Miért látta Ferenc pápában a posztmarxista szociológus „a fényt az alagút végén”?
„Te vagy a fény az alagút végén” – ezt a mondatot intézte Zygmunt Bauman (1925-2017) lengyel szociológus Ferenc pápához a római katolikus karitatív szervezet, a Sant’Egidio békekezdeményezésének margójára szervezett találkozójukon 2016-ban Assisiben. Ferenccel folytatott beszélgetése során Bauman azt mondta: „Egész életemben azon dolgoztam, hogy vendégszeretőbb hellyé tegyem az emberiséget. 91 évesen érkeztem ide, sok rossz kezdetet láttam már, ezért lettem pesszimista. Köszönöm önnek, mert ön számomra fény az alagút végén!”
Hogyan történhetett, hogy leginkább a „folyékony társadalomról” szóló könyveiről ismert szociológus meglátta a „fényt” a pápában? Zygmunt Bauman és Ferenc pápa párbeszédben: A folyékony modernitás labirintusa című könyvében Zeger Polhuijs a kettejük közötti régóta tartó intellektuális kapcsolatot vizsgálja. Polhuijs a Sant’Egidio közösség római katolikus papja, jelenleg Rómában a Pápai Gergely Egyetemen tanul fundamentális teológiát. A könyv, melyet 2023. november 28-án mutattak be az Ausztrál Katolikus Egyetem római kampuszán, lehetővé teszi a kérdés mélyebb feltárását.
Zygmunt Bauman Ferenc pápa iránti vonzódása egy olyan vonás, amely a jelenlegi kultúrában egy érdekes és széles körben elterjedt tendenciát jelez: azt, hogy a posztmarxista[1] értelmiségiek, akik kiábrándultak a kudarcba fulladt ideológiákból, és a világ széttöredezettségének feszültsége miatt aggódnak, Ferenc pápában olyan alakot látnak, aki az irgalom, a befogadás és a testvériség üzenetével reményt ébreszt az általános tompultságban.
Polhuijs könyve rávilágít arra, hogy a jelenlegi világ betegségeinek vizsgálata során Ferenc pápa Bauman nyelvét használja, és fordítva, a szociológus elemzései átfedésben vannak a pápa nézeteivel. Bizonyos párhuzamosság fedezhető fel közöttük. Az agnosztikus[2], zsidó, posztmarxista Baumant vonzotta Ferenc pápa nyílt és konkrét gondolkodása, valamint az általa képviselt, emberek közötti testvériség „transzcendenciája”. Zygmunt Bauman ebben a közömbösség globális veszélyének tudatosítását látja, amely a hagyományos értékektől elszakadt, a közelség minden érzésétől megfosztott ún. folyékony társadalom hatása. A likviditás ellenszere nem a nosztalgikus és végérvényesen elvesztett szilárdság, állandóság (Ferenc ezt „elmaradottságnak”, „klerikalizmusnak”, „prozelitizmusnak” nevezné), hanem a mindenki között kiformálódó szolidaritás: hívők és nem hívők között egyaránt. A folyékony társadalom káros hatásaival szemben nem az Istenre való közös hivatkozásra van szükség, hanem az emberi testvériség megbecsülésére.
Zygmunt Bauman számára Ferenc pápa ezt testesíti meg: nem egy reakciós vallási hang, amely azt mondja, hogy térjünk vissza a hagyományos társadalomhoz vagy a katolikus egyházhoz mint egyetlen hivatalhoz, amely boldogságot biztosít a túlvilági életre, hanem bátorítás arra, hogy az összetartozást erősítő szolidaritás felfedezésével kapcsolódjunk mindenkihez, függetlenül az emberek meggyőződésétől, vallási elkötelezettségétől vagy életmódjától. „A fény az alagút végén” a humanizmus egy új formája, amelyet Ferenc pápa, úgy tűnik, támogat.
A Zygmunt Bauman és Ferenc pápa közötti hasonlóságot közvetve George Weigel konzervatív amerikai értelmiségi is észrevette, amikor megalkotta a „folyékony római katolicizmus” kifejezést a Ferenc pápa alatt kialakuló római katolicizmus leírásaként. A folyékony katolicizmusra jellemző a bizonytalan tanítás az elsődleges fontosságú tanbeli és erkölcsi témákban; egyfajta intolerancia a II. vatikáni zsinat előtti liturgiával szemben; folyamatos odaszurkálás a római katolikus intézményrendszernek a klerikalizmus ismételt kritikájával; a pápa szokásrendet elbizonytalanító, kereteket feszegető cselekvésmódjai; a befogadás és az irgalmasság üzenetének hangsúlyozása a Katolikus Egyház Katekizmusában lefektetett tanbeli és erkölcsi követelmények rovására stb. Mindezek Ferencet olyan pápává teszik, aki cseppfolyóssá kíván tenni egy olyan intézményt, amely a múltban sziklaszilárd és megváltoztathatatlan szerkezetét identitásának megkülönböztető jegyének tartotta.
A folyékony katolicizmus magában foglalja a hívőket, a nem hívőket, a keresztyéneket, a nem keresztyéneket, a gyakorló és a nem gyakorló vallásos embereket. A lényeg az, hogy mindenki benne van.
A folyékony katolicizmus magában foglalja a hívőket, a nem hívőket, a keresztyéneket, a nem keresztyéneket, a gyakorló és a nem gyakorló vallásos embereket. A lényeg az, hogy mindenki benne van. Mindenki a maga módján dönti el részvételének módját és idejét, de az alapvetés az, hogy már mindenki résztvevő. Nem meglepő, hogy a római katolikusok, akik hozzászoktak ahhoz, hogy egyházukról a tanbeli világosság, az értelmezések egyértelműsége és a gyakorlatok kiszámíthatósága jegyében gondolkodjanak, zavarba jönnek Ferenc pápától.
A lényeg, amire szeretnék rámutatni, a következő: Zygmunt Bauman Ferenc pápa iránti vonzódásának nem volt része Isten, a Biblia, a bűn, Jézus Krisztus és az üdvösség; a szociológus agnosztikus maradt, és nem tért át a római katolicizmusra vagy a keresztyén hitre. Őt a társadalom leépülése érdekelte, amelyre a fiatalkorában szorgalmazott ideológiai receptek nem voltak képesek megoldást nyújtani. Másrészt Ferenc pápa sem szólította fel őt arra, hogy higgyen Istenben, mint ahogy nem szembesíti más beszélgetőpartnereit sem a bibliai megtérés szükségességével. A pápa arra bátorítja őket és mindenkit, hogy érezzék magukat „mindannyian testvéreknek”, fogadják be egymást, tekintsék a testvériséget a transzcendencia forrásának, és hagyják, hogy mindenki a maga módján szabályozza az Istennel való kapcsolatát, ahogy neki tetszik.
Ez a fajta „katolicitás”, azaz a folyékony katolicizmus tetszik a posztmarxista kultúrának, amely vallásellenességét és ateizmusát levetkőzve mára agnosztikussá vált, és talán közömbössé az Istenről szóló diskurzus iránt, de továbbra is jellemző rá a humanitárius aggodalom. Ez a közös pont Ferenc pápa katolicitásával. Ez teszi a pápát a progresszív kultúra szemében „népszerű” figurává, mert a transzcendenciát a horizontális kapcsolatokra alapozza (nincs szükség Istenre), az embertársak közötti testvériséget magasztalja (nem keresi az Istennel való kiengesztelődést), és bátorítja az egymás felé való közeledést (Istennel való közösség nélkül). Megkerüli Jézus Krisztust, aki azt mondta: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). Bibliai szempontból tehát az, amit Zygmunt Bauman Ferenc pápában talált, vajon tényleg fény az alagút végén, vagy inkább a sötétség egy újabb árnyalata?
Leonardo De Chirico
vaticanfiles.org/en/2024/01/vf224/
[1] Az 1960-as évek végén kialakult elméleti irányzat, mely egyszerre kívánt hű maradni Marx örökségéhez, és eközben meghaladni a hagyományos marxizmus kereteit.
[2] filozófiai nézet, mely vallja, hogy a tapasztalati világon túli dolgok nem ismerhetők meg
Andrew V. Ste. Marie – A/5, füles, 168 oldal
Ez a tizenéveseknek és felnőtteknek szóló könyv a történelem egy fontos időszakába nyújt betekintést, és arra bátorít, hogy mi is tartsunk ki a bibliai tanítás és hit mellett, miközben talán más jellegű kihívásokkal szembesülünk manapság.
