Úgy látni Jézust, ahogy a pásztorok

„Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket. Amikor meglátták Őt, elmondták mindazt, amit erről a kisgyermekről az angyalok hirdettek, és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik.”

Lukács 2,16-18

Gyertek, nézzük meg a gyermeket!

Miután az angyalok megjelentek a betlehemi pásztoroknak, ők lesiettek a hegyről, hogy megnézzék a kisdedet, akiről hallottak. „Elmentek tehát sietve.” Lukács beszámolója az evangélium 2. fejezetében összekapcsolja a mennyek dicsőséges megnyílását és az angyalok beszédét (vagy énekét) néhány közönséges pásztorral, akik egyszerűen csak a nyájukat őrizték. Az abszolút természetfeletti egyszer csak behatolt természetes környezetük keretei közé, reakciójuk pedig egyszerű és emberi volt: „Hallottunk erről a dologról; menjünk el, és nézzük meg!” A vallási hevület cselekedete mélyebb értelemben ugyanolyan természetes, mint az élet bármely más mozzanata. Sietve elindultak Betlehembe, nyilvánvalóan az eléjük táruló helyzet valóságossága miatt.

Képzeljük el, hogy ott vagyunk a pásztorokkal a palesztinai hegyeken! Láttuk és hallottuk az angyalokat, és elkezdünk futni Betlehem irányába. Beviharzunk oda, ahol Mária, József és a gyermek tartózkodik, és hirtelen elámulunk: mit is látunk?

Először is, egy igazi kisbabát látunk, aki nem egy eszme vagy egy vallásos élmény. Ő egy újszülött, aki hangokat ad ki, és sír, amikor éhes. Valami nagyon is valóságos, egyszerű, konkrét és teljes tárul a szemünk elé. Egy igazi kisdedet látunk.

Nincs okunk azt gondolni, hogy a gyermek külseje és megnyilvánulásai valamilyen különlegességet hordoztak. Egy Rembrandt-hoz hasonló művész megfesthetné a testéből áradó fénnyel, és ha értjük a fény szimbolikus jelentését, akkor elég egyértelmű a dolog. De ha ennél többnek gondoljuk, az már ártalmas. A gyermek feje körül nincs glória. Természetesen Mária feje körül sincs glória. Egy fiatal zsidó anyát látunk, aki nem lehet több, mint 17-18 éves. Lehet, hogy csinos, de az is lehet, hogy nem. Látjuk a férjét, és látunk egy kisbabát, akin nincs semmilyen látható jel, ami megkülönböztetné bármelyik másik csecsemőtől. És mégis ez a kisbaba, akit itt látunk feküdni, a Szentháromság második személye. Ő maga az örök Isten! Ez a csecsemő maga a testet öltött Isten!

Isten úgy szereti a világot

Miért jött Isten erre a világra? Csak a Szentírás nyújt erre kielégítő választ: a Szentháromság második személye azért született meg, mert szereti a világot.

De miért jött így, kisgyermekként? Miért választotta azt, hogy jászolban fekve egy emberi anya gondoskodjon róla, hogy egy újszülött aranyosságával, de teljes elesettségével jelenjen meg? Azért, mert az volt a célja, hogy betöltse az emberek legfontosabb szükségleteit. Nem azért jött, hogy megdöntse a római uralmat, bár sok zsidó szerette volna. Ha ezt akarta volna, nagy hódító módjára egy paripán lovagolt volna be. De nem azért jött, hogy emelje a világ életszínvonalát. Persze, ha a modern embert megkérdeznék róla, hogy hogyan jelenjen meg a messiás, akkor a legtöbben valószínűleg azt választanák, hogy pénzeszsákokkal megrakodva érkezzen a mennyből.

Ám Ő elsősorban nem tanítani és a tudatlanságot enyhíteni jött – akkor talán könyvekkel megrakodva jött volna. Az angyal így nyilatkoztatta ki Józsefnek az Ő elsődleges feladatát: „Te pedig majd Jézusnak nevezed, mert Ő fogja megszabadítani népét bűneiből” (Mt 1,21). Azért van itt, hogy elvágja az ember valódi bajának gyökereit, hogy megoldja azt a problémát, amelyből minden más probléma származik. Az ember bűnös, és szüksége van Isten túláradó szeretetére. Jézus azért jött, hogy megmentse népét a bűneiből.

Sokan hittek benne, amikor még kisgyermek volt, és amikor hittek, ez a gyermek lett a Megváltójuk. A pásztorok is hittek, függetlenül egyszerű értelmüktől: „A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan Ő megüzente nekik” (Lk 2,20). Bár kevesebb ismeretre támaszkodhattak, mint mi, akik rendelkezünk a teljes Újszövetséggel, és azt is gondolhatjuk róluk, hogy ószövetségi szentek lévén az Ószövetség keretein belül hittek, mégis hittek, és velünk együtt ott lesznek a mennyben. Ők is Jézus Krisztus Gyülekezetéhez tartoznak.

Ám abban is biztos vagyok, hogy sokan viszont nem hittek. A pásztorok valószínűleg óriási dilemmába kerültek, amikor „elmondták mindazt, amit erről a kisgyermekről az angyalok hirdettek” (Lk 2,17). Lukács azzal folytatja, hogy „mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik” (Lk 2,18), és nem lehet kétségünk afelől, hogy a csodálkozók két táborra oszlottak. Egyesek hittek, míg mások nem. Néhányan bizonyára megvonták a vállukat: „Rendben, de nekem nincs szükségem Megváltóra.”

Amikor mi magunk is lefutunk a hegyről a pásztorokkal, meglátjuk a kisdedet, és halljuk a pásztorok bizonyságát, vajon hiszünk-e? Ha igen, az valóban örömteli dolog, mert azt jelenti, hogy mi is keresztyének lettünk. Ez rendjén is van, de akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést: milyen változást hoz ez a találkozás most a mi életünkbe?

A karácsony nem más, mint vízválasztó

Karácsonykor felállítjuk a karácsonyfát és elővesszük a játékvonatokat. Lehet, hogy még énekelni is elmegyünk vagy prédikálunk, ám ezek az apró-cseprő dolgok mit sem érnek, ha csak gondolunk rájuk, vagy a mennyre gondolunk, de nem állunk meg megkérdezni magunktól: „Milyen hatást gyakorol ez most az életemre?” Milyen változást hoz ez a találkozás? Azt hiszem, közelebb jutunk a válaszhoz, ha a pásztorokra gondolunk. El tudjuk képzelni, hogy miután hétköznapi környezetük keretei között átélték ezt a mindent elsöprő élményt, és hittek a Megváltóban, az egyik pásztor ezt a megjegyzést tegye: „Nagyon jó, hogy láttam egy angyalt, és nagyon jó, hogy láttam Krisztust, a Messiást, akit a zsidók oly régóta vártak. Szép, hogy hittem benne (szemben a többi betlehemivel), és hogy a mennybe kerülök. De igazából, gyakorlati szempontból, ez semmilyen hatással nincs az életemre.”? Ez elképzelhetetlen!

Mivel a pásztorok olyanok voltak, mint mi mindannyian, ezért régi bűnök egész sorával kellett szembesülniük, amikor visszatértek megszokott életükbe. Annak fényében, hogy látták a gyermek Jézus arcát, annak fényében, hogy megértették a látvány jelentőségét, el tudjuk képzelni, hogy továbbra is bűnben éljenek, mintha az lenne a normális, anélkül, hogy bánkódnának és valódi bűnbánatot tartanának? Szerintem nem! Inkább úgy gondolom, hogy telve annak valóságával, amit a mennyekből és a jászolban láttak, a pásztorok nagyon is bánkódtak a múltbeli bűneik miatt, és még inkább akkor, amikor újra vétkeztek.

Azt el tudjuk képzelni, hogy már az első ember kigúnyolta azt a pásztort, aki neki elmesélte a történteket. De el tudjuk-e képzelni, hogy ez a gúnyolódás megállította volna? Lehet, hogy egy pillanatra sikerült megzavarni; lehet, hogy az egymást követő gúnyolódások megviselték; de az általa személyesen megtapasztalt, objektív valóság miatt biztos, hogy nem lehetett elhallgattatni!

Miközben mindennek a valósága a pásztorokra nehezedett, úgy gondolom, hogy az imádság rendkívül egyszerű élmény lehetett. Az Istennel való kommunikáció könnyűvé válhatott, hiszen látták a természetfelettit. Mert ha a pásztorok hallották az angyalokat, miért ne hallhatná most Isten a pásztorokat?

Isten mindent elsöprő dicsősége

Miután látták a mennyei sereg dicsőségét, gondolhatják-e többé a pásztorok azt, hogy ők a világegyetem középpontjai, elvárva, hogy minden akadály eltűnjön az útjukból? A dicsőség túl elsöprő volt. A menny dicsőségével szembesülve bizonyára nem hitték a betlehemi pásztorok, hogy kis szekerükkel keresztüldöcögve az egész világegyetemen durván tapodhatják Isten trónját.

Hasonlóképpen nehéz azt is elképzelni, hogy a pásztorok személyes előjogaik miatt vitába kezdtek volna. Nem tudom elképzelni, hogy szembesülve a menny dicsőségével és a világ Szabadítójával a következő pillanatban már azt mondjam valakinek: „Én vagyok az első, barátom. Én vagyok az első.”

Vajon egy ilyen tapasztalat után a pásztorok elfogadták volna-e a materializmust mint adekvát filozófiát vagy megfelelő gyakorlatot az élethez? A mennyei dicsőséggel való találkozás nem alakítja-e át az ember értékrendjét? Szerintem igen. A zsebekben csilingelő aranyért való marakodás és a mennyekben éneklő angyalok nem férnek meg egymás mellett!

Az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában” (Lk 2,10-11). Az öröm is része ennek. A pásztorok bizonyára örvendeztek. Ez azonban nem valamiféle együgyű boldogságot vagy túlzásba vitt, erőltetett mosolygást jelent, sem azt, hogy nincsenek könnyek, vagy hogy a dolgok ezen a világon nem olyan rosszak, mint amilyennek Isten mondja őket. Ez az öröm annak valóságából következik, hogy tudjuk, kicsoda Jézus, és abból, hogy kapcsolatban lehetünk Vele, és imádhatjuk Őt.

Képzeljük el, hogy pásztorok vagyunk a hegyoldalon! Amikor a mennyei sereg megjelenik, nem félelmet hoznak, hanem örömet!

Hasonlóképpen működik az evangélium összes tanítása is, amely abból az eseményből következik, amikor a pásztorok látták és hallották az angyalokat, amikor lefutottak a hegyről, és megpillantották Jézust. Ez hoz valódi változást az életünkbe: „leborulva imádták Őt, majd nagy örömmel visszatértek” (Lk 24,52).

Francis Schaeffer

Francis A. Schaeffer (1912-1984) több mint húsz könyv szerzője. Feleségével, Edith-tel a L’Abri-közösség nemzetközi oktatási és tanítványsági központ alapítói. A keresztyénség és kultúra terén végzett munkásságáért nemzetközileg elismert Schaeffer 1984-ben hunyt el, de hatása és öröksége világszerte tovább él. Az Evangéliumi Kiadónál kapható könyvei: Ő létezik és nem hallgat, A nagy evangéliumi katasztrófa.

A cikk a Nancy Guthrie által szerkesztett Come, Thou Long-Expected Jesus (Jöjj, régóta várt Jézus) című könyvből származik.

www.crossway.org/articles/seeing-jesus-the-way-the-shepherds-did

Ő létezik és nem hallgat!

Francis A. Schaeffer – A-5, 102 oldal

,,A mi nemzedékünk az antifilozófiák nemzedéke, akiket a megismerés bizonytalansága tart fogva.” Ez jelenik meg a kábítószeres szubkultúrákban és a magas művészetekben egyaránt. Nincs senki, aki az ember alapvető kérdéseire választ adhatna. Schaeffer könyve rácáfol erre a pesszimizmusra. A végtelen-személyes Isten létezik és nem hallgat.