Miért Isten Igéje a legszükségesebb?

Amire a legjobban vágyunk

A legtöbben mélyen legbelül ugyanazokat a dolgokat szeretnénk az élettől. Természetesen most a végső dolgokról beszélek, nem a pillanatnyi dolgokról. Átmeneti szinten az embereknek sokféle vágya van. Vannak, akik utazni szeretnek. Vannak, akik a finom ételeket szeretik. Vannak, akik a vezetékes víz és a puha ágy nyújtotta kényelmet részesítik előnyben. Mások pedig kempingezni szeretnek. Milliónyi különböző ízlés, érdeklődési kör és hobbi létezik. De ha eljutunk a szív szintjére, úgy gondolom, hogy az emberek a világ minden táján általában ugyanazokra a dolgokra vágynak: célt akarunk. Boldogok szeretnénk lenni. Tudni akarjuk, hogy rendben vagyunk. Valami önmagunknál nagyobb dolog részesei akarunk lenni. Azt szeretnénk, hogy valaki ismerjen minket, aki nagyobb nálunk. Örökké akarunk élni.

Ha ezeknek a vágyaknak a mélyére ásunk, azt találjuk, hogy a legtöbb ember vár valamilyen kinyilatkoztatásra valahonnan, hogy végre megismerhesse ezt a jó életet. Egy törvényt vagy egy listát akarnak, amely megmondja nekik, hogy milyen lépéseket kell tenniük annak érdekében, hogy elérjék azt. Azt akarják, hogy a tanáruk azt mondja: „Átmentél a vizsgán”, vagy a szüleiktől azt hallják: „Szeretlek”. Azt akarják, hogy felhívják őket álmaik munkahelyéről vagy álmaik randevúja után. Jó híreket szeretnének kapni a nyugdíjpénztáruk, az egészségük vagy a gyerekeik kapcsán. Sokan közülük feszülten figyelnek, hogy meghallják a számukra legszentebb hangot, amit ismernek: a sajátjukat. Néhányan pedig kétségbeesetten szeretnék meghallani Isten hangját.

A Szentírás szükségességéről szóló tanítás emlékeztet bennünket rászorultságunkra, arra, hogy Őt, akit a leginkább ismernünk kellene, éppen Őt nem fedezhetjük fel magunktól. De egyúttal biztosítja számunkra a megoldást: ugyanez a szavakkal ki nem fejezhető Személy megismertette magát az Ő Igéjén keresztül. Ahogyan a Westminsteri Hitvallás kifejti: „A természet világossága, a teremtés és gondviselés munkái egyértelműen Isten jóságát, bölcsességét, erejét bizonyítják, amellyel szemben az ember nem talál mentséget. Ezek mégsem elegendők Isten akaratának az üdvösségre elégséges ismeretére.” Ezért a Szentírás – folytatja a Hitvallás – a „legszükségszerűbb és legteljesebb módja az isteni akarat közvetítésének” (Westminsteri Hitvallás 1,1–2.4–5). A Szentírás a mi szemüvegünk (Kálvin kifejezésével élve), az a lencse, amelyen keresztül helyesen látjuk Istent, a világot és önmagunkat. A Biblián kívül nem ismerhetjük meg igazán Istent, az Ő akaratát és az üdvösség útját. Szükségünk van a Szentírásra ahhoz, hogy valóban jó életet élhessünk.

Szükségünk van a Szentírásra, hogy örökké éljünk. „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” (Jn 6,68) Nincs még egy olyan könyv, mint a Biblia. Egészen másfajta bölcsességet tár fel, más forrásból származik, és másfajta szeretetről szól.

Más forrás

Hová forduljunk tehát, hogy megismerjük azokat a dolgokat, amelyeket Isten kinyilatkoztatott? Nézzünk a fákra? Vagy mi a helyzet a belső világossággal? Mi a helyzet a közösségi normákkal? Esetleg az emberi ész és tapasztalat segíthet? A korintusiakhoz írt első levél világosan bizonyságot tesz arról, hogy csak Isten tud nekünk Istenről beszélni. Ahogyan csak az ember szelleme képes feltárni a bensőjében lévő gondolatokat, érzéseket és szándékokat, úgy Isten gondolatait sem ismertetheti meg más, csak Isten Szelleme (1Kor 2,11). Az egyetlen Lény, akinek van elég tudása, bölcsessége és képessége ahhoz, hogy kinyilatkoztassa nekünk Istent, az Ő maga.

Ami felvet egy érdekes kérdést: nem lehet, hogy Pál itt valójában a Szellem belső munkájáról beszél, és nem a Szentírás szükségességéről? Talán azt gondolod magadban: „Teljesen egyetértek. Szükségünk van arra, hogy Isten beszéljen nekünk Istenről. Nem ismerhetem meg az igazságot, hacsak Isten ki nem nyilatkoztatja nekem. És Isten csendes, halk hangon szól hozzám a szívemben. Amikor mélyen magamba nézek, ott hallom Istent. Megkapjuk Isten Szellemét, aki a szellemünkhöz beszél, és elmondja nekünk azokat a dolgokat, amelyeket csak Istentől tudhatunk meg.”

Meggyőzően hangzik, de vajon ez lenne Pál nézete is?

1 Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. 2 Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. 3 És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. 4 Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Szellem bizonyító erejével, 5 hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék. 6 A tökéletesek között azonban mi is bölcsességet szólunk, de nem e világnak, sem e világ mulandó fejedelmeinek bölcsességét, 7 hanem Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre. 8 Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg. 9 Hanem amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek.” 10 Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Szellem által, mert a Szellem mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is. 11 Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi szellem, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Szelleme. 12 Mi pedig nem a világ szellemét kaptuk, hanem az Istenből való Szellemet, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.

Az 1Korinthus 2,12-ben szereplő „mi” („Mi pedig nem a világ szellemét kaptuk, hanem az Istenből való Szellemet, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk”) nem az összes korintusira vagy mindannyiunkra vonatkozik, hanem Pálra és társaira. A szembeállítás az 1-5. versben Pál „én”-jével kezdődik, majd a 7. versben átmegy „mi”-be, akik „Isten titkos bölcsességét” adták át a korintusiaknak. Pál egyértelműen elválasztja a korintusiakat önmagától és társaitól, akik „Isten szolgálatában állunk” (vö. 3,9). Tehát bár igaz, hogy minden hívő megkapja a Szent Szellemet, és mindannyiunknak szüksége van Isten Szellemére, hogy megvilágítsa Isten Igéjét, Pál itt az igazság kizárólag apostoloknak adatott letéteményéről beszél, amelyet ő is kapott és továbbadott a korintusiaknak. Pontosan ez az, amit Jézus megígért, hogy meg fog történni (Jn 16,12–15), és az apostolok is így értelmezték tanításukat: nem emberi szónak, hanem Isten szavának (1Tesz 2,13; vö. Jel 1,1–2). Az 1Kor 2-ben semmi sem utal arra, hogy Isten hangja meghallásának valódi módja az lenne, ha kutatjuk az „én” zavaros eszmefuttatásait. Már Korintusban – Pál „legkarizmatikusabb” gyülekezetében – is megfigyelhetjük, hogy van egy objektív mércéje az igazságnak, amely felülírja az egyéni benyomásokat vagy tapasztalatokat (1Kor 14,37–38; 15,1–4).

Igaz, hogy egy ideig a korai Gyülekezet a kész Újszövetség nélkül létezett. De életük és tanításuk már akkor is a már meglévő Szentírásnak engedelmeskedett. Az Ószövetség mellé helyezett új kinyilatkoztatást pedig alaposan megvizsgálták, hogy az apostolok és a próféták alapjáról származik-e (Ef 2,20) és az apostolok által hirdetett evangéliumhoz ragaszkodik-e (Gal 1,8). „Természetesen, amíg az apostolok éltek és látogatták a gyülekezeteket – írja Bavinck –, nem tettek különbséget szóbeli és írott kinyilatkoztatás között. A hagyomány és a Szentírás továbbra is egységben volt. De amikor az első időszak elmúlt, és nőtt az apostoloktól való időbeli távolság, egyre fontosabbá váltak az írott szövegek, egyre fokozódott az írott szövegek szükségessége. A Szentírás szükségessége valójában nem egy állandó, hanem egy egyre növekvő sajátosság.”[1] Pál tudta, hogy a korintusiaknak szükségük van Isten bölcsességére, amely csak Isten Szellemétől származhat, és annak tudatában írta nekik e szavakat, hogy ő egyedülálló módon részesült Isten Szelleméből, és ezáltal tudja hirdetni nekik az evangélium igazságát.

Az emberek úgy beszélnek a „spiritualitásról”, mintha az az emberi lélek belső működésére való koncentrált figyelem révén jönne létre. De az igazi spiritualitás nem olyasmi, ami bennünk található. Ez valami rajtunk kívüli dolog, amely Isten transzcendens Szellemétől származik. Szükségünk van a Szellemre, mely Istentől való, ha meg akarjuk érteni Isten dolgait (1Kor 2,12). És hová fordulunk, hogy meghalljuk Isten Szellemét? Azokhoz, akik azzal lettek megbízva, hogy a szócsövei legyenek (1Kor 2,9–13), azokhoz, akikre maga Isten bízta rájuk igéit (Róm 3,2), azokhoz, akik Istentől ihletetten jegyeztek le mindent (2Tim 3,16). Ez tehát a Szentírás szükségessége dióhéjban: Isten kinyilatkoztatására van szükségünk ahhoz, hogy megismerjük Istent, és Isten egyetlen biztos, üdvözítő, végleges, tökéletes kinyilatkoztatása a Szentírásban található.

Másfajta szeretet

Úgy tűnhet, hogy ezzel kimerítettük a Szentírás szükségességének témáját, de ezzel nem értenénk teljesen Pál érvelésének lényegét. A kinyilatkoztatás legfőbb oka ugyanis az, hogy megismerjük Isten kegyelmét, és üdvözüljünk. A Szentírás egyedisége nem csupán bölcsességében vagy akár isteni eredetében rejlik. Ami a Bibliát teljesen eltérővé teszi minden más vallási vagy egyéb könyvtől, az a felülmúlhatatlan kegyelem, amellyel lapjain találkozunk. Szükségünk van a Szentírásra, mert nélküle nem ismerhetjük meg Isten szeretetét.

A mi Istenünk beszél, és nem egyszerűen azért beszél, hogy meghallgassuk, és nem is pusztán azért, hogy információt adjon át nekünk. Azért beszél, hogy elkezdhessük megismerni a megismerhetetlent és kifürkészni a kifürkészhetetlent (1Kor 2,9; vö. Ézs 48,8). Lehet, hogy azt gondolod, hogy már mindent láttál, mindent hallottál, és mindent megtapasztaltál, amit meg lehet tapasztalni. De még nem láttad, nem hallottad és nem is sejtetted meg, amit a szeretet Istene készített azoknak, akik Őt szeretik (1Kor 2,9). Ez a kereszt örömhíre. Ez a jó hír a megbocsátottak és megváltottak számára. És ez az a jó hír, amit sehol máshol nem találsz meg, csak Isten Igéjében.

Kevin De Young

www.crossway.org/articles/gods-word-is-necessary

Kevin DeYoung (PhD, Leicesteri Egyetem) az észak-karolinai Matthewsban lévő Christ Covenant Gyülekezet vezető lelkipásztora, valamint a Charlotte-i Református Teológiai Szemináriumon a szisztematikus teológia docense. Gyermekeknek, felnőtteknek és tudósoknak szóló könyveket is írt, többek között a Just Do Something (Csak tégy valamit); Crazy Busy (Őrült elfoglalt) és The Biggest Story (A legnagyobb történet) címmel. Kevinnek és feleségének, Trishának kilenc gyermeke van.

[1] Herman Bavinck: Reformált dogmatika, 1. kötet: Előtanulmány, szerk. John Bolt, ford. John Vriend (Grand Rapids, MI: Baker Academic, 2003), 470.

A Biblia miért Isten beszéde

Roger Brind – A/5, 64 oldal

A keresztyének hisznek abban, hogy a Biblia Isten beszéde. Vajon ez a hit csak egy „dogma” vagy vannak bizonyítékai annak, hogy valóban az, aminek mondja magát? Háromféle megbízhatósági próba van, melyeket használnunk kell bármely dokumentum vizsgálata során:
• Belső bizonyíték (amit a dokumentum állít magáról).
• Külő bizonyíték (hogyan igazodik a dokumentum kora világának tényeihez, dátumaihoz, személyeihez).
• Bibliográfiai vizsgálat (milyen úton jutott el a szöveg az eredeti dokumentumtól a másolatokig és kéziratokig amelyek ránk maradtak).