Hogyan változott meg a véleményem a gyülekezet központi szerepéről?

Hogyan változott meg a véleményem a gyülekezet központi szerepéről?

Amióta középiskolás koromban keresztyén lettem, fontosnak tartom a helyi gyülekezet szerepét. Emlékszem, hogy az első nyáron, amikor már hívő keresztyén voltam, eltöltöttem néhány (na jó, sok) órát a gyülekezet könyvtárában, hogy statisztikát állítsak össze a gyülekezetünk növekvő tagságáról, majd az adatokat táblázatba foglaltam, összehasonlítva a csökkenő látogatottsággal. Ebben a számítógép előtti világban a kutatásomból készítettem egy grafikont, amely egyszerűen egy tábla volt, gondosan megrajzolt tagsági és látogatottsági mutatókkal, amelyek valahol az 1940-es vagy 1950-es évektől jelentős eltérést mutattak.

Bár órákat töltöttem a tábla elkészítésével – és a mögötte lévő számokkal –, csak rövid ideig kapott helyet a gyülekezetünk egyik központi falán. Engedély nélkül tettem ki (erre nem gondoltam). Így annak rendje és módja szerint gyorsan elrendelték az eltávolítását.

Ahogy növekedtem mint keresztyén, és az egyetemi éveim alatt szélesedett az Isten kegyelméről alkotott képem, úgy nőtt a névleges keresztyénséggel kapcsolatos aggodalmam is a gyülekezetben. Sok nyíltan megvallott megtérés szembetűnően hamisnak tűnt számomra. Növekvő gyanakvással tekintettem az evangelizálásra, mely ezeket a felfújt számokat, és ami még fontosabb, ezeket az egyszerre olyan magabiztos és passzív embereket eredményezte.

Doktori tanulmányaim során aztán úgy tíz éve még jobban elkezdett foglalkoztatni a gyülekezet témája, különösen a helyi gyülekezet központi szerepe. Emlékszem, hogy egy nap megrázó beszélgetést folytattam egy barátommal, aki egy felekezetközi szolgálatban dolgozott. Ugyanabba a gyülekezetbe jártunk. Én akkor csatlakoztam, amikor újonnan költöztünk a városba; ő néhány évvel később döntött úgy, hogy néha eljár. Még ha el is jött, csak a vasárnap délelőtti istentiszteleten vett részt, akkor is csak a felénél érkezett, amikor a prédikációra került a sor. Egy nap tehát elhatároztam, hogy megkérdezem erről.

A rá jellemző őszinteséggel és nyíltsággal válaszolt. „Nem igazán kapok semmit az istentisztelet többi részéből” – mondta. „Gondoltál már arra, hogy csatlakozz a gyülekezethez?” – kérdeztem. Őszintén meglepődve, ártatlanul kuncogással válaszolt: „Csatlakozni a gyülekezethez? Őszintén szólva nem tudom, miért tenném. Tudom, hogy miért vagyok itt, és azok az emberek csak lelassítanának”.

Ezek a szavak hidegnek tűnnek így olvasva őket, de egy olyan tehetséges evangélista jellegzetes, őszinte, alázatos melegségével hangzottak el, aki nem akar egy órát sem elvesztegetni az Úr idejéből. A lehető legjobban ki akarta használni az időt, és ehhez képest minden aggodalom és kellemetlenség, ami a gyülekezethez való hivatalos csatlakozást kíséri, abszolút lényegtelennek tűnt.

„Lelassítanak” – visszhangzott a fejemben. Különféle gondolatok cikáztak az agyamban, de csak egy egyszerű kérdést tettem fel: „De gondoltál már arra, hogy ha összekapcsolódsz ezekkel az emberekkel, akkor igen, ők talán lelassítanak téged, de te segíthetsz nekik felgyorsulni? Gondoltál már arra, hogy ez talán része lehet Isten velük és veled kapcsolatos tervének?”

A beszélgetés folytatódott, de a saját gondolkodásom szempontjából döntő fontosságú rész már megtörtént. Isten használni akar minket egymás életében – még akkor is, ha ez néha komoly szellemi áldozatnak tűnik számunkra.

Isten használni akar minket egymás életében – még akkor is, ha ez néha komoly szellemi áldozatnak tűnik számunkra.

Ezzel egyidőben a puritanizmusról[1]  folytatott tanulmányaim lehetőséget adtak arra, hogy elolvassam az Erzsébet-kor és a korai Stuart-korszak egyházpolitikájáról kialakult teológiai vitákat. A Westminsteri Gyűlés nagy vitája különösen érdekes volt számomra. Megragadott néhány „független” vagy „kongregacionalista[2]” azon állítása, miszerint a lelkészpásztori tekintélyt lényegében a pásztori kapcsolatokhoz kell kötni. Érveik, miszerint a helyi gyülekezet a végső bírói testület a fegyelmi és tanítási kérdésekben egyaránt, biblikusan meggyőzőnek tűntek (lásd Mt 18,17; 1Kor 5; 2Kor 2; Gal; 2Tim 4). Úgy tűnt, hogy mind a lelkipásztor, mind a gyülekezet szerepe új jelentőséget nyer a gondolkodásomban azzal kapcsolatban, hogy általában egy keresztyénnek hogyan kell élnie a keresztyén életét.

Aztán 1994-ben vezető lelkész lettem. Bár mindig is tiszteltem a vén (presbiter) tisztséget, és már két gyülekezetben is szolgáltam presbiterként, a gyülekezet egyetlen hivatalos elöljárója szerepének átvétele arra késztetett, hogy még jobban (és közelebbről) elgondolkodjak e tisztség szerepén. Az olyan igerészek, mint a Jakab 3,1 („súlyosabb ítéletben lesz részünk”) és a Zsidókhoz írt levél 13,17 („mint akik erről számot is adnak”) egyre jobban előtérbe kerültek a gondolataimban.

A körülmények összejátszottak, hogy hangsúlyozzák számomra, milyen fontosnak tartja Isten a helyi gyülekezetet. Emlékszem, hogy olvastam egy idézetet John Browntól, aki atyai tanácsokkal látta el egyik tanítványát, aki friss kinevezést kapott egy kis gyülekezet élére: „Ismerem szíved hiúságát, és hogy megalázónak fogod érezni, hogy a gyülekezeted nagyon kicsi a körülötted lévő testvéreidhez képest; de hadd bátorítson egy öregember szava, hogy amikor eljön az idő, hogy az Úr Krisztus előtt az Ő ítélőszékénél számot adj róluk, azt fogod gondolni, hogy elegendően voltak.” Ahogy végignéztem a gyülekezeten, amelyért felelős voltam, éreztem, hogy milyen súlya van egy ilyen elszámolásnak Isten előtt.

Rendszeres heti munkám során folyamatosan tudatosult bennem ez a lecke. Amikor az evangéliumok, majd a levelek alapján prédikáltam, újra és újra alkalmam volt finomítani a keresztyén szeretetről alkotott fogalmunkat, rámutatva arra, hogy bár egyes igehelyek valóban azt tanítják, hogy nekünk, keresztyéneknek mindenkit szeretnünk kell (pl. 1Tesz 3,12), sok olyan rész, amelyet klasszikusan ennek tanítására használnak, valójában arról szól, hogy egymást szeressük. Emlékszem, amikor a Máté 25. fejezetéből prédikáltam, rámutattam, hogy a szomjazónak vizet adni egy olyan utasítás, mely „ezen legkisebb testvéreimre” vonatkozik. Utána odajött hozzám egy ember, és azt mondta, hogy tönkretettem az „életigéjét[3]”!

Számomra azonban egyre jobban kezdett megelevenedni az összes „egymást” és „egyik a másikat” tartalmazó igeszakasz és testet ölteni azokban a teológiai igazságokban, amelyeket eddig is ismertem, hogy Isten hogyan gondoskodik a Gyülekezetről. Ahogy az Efézus 2-3. fejezetéből prédikáltam, világossá vált számomra, hogy a Gyülekezet Isten tervének a központja, hogy megmutassa bölcsességét a mennyei lényeknek. Amikor Pál az efézusi vénekhez beszélt, úgy hivatkozott a Gyülekezetre, mint „amelyet [Isten a] tulajdon vérével szerzett” (Csel 20,28). És természetesen korábban a damaszkuszi úton, amikor Saul megállásra kényszerült a keresztyénüldözés közepette, a feltámadt Krisztus nem azt kérdezte Saultól, hogy miért üldözi a keresztyéneket vagy akár a Gyülekezetet; ehelyett Krisztus annyira azonosult a Gyülekezettel, hogy a Saulnak feltett vádló kérdés így hangzott: „Miért üldözöl engem?” (Csel 9,4). A Gyülekezet egyértelműen központi helyet foglalt el Isten örökkévaló tervében, áldozatában és folyamatos gondoskodásában.

A helyi gyülekezetet alkotó kapcsolati háló jelentőségét az a helyszín testesíti meg, ahol a tanítványságunkat megéljük.

Talán úgy tűnhet, hogy mindez inkább ad magyarázatot az egyháztan központi jelentőségére, mintsem a helyi gyülekezetére, de ahogy hétről hétre igét hirdettem a Bibliából, tagadhatatlanná vált számomra, hogy Tyndale döntése, hogy az eklézsia szót „gyülekezetnek” fordítsa, jó döntés volt! A helyi gyülekezetet alkotó kapcsolati háló jelentőségét az a helyszín testesíti meg, ahol a tanítványságunkat megéljük.

A szeretet nagyrészt helyi jellegű. Tehát a helyi gyülekezet az a hely, amely arra hivatott, hogy ezt a szeretetet az egész világ számára megmutassa. Jézus így tanította tanítványait a János 13,34-35-ben: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

Láttam már barátokat és családtagokat elidegenedni Krisztustól, mert úgy érezték, hogy egyik vagy másik helyi gyülekezet túl szörnyű hely. És láttam barátokat és családtagokat Krisztushoz jönni, mert pontosan azt a szeretetet látták meg, amit Jézus tanított és megélt – az egymás iránti szeretetet, azt a fajta önzetlen szeretetet, amit Ő mutatott –, és természetes emberi vonzalmat éreztek ez iránt a szeretet iránt. Így a gyülekezet – mint az Ige szócsöve – még inkább a középpontjába került az evangelizációról alkotott felfogásomnak, és annak, hogy hogyan kell imádkoznunk és megterveznünk egy evangelizációt.

A gyülekezet központi szerepet kapott abban is, hogy hogyan kell felismernünk másokban az igazi megtérést, és miként lehetünk mi magunk is meggyőződve erről. Emlékszem, mennyire megragadott az 1János 4,20-21, amikor prédikálni készültem róla: „Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” Jakab 1. és 2. fejezete ugyanezt az üzenetet hordozza. Úgy tűnik, ez a fajta szeretet nem tetszés szerint választható.

Láttam barátokat és családtagokat Krisztushoz jönni, mert pontosan azt a szeretetet látták meg, amit Jézus tanított és megélt – az egymás iránti szeretetet.

A közelmúltban a gyülekezet központi szerepének ez a felfogása a helyi gyülekezet – formáló és javító jellegű – fegyelmezésének újfajta tiszteletét idézte elő a gondolkodásomban. Világos, hogy ha gyülekezeteinkben egymásra vagyunk utalva, akkor a fegyelem a tanítványság része kell, hogy legyen. És ha olyan fegyelemnek kell lennie, mint amilyet az Újszövetségben látunk, akkor ismernünk kell másokat, el kell köteleződnünk mellettük, és hagynunk kell, hogy ők is megismerjenek minket.

Bizalommal kell lennünk a tekintély iránt is. A tekintélybe vetett bizalomnak minden gyakorlati megnyilvánulását a házasságunk, az otthonunk és a gyülekezetünk terén is helyi szinten gyakoroljuk. Ha ezt félreértjük, és a tekintélyt megvetjük és neheztelni kezdünk rá, az nagyon közel áll ahhoz, amiről a bűnbeesés szólt. De ha ezt megértjük, az nagyon közel visz Isten kegyelmes munkájának szívéhez, mely helyre akarja állítani a velünk való kapcsolatát – mind a tekintély, mind a szeretet vonatkozásában.

Mindent egybevetve, megértem, hogy a múltban miért kezelték a keresztyének a gyülekezetbe nem járást olyan fontos kérdésnek. És azt hiszem, látom, milyen károk keletkeztek oly sok szinten, amikor azt láttuk, hogy a tagsági és a látogatottsági mutatók eltérnek egymástól. A gyülekezetbe járással kapcsolatos döntéseknek az egész gyülekezetet érintő kérdésből egyszerű magánüggyé válása – nem a mi dolgunk – pusztítást okozott a gyülekezeteinkben és sok ember életében, aki egykor eljárt hozzánk.

Most még több kérdés kavarog a fejemben, kérdések a teológiákról, a „keresztyén vezetőkről”, akik minden hétvégén máshol szolgálnak, pásztorokról, akik nem értik a gyülekezet jelentőségét, és a szegény bárányokról, akik úgy vándorolnak egyik gyülekezetből a másikba, mint megannyi csalódott vásárló boltról boltra. De ha az Úr is úgy akarja, az előttünk álló évtized ugyanúgy tartogat számunkra érdekes dolgokat, mint az elmúlt évtized.

Mark Dever

(A cikk eredetileg 2002-ben jelent meg.)

Mark 1994 óta a Capitol Hill Baptista Gyülekezet vezető lelkipásztora, 1998-as alapítása óta pedig a 9Marks elnöke (egy gyülekezeteknek és gyülekezeti vezetőknek szóló szolgálat, amelynek társalapítója volt „azzal a céllal, hogy biblikusan hithű gyülekezeteket építsenek Amerikában”).

www.9marks.org/article/how-my-mind-has-changed-centrality-congregation


[1]kálvinizmus alapján álló vallási és politikai mozgalom volt a 16-17. századi Angliában, mely minden katolikus vonástól meg akarta tisztítani az egyházat

[2] azon protestáns egyházak, melyek a helyi gyülekezetek teljes függetlenségét, önállóságát hirdetik, s híveiktől teljes elkötelezettséget várnak

[3] életige: az amerikai keresztyén kultúrában egy olyan igevers, amelyet mottóként választanak maguknak, amely mélyen érintette őket, meghatározza a hitüket



A gyülekezet újrafelfedezése

Collin Hansen, Jonathan Leeman – A/5, 128 oldal

A gyülekezet újrafelfedezése című könyvben Collin Hansen és Jonathan Leeman arról írnak, hogy miért alapvető fontosságú a gyülekezet a hívők számára és Isten missziójában. Bibliai hivatkozásokon és személyes történeteken keresztül mutatják meg az olvasóknak Isten valódi szándékát a közösségi összejövetelekkel kapcsolatban: szellemileg megerősíteni a tagokat, egyénként és Krisztus Testeként egyaránt. A gyakori gyülekezetváltás és az élőben közvetített istentiszteletek korában újra fel kell fedeznünk, hogy a gyülekezet jövője miért azon múlik, hogy a hívők rendszeresen összegyűlnek-e Isten családjaként.


Share this post