Miért nem evangelizálnak a gyülekezeteink tagjai? – És egy igazán fontos dolog, amit tehetünk ez ellen

Egy hűséges pásztor arra vágyik, hogy gyülekezetében az emberek növekedjenek Isten ismeretében (Kol 1,10.28). Azt is szeretné, hogy a szomszédai is megismerjék Istent, és erre vágynának a gyülekezetének tagjai is. Ők is őszintén meg akarják ismerni Istent, illetve szeretnék másokkal is megismertetni Őt (Mt 28,18-20).

De még ha a gyülekezetben sok keresztyén őszintén akarná is megmutatni másoknak Istent, komoly kihívást jelent számukra az evangelizálás.

Elgondolkodtunk már azon, hogy miért van ez így? Vannak, akik szeretnék megosztani az evangéliumot, csak nem tudják, hogyan kellene. Mások talán megpróbálkoznak az evangelizációval, de félnek az emberektől, ügyetlenül bánnak a szavakkal, így végül teljesen elhallgatnak. A többiek (tévesen) azt gondolják, hogy az evangelizáció az extrovertált (kifele forduló személyiségű) emberek vagy a gyülekezeti munkatársak feladata.

A legrosszabb eset az – ha elég őszinték, hogy bevallják –, amikor egyszerűen nem is vágynak arra, hogy megosszák az evangéliumot. Talán túlságosan lefoglalja őket a saját életük ahhoz, hogy valaki más örökkévaló sorsára gondoljanak; talán zavarba hozza őket Isten igazságossága és jósága, amellyel a bűnösöket megítéli. Bárhogy álljon is a dolog, a gyülekezetben lévő emberek számos okból hanyagolják az evangelizálást.

Mit lépjünk erre?

Természetesen továbbra is lehet és kell is olyan prédikációkat tartanunk, amelyek bőségesen tartalmazzák az evangélium üzenetét. Ezek a prédikációk nemcsak az evangéliumban erősítik meg az embereket, hanem arra is emlékeztetik őket, hogy az örömhír valóban jó hír számukra.

Emellett továbbra is imádkozhatunk és imádkoznunk is kell a gyülekezetünk tagjaiért és az evangelizációjukért. Távol álljon egy pásztortól, hogy abbahagyja a nyájáért való imádkozást, ezáltal vétkezve ellenük!

Megemlíthetnénk további módokat is, amelyekkel hűségesen igyekszünk hatást gyakorolni a gyülekezeteinkben lévő pocsék evangélistákra. Az viszont biztos, hogy az apostolok megértették, hogy bár minden bűnösnek szüksége van türelemre, a különböző típusú bűnösök más-más válaszokat igényelnek – legyen az segítség, figyelmeztetés vagy bátorítás (1Tesz 5,14).

Ez utóbbi tevékenységre szeretnék most összpontosítani: a bátorításra. Íme a cikk lényege egy tweet üzenetben:

Pásztorok, ha szeretnétek a rátok bízott embereket segíteni az evangelizációban, türelmesen és hűségesen bátorítsátok őket erre!

Azt akarjuk, hogy az emberek evangelizáljanak? Bátorítsuk őket!

Nem a bátorítás az egyetlen dolog, amit tennünk kell, de ez egy gyakran és könnyen figyelmen kívül hagyott szempont. Az a gyanúm, hogy valószínűleg az összes fent felsorolt csoport küzd valamilyen szinten az elbátortalanodás érzésével. Még azok is, akik nem akarnak evangelizálni, bizonyos fokon bűntudatot éreznek, amikor szóba kerül a téma. Az biztos, hogy ez a bűntudat nem mindig rossz; az istenfélő bánat ugyanis arra késztetheti az embert, hogy megbánja, hogy nem osztja meg az örömhírt (2Kor 7,10).

Ami pedig a másik oldalt illeti, még az evangéliumot hűségesen megosztó gyülekezeti tagok is elkedvetlenedhetnek, amikor evangelizációs erőfeszítéseiknek alig vagy egyáltalán nem látják a gyümölcsét. Gondoljunk arra az édesanyára, aki ezerszer megosztotta már az evangéliumot a fiával vagy a lányával, majd végig kell néznie, hogy gyermekei felnőnek és lázadnak! Gondoljunk arra a lakótársra, aki bibliaórát szervezett a lakásában, csakhogy senki sem jött el! Ezek a hűséges testvérek Pállal együtt kiáltják: „De ki alkalmas erre?” (2Kor 2,16).

Az, hogy tudjuk, mi lenne a helyes (például az evangelizáció), nem óv meg minket az elbátortalanodástól (sőt ez a tudás csak növelheti a szorongásunkat). Pásztorok, hiszem, hogy a gyülekezeteinkben lévő emberek tudják, hogy hirdetni kellene az örömhírt. Nem is ez a kérdés. Inkább arról van szó, hogy sokan közülük egyszerűen alkalmatlannak érzik magukat az evangelizálásra. Ennek megint csak több – jó vagy rossz – oka lehet (pl. talán túl leegyszerűsítve látják az evangelizációt – inkább egy kereskedelmi üzletnek tekintik, mintsem annak, hogy a Királyok Királya rajtuk keresztül akarja megszólítani az embereket). Az egyik leggyakoribb oka ezeknek a negatív érzéseknek valószínűleg az, hogy úgy érzik, nem értenek hozzá, ezért megijednek tőle, és úgy érzik, hogy kudarcot vallanak, ha szóba kerül.^[1]            

Mit tehetünk tehát annak érdekében, hogy kimozdítsuk az embereket némaságukból?

Ezt a problémát nem lehet csakúgy egyik napról a másikra megoldani. Az emberek nem megszerelendő vízcsapok, hanem juhok, akiket hosszú távon kell pásztorolni. Ám tehetünk egy fontos és egyszerű dolgot: türelmesen bátoríthatjuk őket, különösen az evangelizálás tekintetében.

Nekünk, pásztoroknak nem szabad megfeledkeznünk a juhaink bátorításáról, ugyanis az ösztöneink, különösen, amikor az evangelizációról van szó, gyakran az ellenkező irányba vezetnek minket. Megszégyenítjük a ránk bízott embereket, bűntudatot ébresztünk bennük. Mint az edző, aki kiabál a játékosaival, azt reméljük, hogy ennek hatására majd gyorsabban és jobban teljesítsenek.

Nem azt mondom, hogy soha ne szólítsuk fel őket, vagy ne mondjuk el a parancsolatot. De a jó szülőket alapvetően nem az jellemzi, hogy szidalmazzák a gyerekeiket, hanem hogy drukkolnak nekik – kedvesen, szeretettel és hűségesen elviselik őket.

Tehát igen, elővehetnénk a statisztikákat, és elmondhatnánk a nyájnak, hogy hány ember hal meg másodpercenként, és kerül valószínűleg a pokolba. Különösen ezekben a megosztottságot szító napokban könnyű lenne megtenni, és talán van is helye. Azonban az ilyen evangelizációt ösztönző taktikák használata könnyen válhat ugyanolyan alattomos manipulációvá, mint amit az emberek gyakran alkalmaznak az evangelizáció során is. Dicsőség Istennek, aki még a Krisztusról szóló silány igehirdetéseket is felhasználja az Ő dicsőségére (Fil 1,18)!

Mindazonáltal, ahogyan a manipulatív evangelizálás keresztyénségből kiábrándult emberek sorát hagyja maga után, ugyanúgy az evangelizálás manipulatív ösztönzése is csüggedt emberek sorát eredményezi, akik nem akarják megosztani a hitüket. Vagyis ez a taktika nem igazán működik, legalábbis tartósan biztosan nem. Sürgető üzenetünk van, igen, de ez gyakran türelmes meggyőzést igényel, ahogy a ránk bízott emberek is ezt igénylik (Péld 25,15).

A kritika vagy a szemrehányás nem mindig rossz választás; ez egy olyan pásztori eszköz, amelyet néha be kell vetnünk (ne feledjük, hogy az 1Tesszalonika 5,14 dicséri a dorgálást). Habár a kritika nem mindig rossz választás, önigazságunk miatt sajnos a könnyebb választás. Úgy tűnik, hogy a keménység a frusztrált vezetők (különösen a hozzám hasonló fiatalok) természetes reflexe, még akkor is, ha a jó érdekében vagyunk frusztráltak.

Végső soron a bátorítás általában erősebb, mint a kritika, ezért sokkal többet kellene bátorítanunk, mint kritizálnunk. A Szentírás újra és újra azt parancsolja nekünk, hogy bátorítsuk egymást. Nekünk, pásztoroknak példát kellene mutatnunk erre a gyakorlatban is.

„Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is” (1Tesz 5,11).

„Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. (…) bátorítsuk egymást” (Zsidók 10,24-25).

A pásztorok, legyenek olyanok a gyülekezeteinkben lévőkkel, mint az apák, és olyanok, mint az anyák – gyengéden bátorítsuk őket (1Tesz 2,7.11). Másképp fogalmazva, a főpásztor alá rendelt pásztorok legyenek túlbátorítóak. A gyülekezeteink tagjai közül senki sem szenved a túlbátorítástól, különösen nem az evangelizáció terén.

De hogy csináljuk? Hogyan tudjuk türelmesen bátorítani az embereket az evangelizációra? Van két javaslatom erre.

1. javaslat: Nevezzük nevén!

Beszéljünk róla! Mondjuk el, hogy az evangelizálás bonyolult, nehéz és csüggesztő! Ne csak a drámai megtérésekről szóló történeteket emeljük ki! Ne azt tanítsuk az embereknek, hogy akkor sikeres az evangelizáció, ha gyümölcse van; a Biblia világossá teszi, hogy a hűség a lényeg, a gyümölcs pedig végső soron az Úr kezében van (Mt 25,21; 1Kor 3,6, 4,2). Feladatunk a postás munkájához hasonlít: kézbesítenünk kell az üzenetet; az pedig már Isten feladata, hogy magához vonzza az embereket. A világ arra tanítja a ránk bízott embereket, hogy a külsőségek alapján ítéljenek, de Isten más szemmel nézi a dolgokat (1Sám 16,7). Isten gyermekeiként nekünk is így kell tennünk.

Pásztorok, hozzásegíthetitek a gyülekezeteket ehhez a mennyei szemlélethez, ha nyíltan kimondjátok: az evangelizáció minden evangélista számára elkeserítő néha, beleértve a nagy evangélistát, Pált is. Ő azt írta: „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket” (1Kor 10,13). Ez vezet el a második javaslatomhoz.

2. javaslat: Merjük elmondani a „sikertelen” történeteket is (különösen a sajátunkat)!

A Bibliában számos történet olvasható csüggedt evangélistákról. Gondoljunk csak Pálra a Cselekedetek 18-ban vagy Jónásra! De valószínűleg a mi gyülekezetünknek is vannak történetei elkeseredett evangélistákról. Miért nem hagyjuk, hogy valaki elmeséljen egy ilyet az istentiszteleten?

Emlékszem, egyszer egy hűséges testvérnő megosztotta a gyülekezettel, hogyan szervezett bibliatanulmányozást a munkahelyén, és hogy az első alkalomra senki sem jött el. De ez a hölgy bátorított minket, emlékeztetve arra, hogy a hűség a cél, nem az eredmények. Ki tudja, hogy Isten a jövőben hogyan használja fel ezt a meghívást arra, hogy szellemi követ tegyen valamelyik munkatárs cipőjébe?

A Bibliában vannak történetek „sikertelen evangelizációkról”. A gyülekezeteinknek is vannak ilyen történetei, és kedves pásztorok, nektek is vannak. El sem tudom mondani, mennyire hasznos volt, amikor Mark Dever megosztotta velem, hogyan szúrta el egyszer régen az evangelizációt. Az ő baklövéséről hallva rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki néha kudarcot vall az evangelizálás során. Igazából gyakran érzem azt, hogy csak én hibázom.

Ám Isten kegyelme elégséges számomra és minden keresztyén számára. Pásztorok, akkor fogjátok a legjobban bátorítani a gyülekezeteiteket arra, hogy ebben az igazságban reménykedjenek, ha nem hallgatjátok el a „sikertelen” evangelizációs történeteket sem – különösen a sajátotokat.

Tehát igen, tartsunk evangelizációs műhelyeket! Beszéljünk arról, hogy miért kell megosztanunk az evangéliumot, és milyen stratégiákkal tehetjük ezt még jobban! Mindez nagyszerű. De ne feledkezzünk meg a legalapvetőbb dologról, melyre az evangelizálást végző embereket bátorítani kell – az Istenbe vetett reménységről! Őnála minden lehetséges (Mt 19,26).

Isaac Adams

Isaac Adams az alabamai Birminghamben található Iron City Church vezető lelkipásztora és a United? We Pray elnevezésű szolgálat alapítója, melynek középpontjában a faji ellentétekért való imádkozás áll.

www.9marks.org/article/why-people-in-your-church-dont-evangelism-and-one-really-important-thing-to-do-about-it/

[1] Az átdolgozott és frissített Szellemi fegyelem a keresztény élethez című könyvének evangelizálásról szóló fejezetében Don Whitney idéz egy tanulmányt, amely szerint „tízből kilenc ember, aki megpróbálja elmagyarázni hitét és teológiáját más embereknek, úgy zárja ezeket a beszélgetéseket, hogy azt érzi, kudarcot vallott” (123. o.).

A jó hír – Az evangelizáció és a helyi gyülekezet

Stephen McQuoid – 12,4×18,3 cm, 272 oldal

A könyv segítségünkre lehet abban, hogy feltárja az örömhír hirdetésének akadályait, nehézségeit, bemutatja annak bibliai mintáit, és gyakorlati útmutatással is szolgál.