Minél nagyobb a választék, annál kisebb az elköteleződési kedv

„Ha Iowában élnék, már házas lennék négy gyerekkel.” Ezt Gregg Blatt, a Match.com anyavállalatának vezérigazgatója fogalmazta meg, egy negyvenes éveiben járó agglegény, aki Manhattanben él. Nem teljesen világos, hogy ironikus megjegyzésével Iowának vagy New Yorknak akarta-e odaszúrni.

Az viszont nagyon is egyértelműnek tűnik, hogy a túl nagy választék megbéníthatja az elköteleződés iránti hajlandóságot. Blatt maga is elgondolkodik azon, hogy az online társkeresés csillogó ígérete – miszerint a tökéletes pár csak egy kattintásnyira van – vajon nem arra ösztönzi-e az embert, hogy az örök elégedetlenség állapotában a párkapcsolatok tartós „fogyasztóivá” váljon, mindig az újdonságot hajszolva. És ha feltételezzük, hogy az interneten könnyen találhatunk megfelelőbb partnert, ez vajon nem ássa-e alá hajlandóságunkat, hogy energiát fektessünk jelenlegi kapcsolatunkba vagy akár házasságunkba? Tételezzük fel, hogy egy nap belefáradunk a kényszeres keresgélésbe, és úgy döntünk, hogy kiszállunk a játékból, de vajon képesek leszünk-e rá? Lehet, hogy a választás mámora az elköteleződés – és ezzel együtt a tartós megelégedés – halálához vezet?

Dan Slater szerint pont ez történik. A The Atlantic-ban nemrég megjelent cikke rávilágít arra, hogy az online társkeresés nemhogy könnyebbé tenné a házasságot, hanem éppen megmegnehezíti azt – azáltal, hogy csökkenti az elköteleződés valószínűségét:

„Az online társkeresés pozitívumai vitathatatlanok: az internet megkönnyíti az egyedülállók számára, hogy más egyedülállókkal találkozzanak, akikkel talán összeillenek, ezzel magasabbra téve a mércét azzal kapcsolatban, hogy mi számít jó kapcsolatnak. De mi van akkor, ha az online társkeresés túlságosan megkönnyíti az ismerkedést? Mi van, ha túl magasra teszi a jó kapcsolat mércéjét? Mi van, ha annak ígérete, hogy egy kattintással egyre tökéletesebb társat találunk, olyan párkapcsolati bizonytalansághoz vezet a jövőben, melyben örökké az elérhetetlen nyulat kergetjük a társkeresés versenyében?”

Lehet, hogy a választás mámora az elköteleződés – és ezzel együtt a tartós megelégedés – halálához vezet?

Slater verseny metaforája meglepően találó. A nyúl nem valódi, sosem lehet utolérni, az agár mégis megszállottan üldözi. A „nyulak” tömege (amit az online társkeresők sokasága biztosít) elhiteti velünk, hogy exponenciálisan javultak a találati esélyeink. A valóság azonban az, hogy minél magasabbak a párkapcsolatra vonatkozó elvárásaink, annál nagyobb a csalódás valószínűsége is – ezzel együtt az esélye annak, hogy továbbra is kényszeresen üldözzük a nyulat. Ez a folyamat persze nagyon is megfelel az online társkereső cégeknek. „[A]z online társkereső oldalak üzleti modellje általában ellentétes a hosszú távú kapcsolatot kereső ügyfelek érdekeivel” – jegyzi meg Slater. „Egy véglegesen megállapodott ügyfél ugyanis elvesztett bevételi forrást jelent”. Ezért van az, hogy a Match.com felhasználóinak többsége visszatérő ügyfél, akiket a „Hogy hagyhattál el minket?” típusú panaszos e-mailek küldözgetésével és párkapcsolat iránti olthatatlan éhségük mézesmadzagjával csábítanak vissza a játékba.

A mérce leszállítása

A tények arra is rámutatnak, hogy még ha végül elköteleződünk is valaki mellett, a végtelen választék miatt kicsi a valószínűsége, hogy ki is tartunk mellette. Barry Schwarz pszichológus, a The Paradox of Choice (A választás paradoxona) című könyv szerzője szerint „a túl sok választási lehetőség csökkentheti annak vonzerejét, ami mellett az ember végül döntött, mert a nem választott lehetőségek miatti veszteségérzet megfoszt minket a választott lehetőségből származó örömtől”.

2011-ben Mark Brooks, aki online társkereső cégek tanácsadásával foglalkozik, közzétett egy ágazati felmérést How Has Internet Dating Changed Society? (Hogyan alakította át az internetes társkeresés a társadalmat?) címmel. 39 vezető beosztásban lévő megkérdezett válaszaiból az alábbi következtetéseket vonta le:

• „Az internetes társkeresés részben felelőssé tehető a válások arányának emelkedéséért.”
• „Elsősorban az internetes társkeresésnek köszönhető, hogy minden korosztály felismerte, nem kell beérniük egy középszerű kapcsolattal.”
• „A rossz minőségű, boldogtalan és kielégítetlen házasságok mennek tönkre, amikor az emberek belemerülnek az internetes társkeresés világába.”
• „A piac hihetetlenül hatékonnyá vált… Az emberek elvárják – és ez idővel egyre inkább így lesz –, hogy összetett keresési találatok alapján bárhol, bármikor partnert találjanak… A könnyű elérhetőségnek ez az érzése alapjaiban változtatja meg azt, ahogy a szerelem kereséséről gondolkodunk…  Az egész világ (szemben mondjuk a várossal, ahol élünk) egyre inkább úgy fog tűnni, mint potenciális partner(ek) piaca. Válogatásra való hajlamunk valószínűleg tovább növekszik.”
• „Az internetes társkeresés eldobhatóvá tette az embert.”

Ezek ijesztő megállapítások. De az online társkeresés bizonyára nem az egyetlen oka az elköteleződéstől való félelemnek. Ahogy Slater is megjegyzi, a nemek is szerepet játszhatnak ebben, bár „a kutatók véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy a férfiak több »rövid távú partnert« keresnek-e, mint a nők”. Az biztos, hogy mivel az Egyesült Államokban a fiatal nők nagyobb valószínűséggel végeznek egyetemet, mint férfi társaik, és a diplomások inkább randiznak más diplomásokkal, úgy tűnik, a férfiaknak megadatott a választás luxusa (vagy inkább átka).

Aztán ott van a pornográfia járványa is. A pornó magasabbra teszi (vagy inkább alacsonyabbra) az elvárásainkat a leendő házastársunkkal kapcsolatban, mivel elsősorban a fizikai teljesítményre és a külső szépségre helyezi a hangsúlyt, szemben a lelki és erkölcsi értékekkel. Keresztyén férfiként imádkozhatunk kegyesen, hogy az Úr adjon nekünk nemes jellemű feleséget (Péld 31,10-31), de a szívünket folyamatosan arra kondicionálják, hogy a lehető legdögösebb feleség után sóvárogjunk. „A báj csalóka, és a szépség mulandó!” – figyelmeztet Isten. De mi figyelmen kívül hagyjuk, mint egy idegesítő, állandóan felugráló ablakot, amely kitakarja azt, amit valójában látni akarunk.

Pusztító következmények

Ennek a társadalmi jelenségnek a pusztító hatásait már most szomorúan veszik számba. A szexuálisan explicit Szégyen (Shame) című filmben a pornófüggő főhős, Michael Fassbender egyik futó kalandból a másikba sodródik. Mikor aztán egy hotelszobában együtt lehetne egy gyönyörű nővel, aki monogám kapcsolatra vágyik, felsül – képtelen teljesíteni. Mivel egyetlen elköteleződése a végtelen, nyitott elköteleződésnélküliség, az igazi intimitás elérhetetlen számára. És mire a film véget ér, már nem lehetünk biztosak benne, hogy valaha is megtalálja azt.

Önmagunk önzetlen odaadása egy másik embernek egyedülálló erőt hordoz, mely a szerető és a szeretett személyt egyaránt megszépíti. Azzal, hogy elveszítjük életünket, megtaláljuk azt.

Vagy vegyük George Clooney-t az Egek ura (Up in the Air) című filmben. Egy olyan karaktert alakít, akinek az érzelmi elkötelezettségtől való idegenkedése azt eredményezi, hogy saját családja szemében lényegében megszűnt létezni. A szexuális „szabadság” hamis ígérete által megtévesztve évekig elutasította az elköteleződést. És most, hogy készen áll meglépni, már nincs meg rá a szabadsága. A filmben találó módon megjelenik egy rövid jelenet erejéig a bársony nyuszi (The Velveteen Rabbit). Ez a gyerekmese egy plüssnyúlról szól, aki igazivá válik, ha szeretik. Egy ponton a nyuszi megkérdezi a bölcs Bőr Lovacskát, hogyan történik ez az átváltozás.

„Nem történik egyből – mondta a Bőr Lovacska. – Idő kell hozzá, hogy Igazi légy, nagyon sok idő. Éppen ezért nem történik ez meg azokkal, akik hamar elromlanak, akik szúrósak, élesek, vagy akikre nagyon kell vigyázni. Általában, mire Igazivá válsz, a sok szeretgetéstől a bundád megkopik, a mancsaid meglazulnak, és már nagyon elnyűtt leszel. De ez egyáltalán nem számít, hiszen amint Igazi lettél, már nem vagy csúnya, csak azok szemében, akik ezt nem értik.”

Ez egy magával ragadó, de szomorú történet arról, hogy az igazi szeretet – az igazi elköteleződés – szükségszerűen megváltoztat minket. Talán részben ezért is tartunk tőle annyira. De a történet azt is megvilágítja, miért olyan kívánatos dolog ez az „elhasználódás”. Mert így válunk „valódivá”.

„Elhasználódunk”

Amikor igazán elköteleződünk egy másik emberi lény mellett, az kétségtelenül igénybe vesz minket. Áldozatot követel: az életünk alárendelődik a másik ember boldogságának. Házasság esetében ez azt jelenti, hogy mindketten lemondunk mindenki másról, ami a világ szemében nagyon silány kilátásnak tűnik.

De önmagunk önzetlen odaadása egy másik embernek egyedülálló erőt hordoz, mely a szerető és a szeretett személyt egyaránt megszépíti. Azzal, hogy elveszítjük életünket, megtaláljuk azt. Ám ezt csak akkor ízlelhetjük meg, ha vállaljuk az elköteleződést – és engedjük, hogy a másik is elkötelezze magát mellettünk.

Elcseréljük-e a válogatás bálványának csalóka és egyre halványuló izgalmát az elköteleződés páratlan örömére?

A szeretet melletti elköteleződés árának megfizetése a legkívánatosabb döntés, amit Isten univerzumában meghozhatunk. Ezt a fajta szeretetet mutatta meg nekünk Ő maga is egy kis dombon Jeruzsálem mellett. Úgy döntött, hogy szeretetből feláldozza magát. Mindenki másról lemondva elkötelezte magát egy konkrét népnek, egy konkrét időben és helyen. Még az élő Isten is – aki hatalmas, szuverén, tökéletesen szabad, akinek három-egy természete miatt nincs szüksége másokra ahhoz, hogy szeressen és szeretve legyen – elkötelezte magát egyetlen menyasszony szeretete mellett.

Elcseréljük-e a válogatás bálványának csalóka és egyre halványuló izgalmát az elköteleződés páratlan örömére? Ezt kellene tennünk, mégpedig minél előbb. Mert még ha Isten kegyelméből le is hullanak a láncaink, még ha a börtönünk fénnyel is telik meg, lehet, hogy nem leszünk képesek felkelni és elindulni, mert a szívünk megnyomorodott. Halogatjuk az elköteleződést, és hódolunk a végtelen választék előtt. Hiú módon azt hisszük, hogy majd elköteleződünk, amikor készen állunk rá. De amikor végre eljön ez a nap, felnyílik a szemünk, és meglátjuk, hogy már nem mi választjuk a bűnt – a bűn választ minket. A választás rabjaivá váltunk.

És azok számára, akik saját bőrükön tapasztalták meg ezt a börtönt, nem furcsa-e, amikor a világ „pillangóként” ír le minket? Túl finom, túl szép ez a kép. Testvéreim, hadd javasoljak egy találóbb képet: a molylepkét. Vonzza a fény, de végül képtelen élvezni azt. Tompa. Nyugtalan. Mindent felemésztő.

Barry Cooper

www.thegospelcoalition.org/article/more-choices-less-commitment/

---