Miért van szükség az igehirdetésre?
A múlt héten körülbelül 25 órát töltöttem, hogy felkészüljek a gyülekezetünk vasárnap délelőtti üzenetére. Az 1Sámuel 9-11 volt a téma, úgyhogy talán jobb, ha prédikációnak nevezzük. Az igehirdetés során felolvastam a teljes szöveget, majd további 40 percig beszéltem, elmagyarázva a szöveg jelentését és alkalmazva azt a jelenlévők szívére. Szóval nyugodtan nevezhetjük magyarázó prédikációnak. Pedig nem a felvilágosodás előtti Angliában élek, és nem is a „puritán igehirdetés vasárnapja”[1] tiszteletére tartottunk alkalmat az éves egyházi naptárban lévő útmutatásnak megfelelően. Őszintén szólva, a vezető lelkészünk irtózik ezektől az éves naptáraktól, de ez már egy másik cikk témája…
Miért töltünk ennyi időt Isten Szavának tanulmányozásával? És miért szenteltünk gyülekezetként egy órát az én (néha fájdalmas) beszédem meghallgatására? Már korábban is feltették nekem ezeket a kérdéseket. Jószándékú barátok finoman megdorgáltak. Olyan dolgokat kérdeztek, mint például: „Miért helyezed előtérbe a prédikációt az istentisztelet más formáival szemben? Ez nem csak a nyugati gondolkodásúak elfogultsága a racionális, észszerű és rendezett beszéd iránt? Úgysem emlékszik senki a 95%-ára annak, amit mondasz.” Más szóval, azt mondják: „Ne pazarold az idődet – és a mi időnket sem!”
Mielőtt azonban lemondanánk a Szentírásról valami más, pl. a művészet kedvéért a vasárnapi összejöveteleken, hadd mondjak néhány okot, amiért az igehirdetésnek nemcsak jelen kell lennie, hanem elsődleges szerepet kell játszania a helyi gyülekezet életében.
Isten népe Isten Igéjének hallgatására gyűlik össze
Akár hiszed, akár nem, egyáltalán nem magától értetődő dolog, hogy le akarok ülni meghallgatni valakit, aki beszédet tart. Inkább szeretek egy film által inspirálódni, feltöltődni energiával egy fergeteges dobszólótól, vagy meghatódni egy megindító művészeti alkotás révén. De a Szentírás következetesen azt a mintát mutatja, hogy Isten népe Isten Igéjének hallgatása köré gyűlik össze. Nekünk csendben kell maradnunk, míg Ő beszél.
A Szentírás következetesen azt a mintát mutatja, hogy Isten népe Isten Igéjének hallgatása köré gyűlik össze. Nekünk csendben kell maradnunk, míg Ő beszél.
Amikor Isten a kivonuláskor szövetséget kötött népével, beszélni akart hozzájuk, ezért megparancsolta, hogy gyűljenek össze és hallgassák meg a szavait (2Móz 24,7). Miközben Izráel az ellenségeit megfutamítva az ígéret földje felé tartott, Isten megparancsolta népének, hogy álljanak meg, és vonuljanak északra 20 mérföldet, ahol két sziklafal állt egymással szemben. Ott, ahol a meredek hegyek felettük természetes amfiteátrumot[2] biztosítottak, „fölolvasta a törvény minden igéjét, az áldást és az átkot … Egy ige sem volt azok közül, amelyeket Mózes parancsolt, amelyet föl ne olvasott volna Józsué Izráel egész gyülekezete előtt, még az asszonyok, gyermekek, jövevények előtt is, akik közöttük éltek.” (Józs 8,34-35).
Furcsa dolog ez egy háború közepette! Ez azonban nem átlagos háború volt, és ezek nem átlagos emberek voltak. Az a Szó, amely megteremtette őket, egyben az a Szó, amely meghatározta őket. Évekkel később, amikor Jósiás visszavezeti népét az Úrhoz, felolvassa „fülük hallatára a szövetség könyvének minden igéjét, amelyet az ÚR házában találtak” (2Krón 34,30). Amikor a száműzetés után Isten egész népe egy emberként gyűlik össze, Nehémiás nem közös testedzésre, ujjal festő programra vagy a keresztút állomásain való hosszas elmélkedésre hívja őket. Ehelyett felállítja Ezsdrást egy fából készült emelvényre (Neh 8,4), és miközben a nép a helyén marad (8,7), Ezsdrás és az írástudók „érthetően olvastak a könyvből, Isten törvényéből, és azután magyarázták és értelmezték az olvasottakat” (8,8).
Jézus nyilvános működése Lukácsnál azzal kezdődik, hogy belép a zsinagógába, felveszi Ézsaiás könyvét, felolvassa és tanít belőle (Lk 4,14-22). A Cselekedetek 2-ben az emberek nem egy evangéliumi léghajó[3] vagy más trükk segítségével jutnak üdvösségre, hanem azáltal, hogy Péter nyilvánosan magyarázza Jóel könyvének 2. fejezetét. A Cselekedetek 6-ban nem azért állítottak szolgálatba diakónusokat, hogy az apostoloknak legyen idejük megtanulni a legújabb drámatechnikákat vagy a feltűnő öltözködést, hanem azért, hogy szabadon hirdethessék Isten Igéjét (Csel 6,2). Pál arra buzdítja Timóteust, hogy hirdesse az Igét (2Tim 4,2).
És folytathatnám a sort. A szem ingerel, de a fül megerősít. Nincs szükségünk a mennyország kapuinak és a pokol lángjainak Tetzel-féle[4] képeire. Isten népének Isten Igéjének meghallgatására kell összegyűlnie.
Isten Igéjének prédikálása megtanítja az embereket arra, hogyan olvassák Isten Igéjét
Nemrég David Wells azon kesergett, hogy az evangéliumi hívők már nem mernek protestánsok (tiltakozók) lenni. Manapság küzdünk azzal, hogy legyen elég bátorságunk – bármilyen értelemben – történelmi keresztyénnek lenni. Miközben a genderáramlat és a szexualitás kultúrája szökőárként zúdul ránk, nem mondunk semmit, mert úgy gondoljuk, hogy a Bibliának végül is nincs mondanivalója a kérdésben, vagy nem tudjuk, mit mond a Biblia ezekről a dolgokról. Vagy mert a Biblia csupán erkölcsi történetek gyűjteményévé vált, az ezópuszi mesék egyfajta vallásos változata, amelyet bárhogy értelmezhetünk, hogy megfeleljen saját kultúránk erkölcseinek.
De ha Isten Igéjét a helyi gyülekezet életének középpontjában tartjuk, különösen azáltal, hogy a Szentírás egy-egy összefüggő részéről prédikálunk, megtanítjuk az embereket arra, hogyan olvassák a Bibliát. Ehhez nincs szükségük hermeneutikáról szóló szemináriumi kurzusra, csak hűséges igehirdetésre! Olyanra, amely összekapcsolja Isten teremtő Szavának erejét, az első ember, Ádám bűnbeesését, az áldozat szükségességét a második Ádám és egy új Éden ígéretével. Olyan prédikációra, amely összekapcsolja azt, amit Isten Izraelen keresztül tett, Jézussal és az új Izráellel.
Keresztyén életem korai szakaszát olyan gyülekezetekben töltöttem, melyek szerették Isten Igéjét, de nem úgy kezelték, mint egy aranyhegyet, melyet minél jobban ki kell aknázni, inkább csak úgy, mint ahol fel lehet szedni néhány elszórt követ, hogy futó érdeklődéssel megvizsgáljuk. Amikor olyan gyülekezetben kötöttem ki, amely komolyan kutatta az Igét, gondosan összekapcsolva a gazdag bibliai témákat egymással, feltárva, hogy mindez hogyan mutat Krisztusra, csak akkor kezdtem bizalommal és bátorsággal nekilátni az Ószövetségnek. Ha Isten Igéjét a prédikálás és a tanítás középpontjában tartjuk, az nemcsak abban segít, hogy az emberek tudják, hogyan kell olvasni a Bibliát, hanem bátorítást is ad nekik, hogy maguk is belemerüljenek.
Isten Igéjének prédikálása arra hivatott, hogy megváltoztassa az életünket, hétről hétre
Mire jó az a sok prédikáció, ha rövid időn belül elfelejtjük a hallottak nagy részét? Nos, nem felejtünk el mindent, amit hallottunk. Bízom benne, hogy legtöbbünk emlékszik olyan prédikációkra, amelyek megkérdőjelezték, hogyan gondolkodunk Istenről, házasságról, pénzről stb., és örökre megváltoztattak bennünket. Tehát ne írjuk le egészen ezt a műfajt!
De ezen túlmenően a vasárnapi igehirdetéseinkben elhangzó heti Ige célja legfőképp az, hogy segítsen kitartani a következő vasárnapig! Úgy tűnik, hogy Isten ebben a heti ritmusban pontosan látja, hogy vasárnapra már ki vagyunk éhezve, és ismét jól kell laknunk.
Az én prédikációimnak és a te prédikációidnak nem kell egy örökkévalóságon keresztül a hallgatók fejében maradnia. Nem az a céljuk, hogy ilyen értelemben megváltoztassák az életüket. Arra szolgálnak, hogy megtartsák őket a jövő hétig. Mindig csak a következő hétig. Egészen a mennyországig. Mert ott a testté lett Ige örökké velünk fog lakni, és nem lesz többé szükség prédikációra.
Brad Wheeler
9marks.org
Kézikönyv a magyarázó igehirdetéshez
Stephen McQuoid – 124x183mm, 176 oldal
„Egy remekül megalkotott kézikönyv a prédikálásról, terjedelméhez képest meglepően átfogó, ugyanakkor a gyakorlatiasság és a valósághűség jellemzi. Mind kezdő, mind gyakorló igehirdetők haszonnal forgathatják.”
[1] Az angliai puritán törekvések emlékére megtartott egyházi ünnep. A 16. században a puritánok meg akarták tisztítani az egyházat és az istentiszteletet a katolikus liturgia évszázadok során kialakult felesleges elemeitől.
[2] Ókorban elterjedt szabadtéri színpad lépcsőzetes lelátóval.
[3] Utalás egy 1967-es keresztyén filmre (The Gospel Blimp), melyben hívők egy csoportja egy léghajó segítségével indul el evangelizálni.
[4] Johann Tetzel (1465-1519) búcsúcédulákat áruló domonkos rendi szerzetes, később inkvizítor, szólásai, mint pl. „Mihelyt a pénz a ládikába hullik, tisztítótűzből a lélek kiugrik” Luther heves tiltakozását váltották ki.
