Törekedjünk-e a világ tiszteletének kivívására?

Kevés rosszabb dolog van a keresztyének lelkére – és tágabb értelemben a keresztyén tanúságtételre – nézve, mint a kultúra általi elfogadásra való törekvés. Annak tudatos hajszolása, hogy a „menők” között legyünk számontartva, és a kozmopolita elit megtapsoljon minket, szinte mindig a teológiai megalkuvás és a szellemi sorvadás irányába tett lépés.

Többször írtam már erről az elmúlt 15 évben, de ez egy folyamatosan felmerülő probléma. Miért? Mert bukott természetünk makacsul vonzódik a megbecsültség bálványához.

Bármilyen kultúrában is éljen egy Krisztus-követő, mindig ott a kísértés, hogy inkább bennfentes legyen, mint kívülálló, inkább elismert, mint elutasított, inkább tisztelet, mint nevetség tárgya, inkább magas rangú hatalmi szereplő, mint gyenge bábu a sakktáblán.

Hol zajlik ez?

A mai nyugati kultúrában ez a kísértés különösen erős azokon a területeken, ahol az „evangéliumi keresztyén” címke felér egyfajta becsmérléssel és megbélyegzéssel (olyan szavakkal, mint „gettó”, „olcsó”, „érzelgős”, „szubkultúra”, „bigott”, „elmaradott”, „elavult”, „antiintellektuális” stb.). Megfigyeltem és magam is megtapasztaltam ezt a következő három területen.

Művészet

A művészetek, a kultúra és a szórakoztatás világa köztudottan szkeptikus az evangéliumi művészekkel szemben, akik gyenge minőségű alkotásaikról és prédikációikról híresek, és általában alacsony státuszú kívülállók. Ráadásul ez a világ erősen szekuláris (világias) és erkölcsileg transzgresszív (szabados), ezért előszeretettel titulálja visszataszítónak a keresztyén erkölcsöt. Ennek eredményeképp az ezen a területen sikerre törekvő keresztyéneknek nehéz harcot kell megvívniuk, és nagy a kísértés számukra, hogy inkább elrejtsék, lekicsinyeljék vagy megtagadják a hitük olyan aspektusait, amelyek akadályt jelenthetnek a megbecsültség felé vezető úton.

Tudományos élet

A Wheaton College-ba jártam, amelynek nem hivatalos szlogenje: „A keresztyén iskolák Harvardja”. Ez a minősítés leginkább egy belső vicc a hallgatók és az öregdiákok körében, részben azért, mert leleplez egy kínos, ambiciózus igazságot. A Wheatonhöz hasonló keresztyén főiskolák igyekeznek levetkőzni a botrányosan rossz evangéliumi szellemiség hírnevét; inkább a Harvardhoz, nem pedig egy isten háta mögötti „bibliai főiskolához” szeretnének hasonlítani.

A gyakorlati nyomás is szerepet játszik ebben: az akkreditáció feltételei, az amerikai egyetemi szövetség (NCAA) követelményei, az egyre fogyatkozó jelentkezőkért folyó, kiélezett verseny, valamint a professzorok, akik kutatási ösztöndíjakat és szakterületükön belüli elismerést keresnek. Ez gyakran ahhoz vezet, hogy az intézmények zavarba jönnek a keresztyén ortodoxia kultúra által megvetett tanaitól, vagy elhatárolódnak tőlük, ami aztán megteremti a terepet az intézmény küldetéstől való eltávolodásához.

Média

A mai média világában (beleértve a nyomtatott, a televíziós, a webes és a közösségi médiát) az elfogultaknak áll a zászló, nem pedig az objektíveknek. Minél inkább a csoporton belüli beszédtémákra apellálunk, és a közönség sajátos beállítottságát erősítjük (és soha nem kérdőjelezzük meg), annál több kattintással, nézettséggel, előfizetéssel jutalmaznak minket, annál magasabb helyezést érünk el. Senki sem szerez hajórakománynyi követőt a közösségi médiában azzal, hogy árnyalt és többirányú kritikát fogalmaz meg. Hiszen a mai médiakörnyezetben a közönség megnyerése gyakran a tisztesség rovására történik.

„Nem egy az evangéliumiak közül”

Az egyik árulkodó jele annak, ha egy keresztyén egészségtelen módon vágyik az elismerésre, hogy állandóan a többi keresztyént szidja, ezzel próbálva erősíteni saját hitelességét.

Ez az a keresztyén művész, aki úgy írja le esztétikai látásmódját, hogy az élesen szembemegy Thomas Kinkade[1] megközelítésével, vagy az a keresztyén filmes, aki bemutatkozása elején hangsúlyozza, mennyire tisztában van a „hitalapú” zsánerfilmek borzasztó minőségével.

Ez az a keresztyén egyetemi tanár, aki egy világi tudományos konferencián úgy érzi, hogy bocsánatot kell kérnie és meg kell tagadnia az „őrült, Trumpot támogató evangéliumi hívőket”, akik rossz hírét keltik az intézményének.

Ez az a keresztyén podcast-műsorvezető, szakértő vagy TikTok influenszer, aki kevesebb időt tölt azzal, hogy Jézus szépségéről beszéljen, mint azzal, hogy milyen csúnyán viselkedik jónéhány követője – mintha a hitünk legrosszabb elemeit megcélzó minden egyes beszólás valahogy elfogadhatóvá és tiszteletreméltóvá tenné a keresztyénségünk kifejezését.

Ez a megközelítés szellemileg rendkívül ártalmas, mert megosztottságot szül a Gyülekezeten belül, és haragot kelt a szívünkben keresztyén testvéreink iránt. Emellett ez egy hiábavaló stratégia is.

Bármekkora hitelességre is teszünk szert a kulturális elit szemében azáltal, hogy állandóan „a többi keresztyént” piszkáljuk, ez mind elvész abban a pillanatban, amikor rájönnek, hogy valójában hiszünk abban, amit a Biblia (többek között) a szexualitásról vagy Krisztus kizárólagosságáról mond. Talán ez a legfontosabb oka annak, hogy a „megbecsültségre” való törekvés bolondság. Még ha mindig a megfelelő dolgot mondanánk és tennénk is, ha hiszünk néhány rossz dologban, a tisztelet kivívása elérhetetlen lesz, és az elithez való hozzáférést megtagadják számunkra.

Hogyan álljunk ellen a megbecsültség iránti vágy kísértésének?

Hogyan tudnak a keresztyének ellenállni a megbecsültség kísértésének? Íme négy javaslat.

1. A kiválóságra törekedjünk, ne a tiszteletre!

A keresztyéneknek fel kell ismerniük a kiválóság és a tiszteletreméltóság közötti lényeges különbséget. A kiválóság a mi kezünkben van, a tiszteletreméltóság nem. Bármilyen szakmai szférában vagy kulturális környezetben vagyunk is, törekednünk kell a kiválóságra – Isten dicsősége, nem pedig az emberek elismerése miatt.

A keresztyéneknek jobb művészeknek kell lenniük, mert a kiválóság a művészetben Istent dicsőíti. Kiváló tudományos elméknek és természettudósoknak kell lennünk, mert a kiválóság a műveltségben és a tudományban Istent dicsőíti. Ha az ilyen kiválóság elismerést és kulturális felemelkedést eredményez, az rendben van. De ennek mellékterméknek kell lennie, nem pedig ösztönzőnek.

Félreértés ne essék: a kulturális elismerés folyton hullámzik. Ha egyik nap népszerűségre teszünk szert, a másik nap elveszíthetjük. A keresztyéneknek minden területen meg kell barátkozniuk ezzel, és ennek ellenére törekedniük kell a kiválóságra. Azoknak az évtizedek óta névtelenül dolgozó keresztyéneknek, akiket frusztrál, hogy kitartásuk nem eredményezte azt a tiszteletet, amit szerintük megérdemelnek, mindezek ellenére törekedniük kell a kiválóságra.

A megbecsültség gyorsan elfogyó mézesmadzag azok számára, akik kimerültek a kiválóság fárasztó szigorában és követelményeiben. Isten dicsősége ezzel szemben olyan motiváció, amely a munka és az élet hullámvölgyei között is képes táplálni bennünket.

2. Az igazságra törekedjünk, ne a beszédtémákra!

A főiskolák és egyetemek valaha az igazság kimondásának legmegbízhatóbb bástyái voltak a világon. Ez ma már nem így van, részben azért, mert az igazság keresése az akadémikusok körében kevésbé fontos prioritássá vált, mint az állásra és a tudományos tekintélyre való törekvés.

Sok egyetemen a szabad gondolkodást és a nyílt vitát felváltotta a nyelvi kódexek ismerete (mit szabad mondani, és mit nem), ami olyan kultúrát eredményezett, ahol a diskurzus és a kutatás inkább a csoporthoz való hűség jelzője, mint az igazság keresése érdekében végzett úttörő munka.

A keresztyéneknek ellen kell állniuk a kísértésnek, hogy a „helyes” dolgok kimondását többre értékeljék az igaz dolgok helyett. Ez előbbi talán jövedelmező lehetőségekhez és elit meghívásokhoz vezet, de ez utóbbi a mi elhívásunk.

A csoporton belüli hitelesség keresésének pragmatizmusa (azt mondom, amit mondanom kell, hogy státuszt szerezzek a hatalom színterein vagy a szavazók körében) különösen a politikában tevékenykedő keresztyének között elterjedt, tragikus és mérgező. De bármennyit is nyerünk a tekintély és a státusz terén azzal, hogy mindig a pártvonalhoz igazodunk, sokkal többet veszítünk, ha a politikában dolgozó keresztyének nem hajlandók kimondani azokat a bibliai igazságokat, melyek kényelmetlenek vagy költségesek.

3. Ha nem vívjuk ki a tiszteletet – tegyük ezt jó okból!

A fentiek egyike sem mentség arra, hogy a keresztyének durvák vagy támadók legyenek. Arra sem mentség, hogy a keresztyének félremagyarázzák az ellentétes nézetek érveit, vagy más, az online diskurzusban igencsak elterjedt rosszindulatú retorikai taktikákat alkalmazzanak. Akkor is tisztelettudóan kell beszélnünk, ha nem a tiszteletreméltóság kivívása a legfőbb célunk.

Sajnos sok keresztyént nem azért nem tisztelnek a mai világban, mert Jézus hűséges követői, hanem mert egyszerűen bunkók. Az egy dolog, hogy békésen elfogadjuk, hogy a kultúra általi megbecsültség elérhetetlen számunkra. De más dolog, ha provokáljuk a nem hívőket, és még több okot adunk nekik arra, hogy ne tiszteljenek minket. Lehet, hogy kulturális száműzöttek vagyunk, de ettől még becsületesen kell élnünk a pogányok között – nem azért, mert azt akarjuk, hogy meghívjanak minket a pogány bulikra, hanem mert Isten Igéje ezt parancsolja nekünk (1Pt 2,12).

4. Ápoljuk a szeretetet keresztyén testvéreink iránt!

A megbecsültségre törekvés szinte mindig megköveteli az erénymutogatás jegyében az elhatárolódást a többi, kellemetlenkedő keresztyéntől (bármilyen típusú keresztyének rontják is a hírnevünket). Ahhoz, hogy leküzdjük ezt a hajlamunkat, aktívan ápolnunk kell szívünkben a szeretetet Krisztusban lévő testvéreink iránt – különösen azok iránt, akikre azért neheztelünk, mert „rossz hírünket keltik”.

Ez nehéz feladat. Én is küzdök vele. És a közösségi médiában a keresztyének között zajló állandó, mérgező belharcokból ítélve a legtöbb hívő ugyanígy küzd ezzel. De a keresztyéneknek arra kell nevelniük a szívüket, hogy szeressék azt, amit Krisztus szeret. És Ő szereti az Ő népét. Ha Jézus nem szégyelli vérén megvásárolt népét (Zsid 2,11-12), akkor nekünk vajon szabad-e szégyellnünk őket? Ha Jézus nem szégyelli őket „a gyülekezet körében”, akkor nekünk szabad-e?

Érdekes dolog, hogy azt a részt, amikor Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy ne lepődjenek meg a világ gyűlöletén (Jn 15,18-19), Jézusnak az a parancsa előzi meg közvetlenül, hogy „szeressék egymást” (12., 17. v.). Jézus tudja, hogy a keresztyének közötti szeretet és egység megerősíti a kitartó hitet a kultúra megvetésével szemben.

Több mint megbecsültség

Tiltakozhatnánk: hogyan fognak a keresztyének megbecsültség nélkül valaha is felemelkedni a fontos kulturális szférák ranglétráján? Nincs szükségünk keresztyénekre ahhoz, hogy befolyást szerezzünk a kormányzat, a művészet és a média legmagasabb szintjein? És ha ez a felemelkedés rövid távú kompromisszumokat követel is, vajon nem éri-e meg a hosszú távú nyereség miatt?

Nem. A végcél minden keresztyén számára – minden helyen, időben és hivatásbeli helyzetben – az, hogy dicsőítse Istent, növekedjen Jézus Krisztus kegyelmében és ismeretében (2Pt 3,18), és éljen ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívatott (vö. Ef 4,1).

Ha eszerint járunk, talán világi értelemben vett befolyásunk korlátozottabb lesz. De az a befolyás, amivel valóban rendelkezünk, sokkal erősebb lesz, mivel azt sokkal inkább Krisztus mennyei illata, mint e világ múlandó kölnije járja át.

Sok veszteséget fogunk elszenvedni, miközben ilyen hűséges módon élünk, sértetlenül megőrizve integritásunkkal: a hatalmunkat, a tiszteletet, a befolyásunkat, a hírnevünket és a vagyonunkat, hogy csak néhányat említsünk. De ahogy Pál emlékeztet bennünket, minden, amit elveszítünk, csupán „szemét” ahhoz a mérhetetlen nyereséghez képest, amit Krisztus ismeretének páratlan nagysága jelent (vö. Fil 3,8-9).

A világi tekintély törékeny, ingatag, mulandó dolog. Csak kár és szemét. Megváltónk szeretete állhatatos és örökkévaló. Végtelenül jobb jutalom.

Brett McCracken

www.thegospelcoalition.org/article/corrosive-quest-respectability/

Brett McCracken a The Gospel Coalition vezető szerkesztője és kommunikációs igazgatója, mellette könyvírással is foglalkozik. Feleségével a kaliforniai Santa Anában élnek három gyermekükkel. A Southlands gyülekezethez tartoznak, melynek Brett az egyik elöljárója.

[1] Népszerű amerikai festőművész, giccsesen romantikus látásmódjáról ismert, idilli témákat dolgoz fel.

Árral szemben – Dániel inspiráló példája a relativizmus korában

John C. Lennox – A/5, 412 oldal

Dániel története az Istenbe vetett rendkívüli hitről szól, amelyet a Babiloni Birodalomban igen magas beosztásban tapasztalt meg. Négy fiatal barátot, akik a Kr. e. 7. században születtek a kicsiny Júda államban, Nabukodonozor, Babilon királya fogságba ejtett és elhurcolt a zsidó néppel együtt. Dániel leírja, hogyan emelkedtek végül a közigazgatás legfelsőbb szintjére. A barátaival nem csupán megőrizték az Isten iránti személyes odaadásukat, hanem kiemelkedő módon tettek tanúságot egy hitükkel szemben ellenséges, pluralista társadalomban.