„Most nem vagyok olyan hangulatban” – Hogyan elevenítheti meg a rutin a csendességünket?

„Most nincs kedvem hozzá.” Attól tartok, egyetlen mondat sem akadályozott jobban a mindennapi Krisztus-követésben, mint ez.

Pedig elég kicsit belegondolni és rájövünk, milyen butaság a kizárólag érzésekre hagyatkozó szellemi élet gondolata. A földműves sem fog betakarítani semmit aratás idején, ha korábban félretette az ekét azzal a legyintéssel, hogy „nincs kedvem hozzá”. A zongoraművész is kínos érzésekkel fogja befejezni az előadását, ha a „nincs kedvem hozzá” hozzáállás következtében nem vette elég komolyan a gyakorlást. A házaspárok is romantikusnak éppen nem mondható sóhajtozással fogják ünnepelni az évfordulójukat, ha hagyják, hogy a „nincs kedvem hozzá” mentalitás határozza meg a házasságukat.

Ennek ellenére vajon hányszor hagytam el én is a kegyelem szokásait ezzel az ártalmatlannak tűnő, kimondatlan gondolattal, hogy „nincs kedvem hozzá” – közben pedig vártam, hogy valahogy mégis érettebbé váljak a hitben és a szeretetben, és érezzem a Szent Szellem spontán örömét?

Kifogyhatatlan készleteink vannak kifogásokból, amelyekkel alátámaszthatjuk kényelmességünket és lustaságunkat. „Nem akarok képmutató lenni.” „Ma úgyis rengeteg dolgom van.” „Többet kapok a Szentírásból, amikor van is kedvem olvasni.” És talán a leggyakoribb: „Majd holnap nekilátok.”

És közben tovaszállnak a ma szellemi lehetőségei – a ma vigasza, öröme, ereje, élete – a szeszélyek szelében.

A rutin visszaszerzése

Egyesek számára maga a szó – rutin – a szikkadt kenyér merevségét és az elhalt növények rothadását hordozza, a soha ki nem nyitott könyvtári könyvek és az öregedéstől poros padlások fülledtségét. Már maga a rutinszerű – tehát tervezett, ütemezett, fegyelmezett – szellemi élet gondolata is aláásni látszik az éltető, szabadságot árasztó Szellem munkáját. „Ahol az Úr Szelleme, ott a szabadság” (2Kor 3,17) – ahol pedig a rutin szelleme, ott a rabság, gondolhatnánk.

Ez azonban önkényes és képzelt szembeállítás. Ha a rutin számunkra áporodott szagot áraszt, akkor a saját szimatunkban van a hiba. Kétségtelenül igaz, hogy a rutint lehet áporodottá és halottá tenni, ahogyan a virágot is el lehet taposni, vagy az eget szmoggal beborítani. De a rutin önmagában jó dolog, a szabadság és az öröm barátja.

A rutin önmagában jó dolog, a szabadság és az öröm barátja.

Rengeteg tanút szólíthatnánk, hogy valljanak a rutin pozitív hatása mellett: Dániel, aki „napjában háromszor térden állva imádkozott” (Dán 6,11), akár oroszlánok vártak rá, akár nem; Péter és János, akik felmentek „a Templomba a délutáni imádkozás idejére”, még azután is, hogy a pünkösd elhozta a Szent Szellemet (Csel 3,1); vagy maga Urunk Jézus, aki képes volt legyőzni az ördög hazugságait, miután negyven napig böjtölt, mert a rutinnak köszönhetően ismerte kívülről Mózes ötödik könyvét (Mt 4,1-10).

De talán a legmegdöbbentőbb óda a rutinhoz a 119. zsoltárban jelenik meg.

Olyan a rutin, mint a folyómeder

Senki, aki olvasta a 119. zsoltárt, nem nevezné a szerzőt száraznak; senki, aki ezt a zsoltárt a kezébe veszi, nem énekelheti azt visszafogottan. A zsoltáros oly elevenen szól, akár egy tavaszi madár, oly túláradóan hangzanak felkiáltásai. Nem mindig jókedvű, de ó, mennyi érzéssel van tele, szabadsággal és spontaneitással! Az egész zsoltár egy élő lüktetés.

„Áldott vagy te, Uram!” – kiáltja (12. vers). Lelkét, akárcsak énekét, minden időben az Isten törvényei után való vágyakozás emészti (20. vers). Az éjfél és a virradat egyaránt ébren találja (62., 147. vers), mert túláradó boldogságában képtelen elaludni, mivel Isten intelmeiben gyönyörködik, azok az ő tanácsadói (24. vers). Gyűlölete a hamis dolgok iránt és szerelme Isten intelmei iránt túl fényesen lobognak ahhoz, hogy elrejthesse őket (104., 119. vers).

Azt képzelhetnénk, hogy az ilyen spontán érzelmek számunkra elérhetetlenek, és csak egy szuperspirituális személyiség lehet a birtokukban. Ha azonban megvizsgáljuk közelebbről a zsoltárt, észrevehetünk valamit, ami versenyre kelhet az abban megjelenő érzelmek intenzitásával: az a következetes rutin, mellyel a zsoltáros rendelkezik. Azért ömölhetnek ki e férfi szívéből a Szentírás szavai, mert előzőleg, méghozzá igen nagy gondossággal elraktározta azokat (11. vers). „Döntéseidet magam előtt tartom” – ez volt élete jelszava, napszaktól függetlenül (30. vers). Olyan odaadással, amely minket talán zavarba is hoz, kijelenti: „Naponta hétszer dicsérlek téged igazságos döntéseidért” (164. vers).

Fegyelmezett memorizálás, napi elcsendesedés, betervezett ima és dicséret – Istennel a középpontban az ilyen rutin olyan medreket váj a lélekben, melyekben a spontán szeretet patakjai mélyre hatolhatnak. Szélmalmokat állít fel a szívben, melyek befogják a Szellem szellőit. A rutin önmagukban nem képes életet adni, de megteremti az élet feltételeit, mint amikor felkészítenek egy szántóföldet azáltal, hogy felszántják és bevetik, amely így már készen várja az esőt.

Istennel a középpontban a rutin olyan medreket váj a lélekben, melyekben a spontán szeretet patakjai mélyre hatolhatnak.

Húr és dallam

A 119. zsoltár (és Isten Igéjének többi része is) határozott kereteket ad nekünk a spontán szellemi élethez, ahhoz az imádsághoz és dicsőítéshez, amelyek megtöltik hétköznapi pillanataink hálóját, és az örömben való elmerüléssel fenyegetnek. Csakhogy kevés reményünk van a spontán áhítat megtapasztalására a hétköznapok rutinszerű, nem látványos dolgain kívül. Naponta kivetjük a hálóinkat, naponta felhúzzuk újra, és naponta várjuk, hogy Jézus biztosítsa a fogást.

Amikor azt mérlegeljük, hogy milyen szokások szolgálhatják legjobban a spontaneitást, hasznos lehet két általános sémában gondolkodnunk: a reggeli áhítatokban és a déli elvonulásokban. Ha a reggeli áhítatok felhúrozzák a gitárunkat, akkor a déli lelkigyakorlatok újrahangolják azt. Ha a reggeli áhítatok megtöltik a szívünket a menny felé, a déli elvonulások adják a lökést, ami az ég felé visz minket. Ha a reggeli áhítatok kitűzik Krisztus zászlaját a hajnali dombra, a déli elvonulások visszaverik a délutáni ellenségeket, akik felkapaszkodnak a lejtőkön.

Reggeli áhítatok

Valószínűleg még a hívő életünk elején megtanultuk a reggeli áhítat fontosságát, azt, hogy tartsunk bűnbánatot, higgyünk és olvassuk a Bibliát minden reggel. De talán épp emiatt könnyen elfelejtjük, hogy milyen erőteljes és formáló lehet az istenkeresésnek ez a mintája.

A zsoltárosok nem véletlenül imádkoztak „reggel” (Zsolt 5,4), és nem véletlenül kerestek mélységes elégedettséget „reggel” (Zsolt 90,14), és nem véletlenül hirdették Isten állhatatos szeretetét „reggel” (Zsolt 92,3). Nem véletlenül olvassuk azt is, hogy Jézus „nagyon korán, amikor még sötét volt, felkelt”, hogy Atyjával beszélgessen (Mk 1,35). A reggeli első gondolatok és szavak talán nem jelentenek kőbe vésett pályát a nap hátralévő részére, de egy pályát igenis kijelölnek.

Bár Krisztusban új szívünk van, mégsem ébredünk mindig készen arra, hogy az új életben járjunk. Az óemberünk velünk együtt ébred, és szorosan belénk kapaszkodik; a hiúság vására korán kinyit; az ördög kacsingatva várakozik. Az Isten nélkül töltött reggelek tehát inkább eredményeznek egész nap spontán gőgöt, mint spontán dicséretet, inkább hoznak magukkal spontán zsörtölődést, mint spontán hálát. Ezért a bölcs arra vágyik, hogy az első hang, amit hall reggel, Isten hangja legyen. Azt akarja, hogy az első szavak, amelyeket reggel kimond, az imádság szavai legyenek.

Nem mindig fogjuk mélyen megérintve érezni magunkat a reggeli áhítat befejeztével. De ha imádságosan és komolyan, következetesen és várakozással kitartunk, akkor az áhítatunk megadja az előttünk álló órák alaphangját. Felhangolt gitárral fogunk nekivágni az előttünk álló napnak, készen arra, hogy a dicsőítés énekét játsszuk.

Déli csendesség

Bármennyire is értékes a reggeli áhítat, lelkünknek gyakran többre van szüksége ahhoz, hogy egész nap eleven, spontán közösségben tudjon maradni Istennel. Ahogy múlnak az órák, a lélek húrja dallamát veszti; szívünk hevülete apad; zászlónkat a szél az ellenkező irányba fordítja. Isten tehát egy másik mintát is ad nekünk az élethez:

„Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon; írd föl azokat házad ajtófélfáira és a kapuidra!”

(5Móz 6,6-9)

Túl gyengék, túl feledékenyek vagyunk ahhoz, hogy csak a reggeli áhítatokból éljünk. Egész nap szükségünk van Isten ígéreteire, amelyek úgy tekerednek a csuklónkra, mint a karóra. Úgy kell viselnünk az igazságot, mint a szemüveget. Egy olyan világot kell magunk körül kialakítanunk, amelyet Isten szavai ékesítenek.

Jelként a kezedre, házad ajtófélfáira, kapuidra – ezek a szavak megszentelhetik kreativitásunkat. Arra indíthatnak például, hogy megszenteljük a tereinket, és Isten szavát írjuk ki a tükrökre és a falakra, az autónk műszerfalára és az íróasztalunkra. Van, aki a telefonján képernyőkímélőnek a reggeli olvasmányból vett ígéretet teszi ki; mások leírnak egy igeverset, és a zsebükben tartják. Egy egyetemi barátom szó szerint értelmezve az 5Mózes 6,8-at néha rárajzolta a kezére Isten igéjét mint egyfajta élénk emlékeztetőt a napi szellemi harcban.

Egy olyan világot kell magunk körül kialakítanunk, amelyet Isten szavai ékesítenek.

Ezek a szavak arra is indíthatnak bennünket, hogy szenteljük meg az időnket. Sokaknak segítene, ha naponta egyszer-kétszer, akár csak néhány percre is elvonulnának, hogy egy csendes helyen újra meghallgassák Isten szavát, és letegyék a nap során felhalmozott terheket. Az is hasznunkra válhat, ha egyszerűen csak rövid szünetet tartunk a találkozók vagy új feladatok előtt, hogy lelkünk Krisztusban megnyugodhasson.

Végül pedig arra is felszólíthatnak minket ezek a szavak, hogy szenteljük meg a beszélgetéseinket. „Beszélj azokról” – mondja Isten, és nemcsak bizonyos helyeken és alkalmanként, hanem mindenütt, amikor csak lehet. Isten azt akarja, hogy az Ő szavai beszivárogjanak a hétköznapi beszélgetéseinkbe és a futó megjegyzéseinkbe, a napunk summázatába és az esti elmélkedéseinkbe. Az ilyen beszélgetések kezdődhetnek egy egyszerű „Mit olvastál ma?” kérdéssel a házastársunk, szobatársunk vagy barátunk felé.

Bárhogyan is gyakoroljuk, a déli elvonulások szünetet és zárójelet kínálnak a napi káoszban, oázist a feladatok és kísértések vadonjában, „mini szabbatot” a zsúfolt délutánok közepén, amely újra ráhangolja szívünket a reggeli énekre.

Felüdült és örvendező szív

Legközelebb, amikor elfog bennünket a „nincs kedvem hozzá” hangulat, azzal fenyegetve, hogy jó szokásaink menete kisiklik, szembesítsük érzéseinket Dávid szavaival:

„Az Úr törvénye tökéletes, felüdíti a lelket. (…) Az Úr rendelkezései helyesek, megörvendeztetik a szívet.”

(Zsolt 19,8-9)

Isten Igéje felüdíti a lelket és megörvendezteti a szívet – ami arra utal, hogy néha csüggedt lélekkel és érzéketlen szívvel érkezünk Isten Igéjéhez. Úgy ülünk le nyitott Bibliánk elé, hogy nem akarunk olvasni vagy imádkozni, esetleg valami teljesen mást akarunk csinálni. De éppen ott, egy nehéz hétköznap közepén Isten egy szóval felélesztheti ellankadt érzéseinket.

Amikor hagyjuk, hogy a „nincs kedvem hozzá” visszatartson minket a jó szokások gyakorlásától, olyanok vagyunk, mint az az ember, aki nem veszi be a gyógyszert, mert nem érzi magát egészségesnek, vagy nem megy a tűz közelébe, mert nem érzi a melegét, vagy nem veszi magához az ételt, mert nem érzi magát jóllakottnak. De ha mégis belevágunk a rutin gyakorlásába – imádsággal és várakozással –, lehet, hogy felélénkülve és örvendezve állunk fel, lelkünkből spontán dicséret fakad, és a „nincs kedvem hozzá” hozzáállásnak nyoma vész.

Scott Hubbard

www.desiringgod.org/articles/just-not-feeling-it

Scott Hubbard a Desiring God szerkesztője, az All Peoples Church lelkésze, a Bethlehem College & Seminary-n végzett. Feleségével, Bethanyval és két fiukkal Minneapolisban élnek.

---

---

---