodhat a saját igazságához anélkül, hogy mások miatt veszélyben érezné magát, mert minden elképzelést vagy nézetet egyformán igaznak tekintenek.

Az abszolút igazságok hiánya

Egyes gyülekezetekben hajlamosak mások nézetei és véleménye iránti tiszteletből lebecsülni az igazságot. Teológiai előadóként néha viszályszítással vádolnak, mert ragaszkodom hozzá, hogy a Biblia igaz, és igazságai nélkülözhetetlenek. Egyes keresztyének egyenesen azt mondták nekem, hogy a teológia tanulmányozása valójában elfojtja a szellemi buzgalmat, és megakadályozza, hogy a keresztyének egyszerűen élvezzék az Istennel való kapcsolatot. Amikor ilyen nézeteket hallok, világossá válik előttem, hogy egyes hívő emberek csakugyan keresztyén tapasztalatuk részévé tették a posztmodernitást. Akár tagadja a kultúránk az abszolút igazságok létét, akár nem, tény, hogy léteznek. Isten, aki maga a végső valóság, a Szentírásban nyilatkoztatta ki magát, s annak minden szava ihletett és igaz, ezért hinnünk kell.

Ha a Gyülekezet nem hajlandó a Szentírás biztos alapjára építeni az életét és a létét, ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy az igazság létezik és meg kell élni, akkor ennek következményei valóban végzetesek lesznek.

Ha a Gyülekezet nem hajlandó a Szentírás biztos alapjára építeni az életét és a létét, ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy az igazság létezik és meg kell élni, akkor ennek következményei valóban végzetesek lesznek. Olyan keresztyénségnél fogunk kikötni, amely semmiben sem hisz, és a harmónia kedvéért kész bármiben megalkudni. Az ilyen Gyülekezet nem lesz abban a helyzetben, hogy embereket hívjon ki a tömegből Jézus követésére, mert beleolvad a tömegbe, és megkülönböztethetetlenné válik attól. A keresztyén tanítás nélkülözhetetlen, mert ez az az igazság, amely elválaszt minket azoktól, akik nem követik Jézus Krisztust, és nem élnek Istent tisztelő módon, pedig definíció szerint ezt jelenti szentnek lenni. Ha felhígítjuk a tanainkat, ha úgy bánunk velük, mintha esetleg nélkülözhetőek volnának, azzal kijelentjük, hogy többé nem akarunk szentek lenni, sóként és világosságként hatni e sötét világban.

Ízlés szerinti istentiszteletek

A posztmodern társadalomban, ahol mindenkinek a véleménye érvényes, a társadalom „ízlésközösségek” sorára töredezik és bomlik, melyek mindegyikének megvannak a maga nézetei és szokásai. Elvész a minket összekötő folytonosság vagy az átfogó ethosz (erkölcsiség) tudata. Egyes gyülekezetek áldozatul esnek annak az elképzelésnek is, mely szerint a gyülekezetben mindenkinek meg kell engedni, hogy a maga egyéni módján fejezze ki a saját szellemi életét. Az ilyen gyülekezetek a különféle ízlésű csoportjaiknak különféle jellegű istentiszteleteket tartanak.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy akik szeretik az eleven dicsőítést, azok eleven istentiszteletekre járnak, a természetüknél fogva komorabb tagok pedig a nyugodtabb alkalmakat látogatják. Bár a gyülekezet életében szükség van változatosságra, és az emberek eltérő szükségleteit helyes megfelelő szinten betölteni (például a minden korosztálynak szóló vasárnapi iskolai tanítás révén), de a helyi gyülekezetben kézzelfoghatóan meg kell nyilvánulnia Krisztus Testének. Isten nemcsak az eleven vagy a bizonyos fajta zenét szerető embereket hívta bűnbánó megtérésre. Ő a fiatal, idős, nyugodt, energikus, bánatos és érzésteli embereket egyaránt megtérésre hívta. Istennek nem az a szándéka, hogy különféle „ízléscsoportokra” bontson minket, hanem az, hogy Szelleme által olyan közösségben egyesítsen bennünket, ahol szeretet, türelem és kölcsönös tisztelet uralkodik. Krisztus éppen akkor dicsőül meg az Ő nevében alkotott egységünk révén, ha olyan keresztyénekkel együtt imádom Őt, akik más személyiséggel és szemléletmóddal bírnak, mint én.

A posztmodernitás tények helyett érzésekre épül. Nem a valóság számít, hanem az élmény. Akkor mondanak valamit jónak, ha jó érzést kelt. A logikát, az észszerűséget és az objektív jó és rossz tényét sutba dobják annak kedvéért, amit élvezni lehet. Mint említettük, egyes gyülekezeteket a posztmodernitás veszélyes kábítószerének lenyelése fenyeget. Amikor annak alapján ítéljük meg a dicsőítést, hogy milyen érzést kelt a dicsőítőben, nem pedig annak alapján, hogy milyen mértékű odaszántságot idéz elő benne, akkor a posztmodernitásért feladtuk a dicsőítést. Amikor a bibliamagyarázatot és a mély teológiai gondolkodást érdekes történetekkel és szórakoztató előadásokkal helyettesítettük, akkor a szószéken megjelent a posztmodernitás.

Nem azt akarom javasolni, hogy a dicsőítésünk érzelemmentes vagy az igehirdetésünk unalmas legyen. Épp ellenkezőleg! Ugyanolyan aggasztónak tartom, ha az istentisztelet nem több agytornánál, mert ez nem keresztyénség, hanem modernitás, amely éppolyan veszélyt jelent a gyülekezeti életben. Az igehirdetés során a kreativitást is nagyon fontosnak tartom. Azonban a frappáns kifejezések mögött tartalomnak is lennie kell; másként a felszínesség fog uralkodni.

Szabad-e kérdezni?

Mindezek mellett az is fontos, hogy jelentőségteljes párbeszédet folytassunk az emberekkel. Egyre többen jönnek olyan környezetből, ahol a bizonyosság helyett a megkérdőjelezés az általános. Az abszolút igazságok elutasítása szükségessé tette a párbeszédet és a dolgok átgondolását. Ez gyakran megválaszolatlanul maradt kérdésekhez és elvarratlan szálakhoz vezet. Nehezen tudják kezelni ezt az olyan keresztyének, akik szeretik a nézeteik dogmatikus képviseletét és a teológiájuk nagyon rendszerezett és szépen csomagolt tálalását. A kérdéseket a hitetlenség jelének tartják, ezért sötéten néznek a kérdezőre.

A mai gyülekezeteknek olyan „közösségeknek [kell lenniük], ahol a kételyek félelem és rosszallás nélkül kifejezhetők, s ahol az emberek feltárhatják bizonytalanságaikat ahelyett, hogy a bevett ideológia mögött sorakoznának fel”.

Stuart Murray szerint a mai gyülekezeteknek olyan „közösségeknek [kell lenniük], ahol a kételyek félelem és rosszallás nélkül kifejezhetők, s ahol az emberek feltárhatják bizonytalanságaikat ahelyett, hogy a bevett ideológia mögött sorakoznának fel”.[1] Murray megjegyzi, hogy Krisztus nem utasította el Tamást, amikor az kétségbe vonta a feltámadását, hanem visszatámogatta a hit helyzetébe. Ez az eljárásmód veszélyekkel járhat, és lehet, hogy kényelmetlen együtt élni vele, de a társadalmunkat annyira átható bizonytalanság és kételkedés fényében aligha van más lehetőség a láthatáron. Be kell tudnunk fogadni az embereket, amint megteszik első bizonytalan lépéseiket a hit felé, és késznek kell lennünk támogatóan építeni hitüket, hagyva, hogy a gyülekezet közösségéhez tartozónak érezzék magukat. A fiatal keresztyéneknek – sőt azoknak is, akik még nem kötelezték el magukat Krisztus mellett – érezniük kell, hogy fölvethetnek kérdéseket és hangot adhatnak kételyeiknek anélkül, hogy idegennek vagy elutasítottnak éreznék magukat. Magam azt tapasztaltam a hívő élettel kapcsolatban, hogy keresztyénként annak ellenére tudtam növekedni és fejlődni, hogy időnként komoly kérdéseim támadtak, melyekre nehezen találtam válaszokat.

Stephen McQuoid

Borítókép: Believe Anithing by Barbara-Kruger



A jó hír - Az evangelizáció és a helyi gyülekezet

A cikk adaptáció a következő könyvből:

A jó hír – Az evangelizáció és a helyi gyülekezet

Stephen McQuoid – 12,4×18,3 cm, 272 oldal

A szerző – egy missziós szervezet vezetőjeként és gyakorló evangélistaként – nem az egyén, hanem a gyülekezet szempontjából közelíti meg az evangelizáció témáját. A társadalmunkat formáló történelmi, kulturális és technológiai hatásokat figyelembe véve járja körbe a kérdést, különös hangsúlyt fektetve a gyülekezetek szerepére.



[1] Stuart Murray, Church Planting (Gyülekezetplántálás), Carlisle: Paternoster 1998, 185. o.

Share this post