Kizárja-e a tudomány az Istenbe vetett hitet?

Napjaink talán legünnepeltebb tudósa Stephen Hawking volt, akit a Cambridge-i Egyetemen a matematika Lucas-címmel kitüntetett professzoraként tartottak számon. Ugyanezen kitüntetés birtokosa 300 évvel korábban Sir Isaac Newton volt. Newton szilárdan és szenvedélyesen hitt Istenben, és nem látott ütközést a hite és a tudomány művelése között; Hawking ateistának mondta magát, és kijelentette, hogy választanunk kell a tudomány és Isten között.

Hogyan történt ez? Newton Isten-hitétől hogy jutottunk el Hawking hitetlenségéhez? Vajon egyszerűen a tudomány haladása következtében? Vagy más miatt?

Át kell gondolnunk két dolgot – mindkettő nyilvánvaló, de gyakran szem elől tévesztik.

A tudósok megállapításai és a tudományos megállapítások

Carl Sagan amerikai csillagász és kozmológus a Kozmosz című híres tévésorozatának elején kijelentette: „A kozmosz minden, ami van, valaha volt és valaha lesz”. Ez nem egy tudományos megállapítás, melyet egy kalap alá vehetnénk például azzal a tudományos kijelentéssel, hogy a gravitáció törvényét a távolság négyzetével fordítottan arányos erő írja le. Sagan kijelentése pusztán a maga ateista hitét tükrözi. Az a gond, hogy sokan a tudósok összes kijelentésének olyan tekintélyt tulajdonítanak, amely csak a tudományt illetné meg – egyszerűen azért, mert egy tudós szájából hangzottak el.

Ez veszélyes dolog, mert a tudósok – még a kitűnő tudósok is – súlyosan félreérthetnek dolgokat. Richard Feynmann Nobel-díjas fizikus mondta, hogy a tudós a maga területén kívül ugyanolyan buta, mint bárki más. E tévedés meglehetősen kirívó példája található Stephen Hawking A nagy terv című könyvében, melyben kijelenti: „a filozófia halott… [A] természettudósok váltak a felfedezés fáklyavivőivé a tudás megszerzéséért folyó küzdelemben.”^[1] Elég oktalan dolognak véltem a filozófia halálhírét kelteni egy olyan könyv elején, amelynek fő témája a tudományfilozófia!

A tudomány az igazsághoz vezető egyetlen út?

Az a feltevés is téves, hogy a tudomány az igazsághoz vezető egyetlen út. Ezt a manapság elterjedt hiedelmet nevezik „szcientizmusnak”.

Gondoljunk bele: ha a (természet)tudomány volna az igazsághoz vezető egyetlen út, akkor meg kellene szabadulnunk minden főiskola vagy egyetem tanszékeinek felétől – a történelemtől, irodalomtól, nyelvektől, művészettől és zenétől, hogy mást ne is említsünk.

Einstein egyszer azt mondta, hogy a tudósok gyenge filozófusok. Sajnálattal el kell mondanom, hogy bármilyen ragyogó tudós volt is Hawking, kétségkívül igazolta ezt a gyengeséget. A Guardian nevű brit lap megkérdezte Martin Reest, Ludlow báróját, a brit királyi csillagászt, a néhai Stephen Hawking barátját, mit gondol Hawking ama kijelentéséről, hogy a világegyetem létrejöttéhez nincs szükség Istenre. Rees azt felelte: „Elég jól ismerem Stephen Hawkingot ahhoz, hogy tudjam: kevés filozófiát és még kevesebb teológiát tanult, úgyhogy szerintem a nézeteit nem kell különösebben komolyan venni.”^[2] Rees ugyanezt mondta Hawking nekrológjában.

Sajnos, az az elképzelés, mely szerint a (természet)tudomány az igazsághoz vezető egyetlen út, gyakran elhiteti az emberekkel, hogy a „tudományos” szó ugyanazt jelenti, mint az „észszerű”, vagyis a józan ésszel összhangban levő. Ez az elképzelés nyilvánvalóan téves, mert az imént említett összes tudományterület – történelem, irodalom stb. – megköveteli az eszünk használatát, akárcsak az életben a legtöbb dolog. A józan ész a tudománynál sokkal több dologra kiterjed.

A cikk kivonat John Lennox könyvéből:

Megmagyarázhat-e mindent a tudomány?

John C. Lennox – A/5, 128 oldal

A tudomány mindent meg tud magyarázni? Gyakran tűnik úgy, hogy a 21. században nincs szükségünk a keresztyén hitre, hiszen a tudomány oly nagy betekintést engedett már a világegyetem rejtelmeibe. De vajon tényleg így van? John Lennox professzor tudósként és keresztyénként szerzett tapasztalataira, valamint ezek kapcsolatáról folytatott évtizedes baráti vitáira és beszélgetéseire támaszkodva bemutatja, hogyan tekinthetjük ezt a két feltételezett ellenséget jó barátnak, és hogyan profitálhatunk mindkettőből.

A következő illusztráció megerősíti a tudomány korlátait. Képzeljük el, hogy Matild nénikém tortát sütött, melyet átadunk elemzésre a világ vezető tudósai egy csoportjának. A biokémikusok tájékoztatnak minket a torta anyagát alkotó fehérjék, zsírok stb. szerkezetéről; a kémikusok a bennük található elemekről; a fizikusok elemezni tudják a tortát az alapvető részecskék szempontjából; a matematikusok pedig kétségkívül elegáns egyenleteket közölnek velünk, melyek leírják e részecskék viselkedését. Most már tudjuk, hogyan és miből készült a torta, de tegyük fel, hogy megkérdezzük a tudósoktól, miért készült. Matild néni mosolygó arca elárulja, hogy ő tudja a választ, mert ő készítette a tortát. Ám bizonyára magától értetődő, hogy a világ legjobb tudósai sem tudják megmondani a vizsgálataik alapján, mi volt a torta készítésének célja. Sosem fogják megtudni, hacsak Matild néni el nem árulja. A természettudományok meg tudnak birkózni a torta természetére és szerkezetére vonatkozó kérdésekkel, de a célját illető „miért” kérdésre nem adhatnak választ.^[3]

A Nobel-díjas Sir Peter Medawar rámutat, hogy igen valószínű a tudomány korlátjának létezése, mivel egy gyermek elemi kérdéseire is képtelen választ adni:

Ilyesféle kérdésekre gondolok: „Hogyan kezdődött minden?” „Mi célból vagyunk itt mindnyájan?” „Mi az élet értelme?”^[4]

Három olyan gyakori és egymással összefüggő érvet szoktak felhozni az Isten-hit ellen, amelyek tudományosnak, észszerűnek és logikusnak hangzanak, de valójában egyáltalán nem azok.

Az Istenben való hit téveszme

Ezt az érvet fejti ki Richard Dawkins Isteni téveszme című könyve. Ráadásul Dawkins amellett érvel, hogy ez a téveszme veszélyes és ártalmas.

A „téveszme” a pszichiátriából vett fogalom; erős ellentétes bizonyítékok dacára kitartóan megmaradó téves hiedelmet jelent. Ezt az állítást szeretném megfordítani, azzal érvelve, hogy valójában Dawkins ateizmusa felel meg jobban ennek a meghatározásnak.

Mivel Dawkins nem pszichiáter, állítása, mely szerint Isten egy téveszme, nem tartozik az elsődleges szakismereteinek körébe. Tudósként tanácsos lett volna ellenőriznie, mit mondanak e terület szakértői. Mivel én sem vagyok pszichiáter, utánajártam, alátámasztják-e a szakértők Dawkins állítását.

Megtudtam, hogy nem támasztják alá.

Andrew Sims professzor, a Királyi Pszichiátriai Társaság egykori elnöke írja: „A vallásos hit és spiritualitás előnyös hatása a pszichiátria és általában az orvostudomány egyik legjobban őrzött titka”^[5] Ha az e témában végzett temérdek kutatás az ellenkezőjére jutott volna, és kiderül, hogy a vallás árt a mentális egészségünknek, arról az ország minden újságja a címlapján számolt volna be.

Sims azt is elmondja, hogy az American Journal of Public Health nevű egészségügyi szaklap egy átfogó felmérése rámutat, hogy az e területen készített tanulmányok többsége szerint a vallásos gyakorlat szorosan összefügg a jólléttel, boldogsággal, elégedett élettel, reménységgel és optimizmussal, az élet céljának és értelmének látásával, a nagyobb önbecsüléssel, a gyászhoz való jobb alkalmazkodással, a több társadalmi támogatással, kevesebb magánnyal, a depresszió kisebb arányával és a depresszióból való gyorsabb felépüléssel, hogy csak néhányat említsünk. Ám hiába olvassuk Dawkinsot, nem találunk benne utalást e temérdek kutatásra.

Úgy tűnik, mintha inkább Dawkins vezetne minket tévútra. Azt állítja, hogy a tudomány segítségével érvel, de nyilvánvalóan nincs tudatában, hogy a tudomány nem támogatja őt, mert nem fordított kellő figyelmet arra, amit a tudomány mond. Elmulasztotta elvégezni a kutatást.

Ennyit az Istenbe vetett hit állítólagos „ártalmairól”.

John C. Lennox

[1] S. Hawking és L. Mlodinow, A nagy terv (Akkord, 2011), 1. fej. eleje.

[2] Guardian, 2011. április 6., szerda.

[3] A funkcióval kapcsolatos „miért” kérdéseket – melyek eltérnek a céllal összefüggő „miért” kérdésektől – általában a tudomány tárgyköréhez sorolják.

[4] Sir Peter Medawar, Advice to a Young Scientist (Tanácsok egy fiatal tudósnak) (Harper and Row, 1979), 31. o.

[5] Andrew Sims, Is Faith Delusion? (Téveszme a hit?) (Continuum Books, 2009), xi. o.