Miért nem vagyunk őszinték a térdeinken?

Emlékszem, hogy a főiskolán olvastam egy könyvet az imádságról, abban a reményben (én kis naiv), hogy képes megoldani az összes imádsággal kapcsolatos nehézségemet. Úgy gondoltam, hogy az imádság frusztráló, nehéz és megalázkodásra késztet. A könyv gyakorlatias volt, én pedig régi természetemmel úgy gondoltam, hogy megjavíthatom vele imaéletemet.

Bűntudatom volt, amiért szellemi vezető vagyok, mégsem imádkozom eleget, ezért nekiláttam, hogy jobbá váljak. Ahelyett azonban, hogy az imáim közel vittek volna Istenhez, olyan módszerekké váltak, amelyekkel közelebb kerülhetek Istenhez, de nem túlságosan közel… Intimitást akartam, de csak kartávolságra… Ádámhoz hasonlóan én is megpróbáltam lenyűgöző beszédet tartani Isten előtt, remélve, hogy sértetlenül megúszom. Kiderült, hogy inkább test szerint akartam imádkozni, mint Szellem szerint, és így abba a kísértésbe estem, hogy a valóság helyett a vágyaim alapján imádkoztam.

Pedig csak a valóságban imádkozva – az igazságban imádkozva – lehet közeledni ahhoz az Istenhez, aki nagyobb a szívünknél, és mindent tud (1Jn 3,19-20).

Miért nehéz őszintén imádkozni?

Egyesek számára az imádság nem tűnik célravezetőnek. Azt gondolják: csak be kellene fejeznem dühös kirohanásaimat, vagy abba kellene hagynom az aggódást, vagy túl kellene tennem magam a fájdalmamon. Csak hátra kell hagynom a bűneimet a múltban. Ezt a gondolkodásmódot nevezi a Szentírás testinek vagy néha „magunk csinálta kegyeskedésnek” (Kol 2,23), ami a bűneinkkel szemben mutatott erőnktől függően működik.

De gondoljunk csak arra, kikhez vonzódott Jézus a szolgálata során: olyan emberekhez, akiknek a bűnei, fájdalmai és összetörtsége a felszínen voltak. Az az ember távozott megigazulva, aki a Templomban Istenhez kiáltott, és aki „a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”, nem pedig a farizeus, aki jóságában igyekezett imádkozni (Lk 18,13). Jézus nem ölelte magához a farizeust, aki vacsorára hívta, de elfogadta az asszonyt, aki kínos helyzetet teremtve könnyeivel és a hajával mosta meg a lábát (Lk 7,36-50). Sokatmondóak az asszonyról szóló szavai: „Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret” (Lk 7,47).

Ezért nem kell félnünk attól, hogy meglássuk szívünk valóságát. Ahhoz, hogy jól tudjunk szeretni, tudnunk kell, hogy mennyit bocsátottak meg nekünk. Látnunk és ismernünk kell az igazságot, és ezt a valóságot az Úr elé kell vinnünk, hogy az Ő irántunk való szeretete áradjon át az életünkön, hogy szeressük Őt, és szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat.

Az őszinteség azért nehéz az imádságban, mert mindenekelőtt az imában fedezzük fel, hogy mennyi mindent nem fogadtunk még el az evangéliumból. Az imádságban döbbenünk rá, hogy az engesztelésről szóló tanítás még nem formálta át teljesen életünket Isten jelenlétében.

Hasonlóképpen az imádságban ismerjük fel, hogy valóban hisszük-e, hogy egyedül hit által igazultunk meg. Az imádságban tapasztalataink alapján döbbenünk rá, hogy miért halt meg Krisztus, mire hív Ő bennünket, és mit jelentenek valójában a szavaink. Ezáltal jutunk el oda, hogy megragadjuk Őt önmagunk számára igazságban, növekedve a szeretetben, mert látjuk az Ő megbocsátásának mélységét a mi romlottságunk, bűnünk és lázadásunk miatt.

Az evangéliumban gyökerező ima

Sok szemináriumi hallgatóm esetében látom ezt a helyzetet. Sokuk számára, akik az imádságban való küzdelmeik miatt bűntudatot és szégyent éreznek, az imádság kemény önkritikát vált ki. Valahol a szívük rejtett zugaiban azt gondolják, hogy ha Isten jelenlétében keményen bánnak önmagukkal, akkor Ő elnéző lesz velük.

Ahelyett, hogy elmondanák Istennek, mennyire dühösek a házastársukra, vagy mennyire elégedetlenek az életükkel – tehát nyitottak lennének az igazságra –, inkább megpróbálják elrejteni azt. Az imádságnak, amely az egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztusban való üdvösség igazságán nyugszik – abban a bizalomban, hogy már nincs kárhoztatás azok számára, akik Krisztus Jézusban vannak (Róm 8,1) –, az igazságon kell alapulnia. Túl gyakran válik az imádság az Isten számára nyújtott teljesítmény egyik módjává, abban a reményben, hogy olyan dolgokat mondhatunk és tehetünk, amelyekkel magunkhoz köthetjük Őt.

Miután a hallgatók annyi időt töltenek a szemináriumban, biztosra vehető, hogy alapos és biblikus magyarázatot kapnak az engesztelés tanáról. Mégis úgy tűnik, hogy mindez eltűnik, amikor imádkozni kezdenek. Az imádságban megpróbálnak vezekelni ezekért a mély érzésekért azzal, hogy elmondják Istennek, hogy sajnálják, és soha többé nem lesznek rosszak (és kigúnyolják magukat, amiért ilyen rosszak voltak). Az ima ezáltal egy olyan teljesítménnyé válik, amellyel egy dühös Istent igyekeznek lecsillapítani.

Vegyük észre, hogy ez a fajta imádkozás mennyire bálványimádó, mégis mennyire természetesnek tűnik! Ahelyett, hogy az imádság a Krisztushoz való közeledés módja lenne, az igazság tagadásának módjává válik.

Az igazság kimondásának ellentéte nem a bűn lekicsinylése (bár néha ez az érzésünk). Az igazság kimondásának ellentéte egyszerűen a hazugság. Túl sok keresztyén nem hajlandó elmondani az igazat Istennek, mert azt hiszik, hogy csak akkor fogadja el őket, ha jók. Ezek az emberek elfelejtik, hogy Krisztus akkor halt meg értük, amikor a bűneikben voltak (Róm 5,8).

Amikor nem vagyunk őszinték az imádságban, akkor megláthatjuk, hogy milyen küzdelem árán fogadtuk el az evangélium igazságát. Az imádság nem a magunk jó színben való feltüntetésének a helye, hanem az őszinteségé. Az ima akkor válik valóságossá, ha elfogadja az evangélium igazságát, és annak tudatában imádkozik, amit Isten tett értünk Jézus Krisztusban.

Kyle Strobel a Talbot School of Theology (Biola Egyetem) szellemi teológia és képzés docense, valamint a Where Prayer Becomes Real (Ahol az imádság valósággá válik) és a The Way of the Dragon or the Way of the Lamb (A sárkány vagy bárány útja) című könyvek társszerzője.

thegospelcoalition.org

Az imádságról

Ole Hallesby – 124x183mm, 152 oldal

Dr. Ole Hallesby (1879–1961) professzor könyvében az imádság lényegéről, az imádkozás nehézségeiről, harcairól, módjáról és titkáról, az imádkozással való visszaélésről ír, ezáltal olvasóit az Istennel való kapcsolat új, teljesebb megértéséhez vezeti el. Őszintén és nagyon szelíden ír a keresztyén hit egyik legbensőbb titkáról.