Ki ölte meg az imaórákat?

Egy kelet-indiai evangélista összefoglalta, melyek voltak az első benyomásai egy amerikai imaösszejövetelen. Egy népszerű megagyülekezetbe látogatott el, amely még Indiában is ismert volt a lelkész kiváló prédikációiról. Nagyon megörült, amikor a lelkipásztor meghívta a vasárnapi istentiszteleten jelenlévő háromezer hívőt a hétköznap tartott imaösszejövetelre. A lelkipásztor még azt is megosztotta, hogy valami „ránehezedett a szívére”, amiért imádkozni kellene.

Az evangélista alig várta az alkalmat. Indiában az imaóra volt a gyülekezet szívverése, ahol megostromolták az eget, gyakran éjszakába nyúlóan. A kijelölt imakápolna csak ötszáz férőhelyes volt, ezért korán érkezett, hogy helyet foglaljon magának. Ám a megadott este hét órai kezdés időpontjában még egyedül volt. Negyed nyolckor értetlenül és még mindig egyedül azon tűnődött, hogy talán eltévesztette a helyet, ezért kiment, hogy ellenőrizze a címet. Igen, ez az a kápolna volt, amelyet a lelkész vasárnap említett. Végül fél nyolckor beestek néhányan, sportról és időjárásról beszélgettek, amíg háromnegyed nyolckor meg nem érkezett az imaalkalom vezetője. Tartott egy rövid áhítatot a jelen lévő hét résztvevőnek, majd röviden imádkozott, és bezárta az alkalmat.

Az evangélista megdöbbent. Nem dicsőítették Istent. Nem kiáltottak Hozzá segítségért. Nem volt jelen a vezető lelkipásztor. Mi nyomta a lelkipásztor szívét? Mi a helyzet a betegekért, az elveszettekért való imádsággal?

Ebben a történetben senki sem gondolta, hogy a közös ima fontos: sem a vezető lelkipásztor (aki el sem jött), sem a gyülekezet (csak heten jöttek el), sem az imavezető (negyvenöt percet késett, és csak egy rövid imát mondott). Az ima csupán kirakatént szolgált. Ha kételkedsz valamiben, ha nem hiszed, hogy működik, akkor nem használod. Itt senki sem gondolta, hogy az ima működik. A hitetlenség ugyanolyan gyakorlatias, mint a hit.

Az ima helyzete a Gyülekezetben

Amikor a hivatalos imaösszejövetelek után a vizsgálódásunkat a Jézushoz kapcsolódó kisebb közösségekkel a családjainkkal és baráti kapcsolatainkkal folytatjuk, ugyanazzal találkozunk, mint amit az evangélista tapasztalt: a közös imádság hiányával. A keresztyének imádkoznak, de ezt egyedül teszik. A Barna nemrég készült tanulmánya szerint az amerikai felnőttek 94%-a, akik az elmúlt három hónapban legalább egyszer imádkoztak, egyedül tették azt. A Barna kutatója azt írja:

Az ima messze a leggyakoribb szellemi gyakorlat az amerikaiak körében… [De] az emberek többnyire egyedül imádkoznak – ez egy magányos tevékenység, amelyet elsősorban az egyén közvetlen szükségletei és aggodalmai határoznak meg. A közös ima és a közös szükségletek kevésbé kényszerítő erejű mozgatórugók az emberek imaéletében… De mi lenne, ha ezek az emberek elkezdenék kiszélesíteni imaéletük hatókörét? Ha figyelembe vennék a közös ima erejét – amikor egynél többen gyűlnek össze Isten nevében?^[1]

Az amerikai gyülekezetek gyakorlatából hiányzik az imádság, ha közös imáról van szó. Természetesen van egy kisebb maradék, aki végzi ezt a rejtett munkát, de a legtöbb gyülekezetben a közös imádság semmilyen formában nem működik. Mekkora ez a maradék? Az általunk tartott szemináriumokon számos bizalmas kérdést teszünk fel a résztvevők imaéletével kapcsolatban. Több száz szeminárium tapasztalata, hogy egy átlagos gyülekezetben a keresztyének körülbelül 15%-ának van gazdag imaélete. Amikor tehát valaki azt mondja, hogy „gondolok rád imádságban”, az esetek 85%-ában ezek csak szavak. Ez nem csak a lelkészek problémája; ez általában Jézus követőinek problémája.

Amikor tehát valaki azt mondja, hogy „gondolok rád imádságban”, az esetek 85%-ában ezek csak szavak.

Az imaalkalom, amely régen egy imádkozó gyülekezet szíveként funkcionált, mára szinte kihalt. A szerda esti imaóra volt régen a központi alkalom, ahová a legelkötelezettebb, legszellemibb emberek jártak; most sokak számára maga az imaösszejövetel már csak egy távoli emlék. Nemrég megkérdeztem az Egy imádkozó gyülekezet című szemináriumon a résztvevőket, hogy mit nem szeretnek az imaalkalmakban. Egy fiatalember leszögezte: „Unalmasak”. Valaki más hozzátette: „Lehangolók”. De a legmegrendítőbb megjegyzés a következő volt: „Nem tudom, hová tudnék elmenni, ha részt akarnék venni egy imaórán”. Megkérdeztem egy háromezer látogatót számláló gyülekezet lelkipásztorát, hogy tud-e bármilyen imaösszejövetelről a gyülekezetében. A zavar legkisebb jele nélkül válaszolta: „Nem, nem tudok semmiről”.

Hogyan ölte meg a szekularizmus az imaórát?

Ez elvezet bennünket a közös imádkozás sajátos kihívásaihoz, melyeket modern világunk nagy részében tapasztalunk. Elfoglalt és gyakran gazdag emberek vagyunk. Nem azzal értük el a céljainkat a karrierünkben, nem azzal szereztük meg a kényelmet, amit ma élvezünk, hogy csak üldögéltünk; most mégis úgy érezzük, hogy az együtt imádkozás olyan, mintha üldögélnénk. Annyira elszántan tudunk építeni és alkotni, hogy nem állunk meg elgondolkodni azon, hogy mit is építünk.

Elfoglaltságunk és gazdagságunk mögött a szekularizmusnak nevezett filozófia áll, amely nem csupán Isten létezését tagadja, hanem bármiféle spirituális világ létezését. Ez azért furcsa, mert az emberiség történetében minden kultúra nyíltan elismerte a szellemi világ létét. Istent vagy „az isteneket” a saját felelősségükre hagyták figyelmen kívül. Az történelem ismeretében a normális az lenne, ha minden hírműsor hálaadó imával kezdődne. Nem így járunk el természetesen, mert a szekularizmus határozza meg számunkra, hogy mi a normális. Nyíltan beszélni Istenről vagy Istenhez furcsa lenne.

Annyira elszántan tudunk építeni és alkotni, hogy nem állunk meg elgondolkodni azon, hogy mit is építünk.

Nem véletlen, hogy az imaórák száma a szekularizmus térhódításával egyidejűleg csökkent, amely a szellemi világot puszta illúziónak tekinti, olyannak, ami valóság a te számodra, de nem mindenki más számára. Ez a 18. századi felvilágosodásból származó gondolat. Immanuel Kant, a felvilágosodás vezető gondolkodója (és rendszeres templomlátogató!) az imát „babonás rögeszmének” nevezte, amelyre Istennek nincs szüksége, ezért nem ér semmit.^[2] Kant istene távoli, nem személyes. Isten figyelmen kívül hagyása sokkal hatékonyabb, mint létezésének tagadása. Ha nem veszünk róla tudomást, eltűnik.

A szekularizmus a tömegmédia (rádió, televízió stb.) 20. század közepén bekövetkezett felemelkedéséig nagyrészt egyetemeinkre és az emberek felsőbb rétegére korlátozódott. Azáltal, hogy a média folyamatosan egy Isten és értelem nélküli világot vetít elénk, új normalitás jött létre. A modern agnosztikusok nem csak bizonytalanok Isten létezésében; már nem is érdekli őket. Isten nem téma. Ahogy egy fiatalember, aki elhagyta a hitét, mondta nekem: „Mit számít az már?”.

Egy távoli Isten

Amikor az imádságot az érzések világába helyezzük, az ima puszta terápiává válik. Ha az ima egyszerűen az érzések világa, akkor az együtt imádkozást kínosnak érezzük. Amikor valakivel a sportról beszélgetünk, a beszélgetés általában gördülékenynek tűnik – közös az érdeklődés, a nyelvezet és a tudás. Szeretünk futballmérkőzéseket nézni és szurkolni a kedvenc csapatunknak. Mindketten tudjuk, hogy a sport létezik. De mi lenne, ha az életedben mindenki, aki okosan és erősen hallatja a hangját, és mindenki, akit a tévében látsz, azt mondaná neked, hogy a sport kamu, hogy valójában senki sem játszik, és a meccsek, amiket a saját szemeddel látsz, csak megrendezett drámák? Ha ezt hallanád megállás nélkül, évről évre, az a véredbe ivódna.

Ha egy imádság nélküli Gyülekezetet imádság nélküli kultúrával kombinálunk, az egy „érzésvilágot” hoz létre, ahol Isten magasztosnak, de távolinak tűnik. Aztán amikor jönnek a nehézségek, Isten tehetetlennek és közömbösnek mutatkozik. Ez különösen igaz, ha valami nehéz dologért imádkozunk, és az ég olyan, mint az érc (5Móz 28,23). Végül már nem érzünk semmit Isten iránt. Már csak a periférián van jelen.

Mivel lapos, kétdimenziós világunk eleve kizárja az imádságot, a spontán imádkozás a barátokkal étkezés közben vagy telefonon furcsa érzés. Elveszítettük az imádságnak azt a természetességét, amit a gyerekektől látunk, akik az egyik percben még hozzánk beszélnek, a következőben pedig azt mondják: „Köszönöm, Istenem, hogy nem álmodtam rosszat”. Hallgatunk prédikációkat az imádságról, meghallgatjuk a lelkipásztor imáját, imádsággal kezdjük az összejöveteleket, de az imádságainkra ritkán kerül sor természetes módon beszélgetés közben. Egyszerűen túl vallásosnak érezzük.

Az imádságainkra ritkán kerül sor természetes módon beszélgetés közben.

Ez az egyik oka annak, amiért öröm közösséget vállalni afrikaiakkal vagy ázsiaiakkal, akiket nagyrészt nem érintett a 18. századi felvilágosodás hatása. Az ugandai gyülekezetekben például évek óta havi rendszerességgel tartanak egész éjszakán át tartó imaórákat. Ők nagyon is tudatában vannak a szellemi világnak, így az ima könnyen folyik.

Sajátos veszély

Egy fiatal lelkipásztorral és feleségével vacsoráztam az egyik lelkészeknek tartott imaszemináriumunk után. A feleség, aki három gyermekét otthon tanító édesanya volt, megosztotta velem, hogyan éli az imaéletét. Ezt követően a férjéhez fordult, és zavart arckifejezéssel megkérdezte: „Ti nem így csináljátok a gyülekezetben?”. A férfi megrázta a fejét. Az asszony annyira meglepődött, hogy újra megkérdezte. „Nem” – mondta a férfi. „Az összejövetelek elején imádkozunk, de ez általában hivatalos és mélység nélküli.”

A bevezetőben említett nagy gyülekezet lelkésze, aki úgy hirdette meg az imaórát, mintha valami fontos dolog lenne, ám végül mégsem jelent meg, nem csak leértékelte az imaalkalmat, hanem kétértelmű üzenetet küldött a gyülekezetnek. Szavaival mondott egyvalamit, de a tettei másról árulkodtak. Jézus ezt képmutatásnak nevezi. A hegyi beszédben Jézus az imát a képmutatás „kényes pontjaként” jelöli meg (Mt 6,5-6). Semmi sem rosszabb Jézus közösségei számára, mintha kívülről lelkesnek látszanak, de belülről üresek. A vezetők képmutatása cinizmust szül a követőkben.

Miután lelkipásztorok egy csoportjával elgondolkozunk a következetes imaéletért folytatott küzdelmeinken, meg szoktam kérdezni: „Mennyire vagy jó a nyilvános imádkozásban?”. Általában azt mondják: „Elég jó vagyok”. Újra rákérdezek: „És mit tesz a szíveddel, ha külsőleg jó vagy az imádságban, de belsőleg nem?”. Erre sóhajtozni kezdenek, mivel alapvetően jó emberek. Természetesen ez mindannyiunkra vonatkozik. Bármikor, amikor az érettség külső látszatát ápoljuk, de eltakarjuk a belső gyengeséget, megrontjuk a lelkünket. Ez gyengíti az általunk másoknak nyújtott legjobb ajándékot – egy olyan lelket, amely Istennel jár.

Paul E. Miller

Paul E. Miller (teológus, Bibliai Szeminárium) a seeJesus ügyvezető igazgatója. Ez egy globális tanítványképző misszió, amely szemináriumokon, csoportokon és interaktív bibliatanulmányozáson keresztül mentorál. Miller emellett az A Praying Life (Egy imádkozó élet) és a J-Curve (J-görbe) című bestsellerek szerzője. Feleségével, Jill-lel Philadelphia környékén élnek, hat gyermekük és tizenöt unokájuk van. Érdemes meghallgatni a Seeing Jesus with Paul Miller podcastot, vagy ellátogatni a seeJesus.net oldalra.

www.crossway.org/articles/who-killed-the-prayer-meeting

---

[1] „Silent and Solo: How Americans Pray” (Csendben és egyedül: Hogyan imádkoznak az amerikaiak), Barna, August 15, 2017, https:// www.barna.com.

[2] Immanuel Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Gondolat Könyvkiadó. Budapest. 1974.

---

---

---