Szolgáló vezetés

Szolgáló vezetés

Miután egy vasárnap reggel a gyülekezetünkben egy újonnan megválasztott presbitert állítottunk nyilvánosan szolgálatba, és imádkoztunk érte, odajött hozzám egy külföldi testvér, aki az ezt megelőző évben is járt nálunk és teljesen fellelkesülve kérdezte tőlem: „Hogyan tud hat erős és természetes vezető személyiség ilyen harmonikusan együtt dolgozni, mint ahogy a nálatok lévő férfiak esetében ez nyilvánvalóan látható?” Kérdése az új presbiter kinevezésekor merült fel, mert ő maga is egy dinamikus vezető személyiség volt. Az új presbiter 12 évig tevékenykedett Spanyolországban gyülekezetplántáló munkásként, azelőtt pedig már Amerikában is alapított gyülekezeteket. Ebből is látható, hogy nem volt úgynevezett „bólogató János”. Erős személyisége és akaratereje potenciális lehetőséget adtak a presbitériumon belüli konfliktusokra.

Nem kellett sokáig gondolkodnom a válaszon. „A mi presbitereink”, magyaráztam „a Szent Szellem által mindannyian elkötelezték magukat az egymás iránti alázatos, krisztusi szeretetre.” Az egységben és szeretetben történő együtt munkálkodás témájáról 20 éven át gondolkodtunk és vitáztunk. Nem gondoltuk, hogy mi választhatnánk meg, hogy hogyan kell az Úrért végzett munkánkban egymáshoz állnunk és kijönnünk egymással. Az Úr Jézus megélte és tanította a szeretet, alázat, egység, imádság, bizalom, megbocsátás és szolgálat alapelveit. Mennybemenetele után a tizenkét apostola átvette és alkalmazta ezeket az alapelveket a gyakorlatban azáltal, hogy alázatosan, szeretetteljesen dolgoztak együtt vezetői csapatként. Így ők lettek a kollektív, szolgáló vezetőség első modelljei.

Természetesen néha mi sem értünk egyet, szócsatákat vívunk, dühösek leszünk, és esetenként rosszat gondolunk egymásról. Egyedül, a saját erőnkből rövid úton szétrobbantanánk a presbitériumunkat. De Jézusnak a türelemmel, megbocsátással, alázattal, egységgel és szeretettel kapcsolatos alapelvei végül úgy formálják magatartásunkat és cselekedeteinket, hogy tekintettel vagyunk egymásra. Ha egyszer nem úgy fordulunk egymás felé, mint Krisztushoz hasonló tanítványok (és ez előfordul), akkor ezt megbánjuk, beismerjük, és még egyszer újra kezdjük. A presbitérium soha nem fog működni, ha a presbiterek nem értik Jézus alapelveit az önfeláldozó szeretettel és az alázatos szolgálattal kapcsolatban, vagy nem akarják magukat teljes mértékben alávetni ezeknek. Ha fel akarjuk fedezni, hogyan tud több presbiter együtt munkálkodni, akkor az Úr Jézusra kell tekintenünk és hallgatnunk.

Jézus tanítása a szolgáló vezetésről

Éppúgy, ahogy a keresztyénség befolyásolta a római birodalmat, a görög-római világ is hatott a keresztyénségre. Az ismert egyháztörténész és a keresztyén misszió professzora, Kenneth Scott Latourette (1884–1968) mondta, amikor felsorolta a pogány befolyásoknak a korai keresztyénségre gyakorolt hatásait, hogy a rómaiak hatalomról és uralkodásról vallott fogalmai rendkívül megrontották az első gyülekezetek struktúráját és életét. Megfigyelte, hogy „a Gyülekezet olyan elképzelésekkel lett átitatva, amelyek teljesen szemben álltak az evangéliummal, különösen a hatalomról vallott felfogásuk és annak alkalmazása; ezek szöges ellentétben álltak azokkal az alapelvekkel, amelyeket Jézus mutatott be számunkra tanításaiban és életében ugyanúgy, mint halálában és feltámadásában.”[1]Ezek „olyan veszélyesnek bizonyultak, hogy szinte katasztrofális következményeket vontak maguk után” a keresztyénségre nézve, folytatja Latourette.[2]

Azt hiszem, jobban megfelel az igazságnak, ha azt mondjuk, hogy a keresztyénség első évszázadaiban lezajló felfogásbeli és strukturális változások katasztrofálisnak bizonyultak. A keresztyénség, amely minden hitbeli meggyőződés közül a legalázatosabb, a világ leghataloméhesebb és leghierarchikusabb vallásává vált. Amikor Konstantin császár Kr. u. 312-ben államvallássá tette, akkor az egykor üldözött hit minden ellenzőjének legkeserűbb üldözőjévé vált. Egy a Bibliának teljesen ellentmondó rétege alakult ki a papságnak, akik kapzsiságukban hatalom és pozíció után epekedtek. Magának a római császárnak irányító szerepe volt a keresztyénség fejlődésében. Az újszövetségi gyülekezetek elveszítették eredeti karakterüket.

Ezzel szemben, amikor az evangéliumokat olvassuk, azt láthatjuk, hogy éppen a testvéri közösség, szeretet, alázat és szolgálat alapelvei képezték Jézus tanításainak lényegét. Sajnos éppúgy, mint az első keresztyéneknek, nekünk is nehezünkre esik, hogy egyetértsünk ezekkel a nagyszerű erényekkel, különösen nehéz azt alkalmaznunk a gyülekezeti struktúrára és vezetésre. Mivel a szeretet, alázat és szolgálat vannak a keresztyén vezetés és a közösségek belső életének a középpontjában, vessünk egy rövid pillantást Mesterünk tanításaira ezzel a témával kapcsolatosan.

A cikk részlet ebből a könyvből:

Biblikus gyülekezetvezetés

Alexander Strauch – B5, 472 oldal

Ez a könyv egy merész felhívás saját gyülekezeti struktúránk átgondolására, és a gyülekezetvezetés egyszerű újszövetségi formájához való visszatérésre.

Máté 11,29: Szelíd és alázatos. Jézus, korának rideg, saját magukkal foglalkozó vallásos vezetőivel szemben erre szólította fel a népet: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű…” Ezzel a fontos kijelentéssel azt mondja el nekünk az Úr Jézus, hogy milyen az Ő személyisége: szelíd és alázatos. Sajnos túl sok az olyan vallási vezető személyiség, aki se nem szelíd, se nem alázatos. Sokkal inkább mások fölött uralkodók és büszkék. Felhasználják az embereket, hogy kielégítsék kövér ÉN-jüket. Jézus azonban frissítően mást mond. Ő valóban szereti az embereket, önzetlenül szolgál nekik, és életét adja értük. Követőitől – különösen a presbiterektől, akik az Ő népét vezetik – olyan szelídséget és alázatot vár el, amilyet Ő is bemutatott.

Márk 9,33-35: Mindenkinek alázatos szolgája. Az első általunk ismert alkalommal, amikor a tanítványok azt kérdezgették egymás között, hogy ki közülük a legnagyobb, akkor az Úr Jézus, a Mester és Tanító, kérdésüket ezzel a sokak által ismert paradox kijelentéssel válaszolta meg: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” Ekkor kezdi el Jézus tanítványainak a személyes nagysággal kapcsolatos gondolkodásmódját átformálni. Érthetővé teszi számukra, hogy az igazi nagyságot nem a nagyobb elismertségre való törekvés, vagy hatalomvágy által lehet elérni, hanem a mindenkivel – a legalacsonyabb értékűnek tartott emberrel szemben is – tanúsított alázatos visszafogott szolgáló magatartás által.

Charles Colson, aki 1969-től 1973-ig, az Amerikai Egyesült Államok egyik elnökének tanácsadója volt, személyes tapasztalatból ismeri a hatalom és a magas pozíció mágikus csábítását. Találóan írja le a világi és a keresztyén látásmódbeli különbséget a hatalommal és pozícióval kapcsolatosan: „Semmiben sem különbözik jobban az emberek országa Isten országától, mint a hatalomgyakorlással kapcsolatos homlokegyenest különböző látásmódjukban. Az egyikben embereken akarnak uralkodni, a másikban embereknek akarnak szolgálni; az egyik uralkodó felmagasztalja magát, a másik megalázza; az egyik presztízst és pozíciót keres, a másik felemeli a kicsiket és megvetetteket.”[3]

„Semmiben sem különbözik jobban az emberek országa Isten országától, mint a hatalomgyakorlással kapcsolatos homlokegyenest különböző látásmódjukban.”

Charles Colson

Érdemes megismételni Colson keresztyén vezetőknek szóló bölcs figyelmeztetését: „A hatalom olyan, mint a sós víz: minél többet iszol belőle, annál szomjasabb leszel. A hatalom csábítása a legodaszántabb keresztyéneket is el tudja távolítani a keresztyén vezetés igazi lényegétől, a másokért való szolgálattól. Amikor egy pódiumon áll valaki, nehezére esik az alatta állók lábát megmosni.”[4]

Márk 10,35-45: Áldozat, szolgálat és szenvedés jellemzi. Jakab és János a legarcátlanabb módon, teljesen figyelmen kívül hagyva a másik tíz tanítványt, arra kérik az Úr Jézust, hogy biztosítsa számukra a két legjobb helyet az Ő országában: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobb, a másikunk a bal kezed felől üljön majd dicsőséges uralkodásod idején.” Önző törekvésük, kérésük azonnal rossz érzéseket ébreszt a többi tíz apostolban. Márk így tudósít erről: „Amikor ezt a tíz tanítvány meghallotta, megharagudott Jakabra és Jánosra.”

A remélt tisztelettel szemben, amire Jakab és János vágyott, Jézus a 38-45 versekben „áldozatra, szolgálatra és szenvedésre” hívja el a tizenkét tanítványt. John Stott író, a londoni All Souls’ gyülekezet volt lelkipásztora ellentétbe állítja Jakab és János magatartását azzal a keresztúttal, amelyet Jézusnak kellett megtennie:

„A világ (sőt az egyház is) tele van olyan emberekkel, mint amilyen Jakab és János volt, könyöklő és dicsőségre vágyó emberekkel, akik éheznek a tiszteletre és presztízsre, akik az életet a siker alapján ítélik meg, és szakadatlanul sikerekről álmodoznak. Ők kíméletlenül, másokra való tekintet nélkül véghezviszik a céljaikat.

Ez a fajta szellemiség és magatartás teljesen összeegyeztethetetlen a kereszt útjával. »…az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.« Lemondott mennyei hatalmáról és dicsőségéről, és szolgává alacsonyította le magát. Fenntartások és félelem nélkül odaadta önmagát a társadalom megvetetteiért és lenézetteiért. Szenvedése Isten dicsőségét és az emberek javát szolgálta, akik az Ő képmására teremtettek. Azért, hogy szolgáljon feléjük, kész volt rá, hogy elszenvedje a kereszt szégyenét. Most pedig arra szólít fel minket, hogy kövessük Őt, s ne a saját magunk számára akarjunk nagy dolgokat elérni, hanem sokkal inkább Isten országa számára és először az Ő igazságát keressük.”[5]

Máté 23,1-12: Aki megalázza magát, felmagasztaltatik. Senki sem ismeri olyan jól a vallásos büszkeséget, mint az Úr Jézus. A Máté 23-ban leleplezi az álszent, képmutató vallásos emberek borzasztó büszkeségét, nevetséges egoizmusát, önteltségét, törvényeskedését, és azoknak a tévelygését, akik szeretik magukat felmagasztalni:

„…a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket. De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,6-8).

„Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Mt 23,11-12).

A vallási vezetők, akikről Jézus beszélt, elkülönítették magukat az emberektől, és föléjük helyezték magukat. Különleges címeket és öltözeteket, valamint különleges bánásmódot követeltek maguknak, és embertársaik feletti uralkodást. Szerették az elismert, nyilvános szolgálatokat. Szerették a rivaldafényt és a dicsőséget. Ezzel szemben Jézus megtiltotta a tanítványainak, hogy dicsőséges címeket, titulusokat használjanak, rabbinak neveztessék magukat, vagy a testvéri kapcsolatokat bármilyen módon csorbítva felmagasztalják magukat, vagy kétségbe vonják, hogy egyedül Krisztusnak és az Atyának van a hívők fölött álló helyzete.

Jézus megtiltotta a tanítványainak, hogy dicsőséges címeket, titulusokat használjanak, rabbinak neveztessék magukat, vagy a testvéri kapcsolatokat bármilyen módon csorbítva felmagasztalják magukat, vagy kétségbe vonják, hogy egyedül Krisztusnak és az Atyának van a hívők fölött álló helyzete.

Urunknak az alázattal kapcsolatos ismétlődő tanításai ellenére egyet kell értenünk Andrew Murrayjel (1828–1917), aki az egyik legkedveltebb áhítat író és egyben dél-afrikai misszionárius államférfi, hogy az alázat a keresztyének között még mindig a legelhanyagoltabb erények közé tartozik:

„Ha visszatekintek saját hitbeli tapasztalataimra, vagy körülnézek Jézus Krisztus világszerte működő gyülekezeteiben, akkor elcsodálkozom azon, hogy még azokban a közösségekben is, ahol felismerhető Jézus követése, mennyire kevéssé törekednek az alázatra. A tanításban és az életben, a mindennapos otthoni és nyilvánosság előtti tevékenységek közben, a keresztyénekkel való közösségben, a Krisztusért végzett munka vezetése és megvalósítása során mindenütt látható annak a bizonyítéka, hogy az alázatot nem tekintik az egyik legfontosabb erénynek.”[6]

Lukács 22,24-27: Aki a legnagyobb, az szolgál. Hihetetlen, hogy Jézus világos és ismételt tanítása ellenére azt halljuk, hogy a tanítványok az utolsó vacsorán újból azon vitatkoznak, hogy ki közülük a legnagyobb (Lk 22,24). És ismét azt látjuk, hogy az Úr türelmesen tanítja őket, hogy ne úgy gondolkodjanak és cselekedjenek, mint a világi vezetők:

„A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál” (Lk 22,25-27).

Sajnos ma is tapasztalható az a versengő, önző szellemiség, ami a tanítványra is jellemző volt. Talán a leggyakrabban az ilyen kérdésekben fejeződik ki: „Kinek van a legnagyobb gyülekezete?” David Prior Jesus and Power (Jézus és a hatalom) című könyvében leírja a gyülekezetek közötti, irigység és büszkeség miatt fellépő testies törekvéseket, amelyek arra irányulnak, hogy ők legyenek a legjobbak és legnagyobbak:

„A tanítványai közötti rivalizálás folyamatosan tüske volt az Úr Jézus szemében. Ez a betegség fertőzte meg a korintusi gyülekezetet is (1Kor 3,1-15). Ez manapság újra megtalálható a legnagyobb evangéliumi gyülekezetekben, amelyeknél azt lehet felfedezni, hogy nagyobbak, jobbak és ismertebbek akarnak lenni, mint a többi gyülekezet. Gyakran éppen ezeknek a gyülekezeteknek a nagysága vált ki irigységet a kisebb közösségekben, és bennük is felébreszti ugyanazt a rivalizáló szellemiséget. Az elmúlt 20 év során négy gyülekezetnek voltam a tagja, amelyekben a látogatók száma jóval magasabb volt, mint a szomszédos gyülekezetekben. Mivel anglikán vagyok ezek a gyülekezetek is anglikán gyülekezetek voltak. Az egyik legnehezebben áthidalható akadály a nagyobb gyülekezet részéről a létszám miatt érzett büszkeség, a másik oldalon pedig az irigység a másik sikerére. A rivalizálás olyan, mint egy rákos fekély. Jézus ezt teljesen ellentétesnek ítélte meg azzal a hatalommal szemben, amelyet Ő tanított és mutatott be.”[7]

János 13,3-17: Egymás lábait megmosni. Ugyanazon a vacsorán, amelyen a tanítványok megkérdezték, hogy ki közülük a legnagyobb, Jézus azon keresztül, hogy megmosta a tanítványai lábát, teljesen gyakorlati módon mutatta be számukra azt az alázatos, szolgáló szerepet, amely szolgálatának alapja volt, és mindazok szolgálatának is az alapja, akik Őt követik:

„Miután megmosta a lábukat, és felvette a felsőruháját, ismét letelepedett, és ezt mondta nekik: «Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát»(Jn 13,12-14).

Itt láthatjuk, hogy a szimbólum, amit Urunk használ nem a díszes papi köntös, hanem a szolga törölközője. Ha a mi Urunk és Mesterünk szeretettel lehajolt, hogy megmossa a tanítványai lábát, akkor nekünk is örömmel le kellene hajolnunk, hogy szolgáljunk testvéreink felé a szükségeikben és nehézségeikben. Csak akkor lesz meg a reménységünk, hogy békében és egyetértésben élhetünk egymással, ha megtanuljuk, mit jelent alázatot ölteni magunkra és megmosni egymás lábát.

János 13,34-35: Szeretet. Jézus új parancsolatában rejlik a titka a jó presbitériumnak, az egészséges gyülekezetnek és a testvéreinkkel való jó kapcsolatnak:

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,34-35).

Ezért nekünk is ugyanazzal a bensőséges szeretettel kell szeretnünk egymást, mint ahogy Krisztus szeretett minket.

Alexander Strauch


[1] Kenneth Scott Latourette, History of Christianity (A keresztyénség történelme), 2 kötet, 2. kiadás (New York: Harper & Row, 1975), 1: 269. o.

[2] Ugyanott, 261. o.

[3] Charles Colson, Kingdoms in Conflict (Harcban álló királyságok) (Grand Rapids: Zondervan, 1987), 274. o.

[4] Ugyanott, 272. o.

[5] John R.W. Stott, The Cross of Christ (Krisztus keresztje) (Downers Grove: InterVarsity, 1986), 288. o.

[6] Andrew Murray, Humility (Alázat) (Springdale: Whitaker, 1982), 7. o.

[7] David Prior, Jesus and Power (Jézus és a hatalom) (Downers Grove: InterVarsity Press, 1987), 82. o.

Share this post