Ne hagyjuk, hogy a kultúra nevelje a gyermekeinket arra az útra, amelyen járniuk kell
A világ „katekizmusa”
A családunk szereti nézni az olimpiát. Miközben az elmúlt néhány évben figyeltük a közvetítést, észrevettük, hogy minden olimpia mennyire különbözik még a legutóbbitól is. Egyre inkább úgy tűnik, hogy minden reklámban van egy szivárványos zászló, vagy két férfi kézenfogva, vagy valaki, aki nőnek néz ki, de szakálla van. A szexualitás minden formája oda van tolva az arcunkba, mintha mindig is létezett volna, és csodálatos lenne. Ez elgondolkodtatott azon, hogyan formál bennünket a világunk.
Nem számít, hogy mennyire korlátozzuk a képernyő előtt töltött időt, ha a gyerekeink ebben a világban élnek, garantálható, hogy a világ hatással lesz rájuk. Ez nem formális módon történik, mintha a világ kérdéseket és válaszokat kínálna, amit a gyerekek bemagolnak. Így még egyszerűbb is lenne a helyzet. Elég lenne azt mondani nekik: „Ne olvassátok a világ katekizmusát[1]”.
Ehelyett a reklámokon keresztül teszi, a zenén, a mémeken, a YouTube-videókon keresztül. David Wells azt mondta, hogy a világiasság az, ami „a bűnt normálisnak, az igazságot pedig furcsának tünteti fel”. A mi világunk épp ezt teszi. Nem ad nekünk ok-okozati érveket, valami indokot, hogy miért kell elfogadnunk a bűnt. Ehelyett normalizálja azt. Ez egyfajta katekézis. A kérdés nem az, hogy a gyermekeinket „katekizálják-e” vagy sem. Hanem az, hogy mi magunk „katekizáljuk-e” őket, vagy hagyjuk, hogy a világ tegye meg helyettünk. Még ha otthon tanítjuk is a gyerekeinket, vagy keresztyén iskolába küldjük őket, akkor is találkoznak a világ katekizmusával. Tudatosan kell tehát tanítanunk őket azáltal, ami igazán jó, szép, életmentő, életet megváltoztató és Istent dicsőítő.
Meg kell értenünk, hogy a mainstream kultúra egy irányba tolódik. Akár a tévét, akár a mozifilmeket vagy az olimpiát nézzük, mindig ebbe a konkrét irányba fognak terelni bennünket. A kultúra nem fog nagyobb tisztánlátásra vagy bibliai hűségre ösztökélni, főleg nem a szexualitás és a biológiai nemek kérdésében.
Burok
Hol a határ aközött, hogy meg akarjuk védeni gyerekeinket ettől, és aközött, hogy naivan megpróbáljuk őket valamiféle keresztyén burokba zárni? Az első dolog, amit meg kell értenünk, hogy a gyerekeknek joguk van ahhoz, hogy gyerekek legyenek. Tehát egyfelől az én 8 éves gyerekem hadd legyen 8 éves, még nem kell tudnia, hogy milyen problémái vannak a 18 vagy a 28 éveseknek. Ilyen szempontból ez egy jófajta burok. Különösen, amikor még fiatalabbak, azt szeretném, hogy a gyerekeim úgy érezzék, hogy a világ, melyben élnek, viszonylag biztonságos, és van értelme. Azt akarom, hogy legyen körülöttük egy védőburok, ami lehetővé teszi számukra, hogy gyerekek lehessenek.
Másfelől, mire a gyerekek tinédzserek lesznek, azt szeretném, hogy a gyülekezet és a család biztonságos terében a világi ideológiák legtöbbjével kapcsolatba kerüljenek. 18 éves fiam most érettségizik, és főiskolára készül. Nem szabad, hogy ezen kérdésektől távol legyen tartva. Azt szeretném, hogy a gyerekeim megértsék, hogy az emberek kemény dolgokat fognak mondani a keresztyénségről. Ez azzal kezdődik, hogy nyíltan beszélünk ezekről a dolgokról. Az ideális az, hogy már hallanak néhány komolyabb ellenvetést a hitükkel kapcsolatban, mielőtt máshol belefutnának ebbe. Manapság ezek a kérdések egyre kevésbé a Biblia megbízhatóságáról vagy a feltámadás melletti érvekről szólnak, hanem inkább a keresztyénség etikájáról. Régebben az emberek azt mondták: „A keresztyének buták. Nem hisznek a tudományban”. Ma már inkább azt mondják: „A keresztyének rosszak. Gyűlölködnek. Fanatikusok. Nem szeretik a többi embert.”
A világ dekonstruálása[2]
Ami a gyermekeink tanítását illeti, úgy gondolom, hogy a gyülekezetek és a családok valójában meglehetősen jó munkát végeznek a helyes következtetések levonásában. Amit szerintem rosszul csinálunk, hogy nem indokoljuk meg ezeket a következtetéseket. Tegyük fel, hogy a gyerekeim elvégzik a keresztyén iskolát, és kirepülnek otthonról, ahol azt tanították nekik, hogy a házasság egy férfi és egy nő között köttetik. Megvan a helyes következtetés, de nem ismerik azokat az alapvetéseket, amelyek ehhez a következtetéshez vezetnek. Nem tanították meg nekik az ezzel a következtetéssel szembeni ellenvetéseket, és nem készítették fel őket arra, hogy találkozzanak olyan emberekkel, akik láthatólag nem értenek egyet ezzel. Így aztán kimennek a világba, és egy ideig ragaszkodnak a bibliai igazsághoz, amely azonban sehogy sem passzol a többi dologhoz, ami a világnézetüket meghatározza. Ezért végül, mivel egyetlen bibliai következtetés néz farkasszemet ezer kulturális feltételezéssel, a többség fog diadalt aratni.
A világ folyamatosan dekonstruálja a keresztyénséget. Ezért nekünk is dekonstruálnunk kell a világot. Nemrég egy iskolai kápolnában tartottam előadást „A szeretet az szeretet” szlogenről. Sokukat összezavar ez a mondat. Azt mondják, hogy hisznek, de ha megnézed az Instagram-oldalukat, ugyanazt lájkolják, amit mindenki más, ami látszólag ellentmond annak, amit állítólag hisznek. Tehát muszáj értelmeznünk az olyan kulturális eszméket, mint például „A szeretet az szeretet”. Mit ért ez alatt a világ? Mi igaz ebből? És mi ebben oly szörnyen félrevezető?
Biztonságos és szeretetteljes környezet kialakítása a kérdések feltévéséhez
Szeretnénk, ha gyerekeink úgy éreznék, hogy a legjobb hely, ahová kérdéseikkel fordulhatnak, a szüleik. Reméljük, hogy jobban megbízhatnak az anyukájukban és apukájukban, mint a Google-keresőben. De ez csak akkor lehetséges, ha otthonainkban a szeretet, a bizalom, a tisztelet és az öröm légköre uralkodik.
Valaha én is az a gyerek voltam, akinek kérdései voltak, és a szüleihez fordult válaszokért. Fontos volt, hogy mit gondolnak rólam a szüleim. Amikor olyan hatások értek, amelyek egy konkrét irányba tereltek, mindig volt egy részem, amelyik így gondolkodott: „Tudom, hogy anyu és apu szeretnek engem, és nekem számít az, hogy mit gondolnak.” Ez a bizalom persze nem egyetlen dolognak volt az eredménye, amit a szüleim tettek. Nem tanultuk minden este a katekizmust. Inkább annak volt a hosszú távú hatása, ahogyan egymást és a gyermekeiket szerették a hétköznapi életük során.
Hogyan teremthetünk olyan környezetet, amelyben tudatosan törekszünk a tanítvány nevelésre és katekizálásra? Először is, tervezzünk hivatalos családi istentiszteleti alkalmakat! A mi családunkban a vacsoraasztalnál osztjuk meg egymással, hogy mi történt velünk aznap. Bátorítjuk egymást, együtt imádkozunk, könyveket olvasunk stb. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden este csinálunk ilyesmit. Nem így van. Számunkra nehéz ezt megoldani, de igyekszünk tartani ilyen alkalmakat. Például ilyen formális megnyilvánulása a családi rutinunknak, hogy minden este imádkozunk a gyerekeinkkel, amikor lefektetjük őket.
Másodszor, álljunk készen a katekizálás nem hivatalos alkalmaira is! Emlékezzünk a régi mondásra, miszerint „többet tanul a gyerek abból, amit lát, mint amit mondanak neki”. Nem könnyű megtervezni, hogy mikor fogjunk bele egy igazán jó bibliai beszélgetésbe a gyerekeinkkel, főleg, ha már tizenévesek. Ezért álljunk rá mindig készen! Lehet, hogy az éjszaka közepén jön el az idő. Lehet, hogy a kinti kosárlabdázás közben. Lehet, hogy egy beszélgetés során a kocsiban. Valamikor fel fogják tenni a kérdéseiket. Minden szülő abban reménykedik, hogy bizalommal teli kapcsolatot tud kiépíteni a gyerekeivel. „Bízom anyukámban és apukámban, szeretem őket, és tudom, hogy ők is szeretnek engem.”
Végül pedig ne hanyagoljuk el azt a tényt sem, hogy a legjobb szokás, amit a gyerekeinknek adhatunk, hogy minden vasárnap eljárunk együtt gyülekezetbe. Az a legjobb, ha fel sem merül a gyerekeinkben a kérdés, hogy megyünk-e aznap reggel istentiszteletre. Tudniuk kell, hogy minden egyes vasárnap megyünk. Persze néha előfordul, hogy valami okból nem megyünk, de meg kell mutatnunk a gyerekeinknek, hogy mik a prioritásaink. Ha hallgatólagosan azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy a foci fontosabb, mint a gyülekezet, vagy hogy a vasárnapi sport az első, a gyülekezet pedig „belefér, ha belefér”, azzal is erőteljes üzenetet küldünk feléjük.
Nem kell a katekizmust kérdés-felelet formájában megfogalmaznunk. Elég, ha megtanítjuk a gyerekeinket a legfőbb értékekre – ezáltal már katekizáljuk őket.
Kevin DeYoung
www.crossway.org/articles/dont-let-the-culture-train-up-your-children-in-the-way-they-should-go/
[1] jelentése: kérdezz-felelek formájában történő hitoktatás
[2] posztmodern filozófiai irányzat, melynek nézete, hogy mindent le kell bontani és újra kell értelmezni
Miért számít Istennek, kivel fekszem le?
Sam Allberry – A/5, 136 oldal
„Sam Allberry kitűnő választ ad a nemzedékünk egyik legégetőbb kérdésére. Ha magunk is föltettük, fontolgattuk vagy akár másoktól hallottuk már ezt a kérdést, ez a rövid és átgondolt könyv nagy segítségünkre lesz.”
Andrew Wilson
lelkész, író és műsorvezető