Imádkozzunk ébredésért… más gyülekezetekben!

Mi lenne, ha miután éveket töltenénk azzal, hogy hűségesen és őszintén imádkozunk ébredésért a gyülekezetünkben, Isten egy nap, látszólag a semmiből, drámai módon válaszolna az imáinkra?

Szerte a városban emberek tódulnának minden nap a gyülekezetbe, hogy hallják az evangéliumot Isten Igéjéből. Az utcákon, munkahelyeken, osztálytermekben és az otthonokban mindenhol a városban hűségesen hirdetnék a korábban félénk gyülekezeti tagok az evangéliumot, ami gyorsan gyümölcsöt teremne. Életek változnának meg, házasságok jönnének helyre, de ami a legfontosabb, Isten ellenségei egymás után tennék le a lázadás fegyverét, és találnának menedéket az Ő dicsőséges és kegyelmes Fiában.

Mi lenne, ha mindez megtörténne a szemünk láttára a saját városunkban, de… egy másik gyülekezetben, nem messze a mienktől? Gyanítom, mindannyian tudjuk, mit illene válaszolnunk erre a kérdésre. De lehet, hogy a dicséret és az örvendezés szavai megakadnának a torkunkon.

Épp ez történt 1839-ben: Robert Murray M’Cheyne gyülekezetvezetőnek tudomására jutott, hogy hatalmas ébredés történt gyülekezetében egy vendégprédikátor hatására, míg ő egy egyhónapos missziós úton épp távol volt. Amikor úgy tűnik, hogy Isten Szelleme inkább mások szolgálatát áldja meg, nem a miénket, olyankor szeretetünk valódi természetének igen lényeges aspektusai válnak egyértelműen láthatóvá.

„Diotrefész, aki közöttük elsőségre vágyik”

Persze az egymás sikerének való öröm és az arra való irigykedés közötti harc nem újdonság. Már János apostol is írt erről a témáról a harmadik levelében. A 3János 5-11. versekig terjedő részben két személyt mutat be: Gájuszt és Diotrefészt.

Gájusz szívesen látta vendégül és támogatta a más gyülekezetekből kiküldött hűséges misszionáriusokat, mert szerette Jézust (5-8. v.). De Diotrefésszel más volt a helyzet. Ő nem volt hajlandó befogadni a más gyülekezetekből érkező munkásokat – egészen egyszerű okból. János világosan megfogalmazza: Diotrefész elsőségre vágyott (9. v.). Nem kívánta látni az evangélium munkájának eredményét, hacsak nem ő végezte azt. Nem örvendezett az evangélium semmiféle gyümölcsének, hacsak nem az ő gyümölcse volt. Nem bírta elviselni a „versenytársakat”. Ezért Diotrefész hozzáállását és tetteit János egyértelműen gonosznak minősítette (10-11. v.).

Gonosz – azért ez erős kifejezés! Őszintén szólva engem az ijeszt meg leginkább Diotrefésszel kapcsolatban, hogy nem olvasunk arról, hogy bármilyen teológiai hiányosságai lettek volna, melyek megmagyaráznák ezt a minősítést. Nincs szó sem eretnekségről, sem Krisztusról alkotott téves nézetekről. Amennyire tudjuk, Diotrefész teológiája papíron teljesen rendben volt. De versengő szellemisége felfedte „állítólagos” szeretetét az evangélium iránt, amely csupán csak a saját közössége, a saját szolgálata felé irányult – végső soron pedig önmaga felé. Ebben nem különbözött a pogányoktól.

Nagyon is egyértelmű következtetés

Ez tehát az írásom nagyon is egyértelmű következtetése: Ne legyünk olyanok, mint Diotrefész! Helyette utánozzuk azt, ami jó, jelen esetben Gájusz evangélium-fűtötte, nem versengésre törekvő szellemiségét!

De miért olyan fontos dolog ez? Mert nemcsak a szívünk forog kockán, hanem az evangélium értéke is a világ szemében!

Végül is akár egész álló nap beszélhetünk arról, hogy hogyan dicsérjük Istent az evangélium gazdag áldásaiért a saját gyülekezetünkben – természetesen ezt is kell tennünk bizonyos mértékig. És mégis, mindig ott lesz ebben az önérdek szűnni nem akaró jelenléte. Hisz végeredményben a saját gyülekezetünkről beszélünk.

De mi lenne, ha azokért az áldásokért dicsérnénk Istent, melyeket az evangélium által más gyülekezeteknek ad, legyen az egy másik országban, vagy éppen (hm…) a város túlsó végén? Mi lenne, ha ugyanolyan örömmel fogadnánk Jézus munkáját valaki más szolgálatának eredményeként? Ha ezt tennénk, azzal megmutatnánk, hogy Jézust, az Ő evangéliumát és az Ő dicsőségét szeretjük. Nemcsak a saját csoportunkat, köreinket, szolgálatunkat vagy gyülekezetünket.

Ezért olyan fontos, hogy kiműveljük Gájusz hozzáállását a szívünkben, és a gyülekezetünk tagjainak szívében is. Szeretetünk Jézus és az Ő dicsősége iránt soha nem ragyoghat fényesebben, mint amikor örvendezni tudunk az evangélium előrehaladásának még olyankor is, amikor a legcsekélyebb esélye sincs, hogy mi kapjuk érte az elismerést.

Hogyan műveljük ki magunkban Gájusz szellemiségét?

Hogyan ápolhatjuk ezt a fajta a lelkületet a gyülekezetünkben és a szívünkben? Íme, néhány módszer!

1. Imádkozzunk és olvassunk!

Kezdjük olyan igeszakaszok tanulmányozásával, mint János harmadik levele, amelyek megmutatják az egyedülálló dicsőségét annak, amit az evangélium terjedésében való „érdek nélküli” gyönyörködésnek nevezhetnénk. Továbbá imádkozzunk, hogy Isten adjon belénk olyan szívet, amely örömét leli az evangélium terjedésében, bárhol és bárki által is történik az! Miért? Mert ilyenkor Jézus megdicsőülésének lehetünk tanúi.

2. Mutassunk példát és tanítsunk!

Mutassuk be a gyülekezetünknek, hogy ez hogyan néz ki azáltal, hogy rendszeresen imádkozunk vasárnap délelőttönként név szerint más hívő gyülekezetekért nyilvánosan a szószékről! Dicsérjük nyíltan Istent azokért az áldásokért, melyeket más gyülekezeteknek ad, mely gyülekezetek ugyanazt az evangéliumot hirdetik, akár a mi városunkban! Továbbá imádkozzunk a keresztyénekért és az evangélium munkájáért a világ más tájain! Tanítsuk ezáltal a híveket arra, hogy Isten országa sokkal, de sokkal hatalmasabb, mint a helyi gyülekezetünk!

3. Támogassunk és dicsőítsünk!

Az adakozásban Gájuszhoz hasonlóan menjünk el a végsőkig, és azt a pénzt, amit máskor a saját gyülekezetünkre fordítanánk, adjuk most más gyülekezetek számára! Adjuk oda más gyülekezetek áldásául és a hűséges szolgálók támogatásaként, akik az Ő nevéért küldettek ki (7. v.)! Tehát amikor a gyülekezet az anyagiakat valamilyen külső evangéliumi munka áldására és támogatására fordítja, ezzel azt hirdeti magáról: „Mi Jézust és az Ő dicsőségét imádjuk, és nem a saját gyülekezetünket és szolgálatunkat.”

Természetesen meg kell tartanunk némi pénzt, hogy felelősségteljesen gondoskodhassunk a saját gyülekezetünkről. Ez így van. De biztosan szükségünk van az összes pénzre, amit Isten nekünk ad?  Nem lenne csodálatosan felszabadító és az evangéliumot szolgáló egy olyan átutalás, amely kifejezi, hogy a gyülekezetünk Isten kegyelme által szabad a kizárólagos önérdek kötöttségétől? Az igazi gyülekezetek nem versengenek egymással a pénzért, a tagokért vagy a dicsőségért. Mert végeredményben minden pénz, minden ember és minden dicsőség Istené!

Dicsérjük Istent más gyülekezetek előmeneteléért – és gondoljuk komolyan!

Istennek hatalmas terve van az egész világgal, és Ő el fogja végezni ezt a munkát a világban. Megmenti az Ő gyermekeit, megerősíti a hitben és szentségben neveli őket.

Néha épp rajtunk keresztül teszi ezt, néha más – talán a szomszéd – gyülekezeten keresztül. Növekedjen bennünk Krisztus dicsősége iránti szeretetünk, hogy bármelyikről is legyen szó, tudjuk dicsérni Istent ezért, és valóban komolyan is gondoljuk!

Andy Johnson  

www.9marks.org

Ha fontos neked mások megmenekülése

William MacDonald – A/5, 80 oldal

A keresztyén hívő egyik legnagyobb kiváltsága az, hogy Isten munkatársa lehet abban a fontos feladatban, amelyet a lelkeknek az Úr Jézus Krisztus számára történő megnyerése jelent. Az emberek által véghezvihető tettek közül kevésnek vannak ilyen messze ható következményei.