Hogyan mentem túl messzire a politikában?

Szeretnél a politikai életben változást elérni Krisztusért? Talán a közösségi médián keresztül vezet a te utad. Vagy talán azon gondolkodsz, hogy Washingtonba költözöl, hogy egy kongresszusi képviselőnek vagy szenátornak dolgozz. Megértem, és együttérzek veled. „Ott voltam, csináltam” – ahogy mondani szokták. Csak én az 1960-70-es években kezdtem el politizálni, és kapcsolódtam be a Moral Majority_^[1] (Erkölcsi Többség) munkájába.

Manapság már nem ez, hanem a „keresztyén nacionalizmus” jelenti a beszédtémát. Az ennek zászlaja alá tartozó emberek jól végzik munkájukat a politikai életben, ahogyan azt a Moral Majority zászlaja alá tartozók is tették az 1980-90-es években.

De ahogyan az én időmben, úgy ma is fenyeget a politikai bálványimádás kísértése. Honnan vehetjük észre, ha mi, keresztyének már túlságosan is a politikába fektetjük a reményeinket – reményeinket, melyek már-már a bálványimádásig fokozódnak?

Bálványimádásról akkor beszélhetünk, amikor a jó dolgokat végső célokká tesszük. Ez a hangsúlyeltolódás odavezet, hogy Istenen kívül más, működőképes megváltókat keresünk magunknak. Így van ez a politikai bálványimádással is. Mielőtt keresztyénné lettem, szívem egy megállás nélkül dolgozó „bálványgyár” volt, amely gyorsabban gyártott bálványokat, mint ahogy lépést tudtam volna tartani vele. Tapasztalataim megtanítottak arra, hogy milyen hatalmasak és veszélyesek a bálványok – nemcsak az egyénekre, hanem egész nemzetekre nézve is.

KORAI KARRIER A POLITIKÁBAN

Egy kisvárosban, Ohio vidéki részén nőttem fel. Otthon nem vett körbe sem vallásos, sem politikai környezet. Valójában az első találkozásom Isten törvényével Charlton Heston által történt, aki Mózest játszotta az 1956-os Tízparancsolat című filmben. Nagyapám szénbányász volt, és egy helyi gyülekezet pásztoraként szolgált, ahol ki volt tűzve a szószék mellé az amerikai zászló. Öccse a megyei politika színterén tevékenykedett.

Fiatalon a politika iránti étvágyamat az amerikai történelem iránti szeretet táplálta. Az alapító atyák, Lincoln és Eisenhower lettek a hőseim – Jackie Robinson, Willie Mays és Ted Kluszewski baseballjátékosok mellett. A középiskolában már magával ragadott a politikai láz, és elhatároztam, hogy egy nap valahogy eljutok Washingtonba, és nyomot hagyok ott. A főiskola után valóban elkerültem Washingtonba. Csillagszemű és naiv ambíciókkal telve a Capitol Hillen kötöttem ki mint törvényhozási segédtisztviselő, majd felkapaszkodtam a ranglétrán, és személyzeti igazgató lettem.

Úgy léptem be a politika színterére mint nagy hangú, sziklaszilárd Goldwater-konzervatív^[2], aki a hazafiság elkötelezettje a kötelességtudat, a becsület és a nemzet szempontjából egyaránt. Ám a történelemkönyvek nem készítettek fel Washington képmutatására, valamint a helyiek pártpolitikai, ideológiai és személyes ügyeire. Akkor kerültem oda, amikor a polgárjogi mozgalom, a vietnami háború, a környezetvédelem, a fogyasztói társadalom és a Watergate^[3] hirtelen átalakította a kormányzat méretét, hatókörét, költségeit és szerepét. Láttam, hogy a hatalomra való törekvés, a pragmatizmus és a büszkeség gyakran a nacionalizmus különböző formáihoz vezet a politika minden területén.

G. K. Chesterton egyszer megjegyezte: „Ha valaki elveszíti hitét Istenben, nem az fenyegeti, hogy semmiben sem hisz majd, hanem az, hogy mindenben.” Bálványimádó társaimhoz hasonlóan a bennem lévő Isten-alakú űrt Isten-pótlékokkal – ha úgy tetszik, bálványokkal – igyekeztem kitölteni. Kedvenc istenem pályám elején a politika volt, és kedvenc márkám az amerikanizmus.

MEGTÉRÉSEM

Hála legyen Istennek, tizenkét évvel a karrierem elindulása után Ő megrázta a világomat, amikor megmentett. 33 éves voltam, amikor a zsoltárokat olvasva egy régi családi Bibliából, amely a padláson volt elrejtve, életemet Krisztusra bíztam. Nem sokkal később elolvastam Chuck Colson Born Again (Újjászületve) című önéletrajzát. Akkor még nem ismertem más keresztyéneket, de évekkel korábban találkoztam Colsonnal, amikor Nixon mellett a Fehér Házban dolgozott. Bár friss keresztyén voltam, vágytam rá, hogy szolgálni kezdjek, de fogalmam sem volt, hogy ez hogyan fog kinézni. Nem tudtam, hogy mit tegyek, ezért felkerestem Chuckot. Elmeséltem neki, hogy megtértem, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte mit akar az Úr, mit tegyek. Válasza nyers, mégis bölcs volt: „Fogalmam sincs, de Ő majd világossá teszi a maga módján és a megfelelő időben.” Mivel nem láttam tisztán, folytattam kormányzati karrieremet, de nem egészen úgy, mint a megtérésem előtt.

Még ugyanabban az évben, az 1980-as elnökválasztás után felhívtak Reagan átmeneti kormányától, hogy kész lennék-e a kormányában szolgálni. A következő nyolc évben az elnöknek dolgoztam különböző beosztásokban, amely alatt részidőben teológiai tanulmányokba kezdtem. A Reagan-kormányzatban töltött időm elején kaptam egy mellékállású megbízást, hogy „vigyem a zászlót” a Moral Majority washingtoni gyűlésein. Nem hivatalos összekötőként vagy szóvivőként küldtek oda. De inkább Regan jelzése volt ez Falwellnek és a mozgalomnak, hogy az elnök nem felejtette el a barátait.

Ahogy megismertem a mozgalmat és a benne résztvevőket, megdöbbentett, hogy mennyire elterjedt közöttük az abba vetett hit, hogy ha a keresztyéneknek sikerül a megfelelő embereket megválasztatni és kinevezni, akkor Isten országa be fog köszönteni. Bár még fiatal keresztyén voltam, ismerős volt számomra a történet, amikor Jézus az „isteni császár” képviselője, Pilátus előtt állt a bíróságon. Jézus világosan megmondta Pilátusnak, hogy az Ő országa nem e világból való. Szóval hogy is van ez? Egyértelműnek tűnt, hogy a baloldal valamiféle földi utópia bevezetését tervezi a politikai hatalom segítségével, de vajon ez igazolta-e azt, amit én a jobboldal egyfajta ellenforradalmának láttam? Mindkét oldalon bálványimádó „izmusokkal” találkoztam: „keresztyén nacionalizmussal” az egyik oldalon és „szociálnacionalizmussal” a másikon.

NE HAGYD MAGAD ELCSÁBÍTANI A „KERESZTYÉNSÉG ÉS MÁS DOLGOK” ÁLTAL

Legyen szó a jobboldal keresztyén nacionalizmusáról és prófétai populizmusáról, vagy a baloldal szociális evangéliumáról és kritikai elméletéről, a keresztyének gyakran megkísértetnek azzal, hogy ötvözzék a különböző politikai meggyőződéseket/véleményeket az ortodox keresztyénséggel. Ráadásul ez a kísértés egyáltalán nem új keletű. Az egész Bibliában megtalálható, különösen az Ószövetség idején, amikor Izrael folyamatosan átvett istentiszteleti gyakorlatokat a pogány szomszédaitól, majd állandóan elutasította az Istennek való engedelmességet.

C. S. Lewis Csűrcsavar levelei c. könyve érinti némileg ezt a kérdést. Lewis azt írja:

Azoknak az embereknek, akik közt védenced forgolódik, az a tulajdonképpeni bajuk, hogy „csak” keresztények. Persze mindegyiküknek megvan a maga érdeklődési köre, ami azonban összetartja őket, az egyedül a kereszténység. Ha már kereszténnyé lesznek az emberek, legalább abban a lelkiállapotban kell őket tartanunk, amelyet így neveznek: „kereszténység és…” Érted, ugye? Kereszténység és válság – kereszténység és lélektan, kereszténység és új rend, kereszténység és hit általi gyógyulás, kereszténység és a lelki élet kutatása, kereszténység és vegetarianizmus, kereszténység és nyelvi reform stb. Ha már minden áron kereszténnyé kell lenniük, legyenek azzá valamilyen megkülönböztető jelleggel! Állíts a tulajdonképpeni hit helyébe valamilyen divatot, keresztény színezettel! Használd ki irtózásukat a „régi nótától”! Ez az irtózás a „régi nótától” egyike a legérdekesebb szenvedélyeknek, amiket valaha létrehoztunk az emberek szívében. Soha el nem apadó forrása ez a vallási eretnekségnek, a házastársi hűtlenségnek és a barátságban való állhatatlanságnak.

A jobboldal, a baloldal vagy a centrum ideológiáinak szinkretizálása az ortodox keresztyénséggel mindig a Lewis-féle „keresztyénség és…” jelenséget eredményezi. Az emberek azt hihetik, hogy az ideológia és a keresztyénség kombinációja mindkettőt relevánsabbá, divatosabbá és ízletesebbé teszi, ám ez egy viaszorrú bálványistent eredményez, mely végül a mi képmásunkra létezik, és kénytelen megfelelni a mi kiforgatott vágyainknak – vagy legalábbis mi így gondoljuk.

A Csűrcsavar leveleiben másutt Lewis korának egymással szembenálló, hazafias és pacifista politikájáról ír. Az egyik démon azt mondja a másiknak:

Bármelyik utat választja, fő feladatod ugyanaz marad. Tégy róla, hogy akár nacionalizmusát, akár pacifizmusát vallása egy részének tekintse! Azután érd el, hogy pártja szellemének hatására ezt tartsa vallása legfontosabb tényezőjének! Végül fokozatosan juttasd el abba az állapotba, amikor a vallás válik a „tulajdonképpeni” ügy részévé: ekkor a keresztény hit fő értékét már abban fogja látni, hogy remek érveket szolgáltat akár a brit háborús erőfeszítések, akár a pacifizmus számára. A számunkra legkedvezőtlenebb lelki hozzáállás az, amikor egy ember a földi dolgokban mindenekelőtt az engedelmességre való alkalmat látja. Mihelyt sikerül elérned, hogy a Világ legyen a cél, a hit pedig csupán eszköz, nyert ügyed van, s akkor már édesmindegy, hogy miféle világi célt tűzött maga elé. S ha a gyűlések, a propagandairatok, a politika, a mozgalmak, az ügyek és a kereszteshadjáratok többet jelentenek számára, mint az imádság, a sákramentumok és a felebaráti szeretet – akkor embered a miénk, és minél „vallásosabbá” válik a fent említett módon, annál bizonyosabban a miénk. Ilyenekből csinos kis gyűjteményt mutathatunk neked idelent!

Ugyanúgy van a mi időnkben is, ahogy Lewis idejében. A szinkretizmus továbbra is túlontúl hízelgő lehetőség bálványimádó szívünk számára. Ezért kell ismernünk a teljes politikai spektrumot. Lewis szerint a mi világunk ellenség által megszállt terület. Egy olyan hely, ahol az ellenség „gyönyörködik” azokban a keresztyénekben, akik mindenekelőtt a politikai hűséget helyezik előtérbe. Ennek eredményeként ezek az emberek már nem az egyetlen igaz Istenben bíznak, ezért „gyönyörködik” bennük az ellenség. Sajnos én az egyik legnehezebb úton tanultam meg, hogy a politikai bálványok soha nem tartják be az ígéreteiket. Soha nem elégszenek meg, hanem mindig a következő szavazatot vagy győztest hajszolják.

NE BÍZZATOK LOVAKBAN ÉS SZEKEREKBEN!

Mi tehát az üzenete ennek az idősödő, a Moral Majority mellett küzdő kultúrharcosnak, akiből pásztor lett? A keresztyéneknek arra kell törekedniük, hogy jó állampolgárok legyenek főként a felebaráti szeretet terén, ami magában foglalja a politikai szerepvállalást is, ha Isten lehetőséget ad rá. De nem szabad lovakba és szekerekbe vetnünk a bizalmunkat (lásd Zsolt 20,7).

Egy másik idős lelkész, Richard Baxter is hasonló következtetésekre jutott, miután túlzottan is bízott a politikában. Baxter nagy reményeket fűzött Oliver Cromwellhez. Aztán Cromwell meghalt, és rövid időn belül visszatért a monarchia. Baxter eközben írta:

Messzebb vagyok attól, mint valaha, hogy az egység, a dicsőség vagy a jólét nagyszerű ügyét várjam a földi egyháztól, vagy hogy a szentek e világ uralmáról álmodozzanak, vagy az aranykorszak reményével álltassák magukat, vagy uralkodjanak az istentelenek felett… Éppen ellenkezőleg, inkább amiatt nyugtalankodom, hogy a szenvedés az egyház rendes sorsának része, és a keresztyéneknek valóban önmegtagadó kereszthordozóknak kell lenniük, még akkor is, ha csak formális, névleges keresztyének azok, akik a keresztet hordozzák; és bár Isten általában nyár és tél, nappal és éjszaka viszontagságait egyaránt felhozza az emberekre, hogy az egyház a jólét nyarán nagymértékben, a bajok telén pedig intenzíven növekedjék, mégis általában az éjszakájuk hosszabb, mint a nappaluk, és a nappalnak is megvannak a maga viharai és zivatarai.

(A szent nemzetközösség, 1659)

KÖVETKEZTETÉS

Talán hallottál már G. K. Chesterton időtlen válaszáról arra az újságírói felhívásra, amelyben arra kérték az olvasókat, hogy írják meg válaszukat arra a kérdésre, hogy „Mi a baj a mai világgal?”. Chesterton így válaszolt: „Kedves uram! Én vagyok. Üdvözlettel, G. K. Chesterton”.

Chesterton igazat mondott magáról, akárcsak Alekszandr Szolzsenyicin, aki azt írta:

„A jót és a rosszat elválasztó vonal nem államokon, nem osztályok között, még csak nem is politikai pártok között húzódik, hanem egyenesen minden emberi szíven – és minden emberi szíven – keresztül”.

Jézus Krisztus követőjeként igyekszem őszintén beszélni magamról. Készen akarok állni arra, hogy megindokoljam Krisztusba vetett reményemet. Végül is én csak egy koldus vagyok, aki elmondja a másik koldusnak, hol talált kenyeret.

Bármire is hívnak bennünket a nyilvánosság színterén, nem szabad elfelejtenünk, hogy a megváltás nem az Air Force One-on, nem a következő jelöltlistán vagy buzgó politikai ideológiákon keresztül érkezik hozzánk, bármennyire is fontosak ezek a dolgok. Ehelyett Isten szuverén kegyelme által érkezik a megváltás Krisztus Jézusban – a mi Bűnhordozónk, Békéltetőnk és Igazságunk köntösében.

Most 76 éves vagyok. Végül hosszú karriert futottam be a politikában, majd egy másikat a pásztori szolgálatban. Ha visszagondolok e két vállalásomra, gyakran eszembe jut, amit egyszer C. T. Studd írt:

„Csak egy életünk van,
az is elmúlik gyorsan;
csak az maradandó,
ami Krisztusért lobban.”

Dave Brown

www.9marks.org/article/how-i-went-too-far-with-politics

Dave Brown harminc évig dolgozott a szövetségi kormányban, vezető politikai és igazgatói pozíciókat töltött be az amerikai kongresszusban, az elnöki hivatalban és a végrehajtó hatalomban. 1981-1989 között Ronald Reagan elnök kinevezettjeként szolgált. Ma Dave a Washingtoni Férfi Szolgálatok Szövetségének igazgatója és lelkipásztora.

[1] Az Egyesült Államokban az 1970-es években alakult politikai akciócsoport, amely konzervatív és vallásos programokat támogatott, többek között az iskolai ima engedélyezését és az abortusz elleni szigorú törvényeket.

[2] Barry Morris Goldwater (1909. január 2. – 1998. május 29.) amerikai politikus, a légierő tartalékos vezérőrnagya, aki 1953-tól 1965-ig és 1969-től 1987-ig az Egyesült Államok szenátora volt, 1964-ben pedig a Republikánus Párt elnökjelöltje.

[3] A Watergate-botrány amerikai politikai botrány és krízis volt az 1970-es években, ami Richard Nixon elnök lemondásához vezetett.

Árral szemben – Dániel inspiráló példája a relativizmus korában

John C. Lennox – A/5, 412 oldal

Dániel története az Istenbe vetett rendkívüli hitről szól, amelyet a Babiloni Birodalomban igen magas beosztásban tapasztalt meg. Négy fiatal barátot, akik a Kr. e. 7. században születtek a kicsiny Júda államban, Nabukodonozor, Babilon királya fogságba ejtett és elhurcolt a zsidó néppel együtt. Dániel leírja, hogyan emelkedtek végül a közigazgatás legfelsőbb szintjére. A barátaival nem csupán megőrizték az Isten iránti személyes odaadásukat, hanem kiemelkedő módon tettek tanúságot egy hitükkel szemben ellenséges, pluralista társadalomban.