A csend

Felnőtt életem nagy részében gyűlöltem a csendet – és még csak nem is tudtam róla.

Ez volt az egyik legnagyobb vakfoltom. Mindig úgy gondoltam, azért nem bírom a magányt, és vágyom a társaságra, mert extrovertált típus vagyok, aki szereti az embereket. Azzal mentegettem bőbeszédű természetemet, hogy ez csak a felfokozott kapcsolati ösztön megnyilvánulása. Úgy tűnt, hogy ez a tulajdonságom lelkipásztorként is segítette az emberekkel való kapcsolataimat, ezért nem foglalkoztam komolyabban vele. Csak akkor szembesültem régóta tartó tévedésemmel, amikor elkezdtem tanácsadóhoz járni, hogy kilábaljak egy krízisből.

Tanácsadóm megfigyelt néhány olyan viselkedésmintát az életemben, melyet a legtöbben nem vettek észre, de számára aggodalomra okot adó piros zászlónak tűnt. Látta, hogy menekülök az egyedüllét elől. Rájött, hogy kényelmetlenül érzem magam a csendben, és nem tudom, hogyan nézzek szembe vele. Megtapasztalta, hogy szavaimmal gyakran uralom a beszélgetéseket. Ez leleplezte azt is, mennyire híján vagyok azon képességnek, hogy másokat meghallgassak. 

Ennek eredményeként elkezdett nyomást gyakorolni rám ezen a területen – ami nehéz helyzeteket teremtett. A csend ugyanis feltárja a lelket. Csúnya dolgok kerültek felszínre, melyekkel nem voltam kész szembenézni. Egyszer úgy éreztem, mintha teljes összeomláson mennék keresztül. De Isten az Ő csodálatos kegyelméből megérintett egy gyengéd, mégis hatalmas pillanatban, és elindított a gyógyulás útján, amely tartós békét hozott a lelkembe. Csak a csend által tapasztalhattam meg Isten kegyelmének és jelenlétének ezt a mélyebb szintjét a lelkemben.

Ahhoz, hogy egy pásztornak hosszú és gyümölcsöző szolgálata legyen, rendszeresen meg kell tapasztalnia lelkének e mély rejtekeiben Isten erejét és szeretetét. Ezeket a helyeket nem lehet és nem is fogjuk elérni a hektikus, zajos és nyugtalan tempó közepette, melyben a legtöbb pásztor általában él. A folyton rohanó pásztorok természetüknél fogva menekülnek a csendtől – pedig a csend elfogadása a megújulás erőteljes eszközévé válhat.

Jó okok a csendre

A legtöbben egyetértünk abban, hogy van néhány nyilvánvalóan jó ok a csendre: mindannyiunknak szüksége van időre, hogy újra összeszedjük magunkat, egyedül lehessünk Istennel, imádkozhassunk és olvashassuk Isten Igéjét, mindenféle zavaró tényező nélkül. Szeretnék azonban további négy olyan okot is felsorolni, melyek talán kevésbé nyilvánvalóak – de összefüggnek azzal, hogy a csend a lelkünkkel való törődés és a zajos, rohanó szolgálat elleni küzdelem katalizátora.

Először is, a csend feltárja a lelket. Az elfoglaltságokba való elmerülés és a zaj gyakori védekező mechanizmusok, melyeket arra használunk, hogy elkerüljük a fájdalmat az életünkben. Ez lehet valamilyen múltbeli megoldatlan fájdalom, bántalmazás vagy jelenlegi szenvedés. Bármelyikről is legyen szó, a zaj és a figyelemelterelés azt az illúziót keltheti, hogy a szenvedés nincs jelen, vagy nincs hatalma. Sok pásztor rohanó üzemmódban van, végső soron nem azért, hogy produktív legyen, hanem hogy elmeneküljön saját lelke fájdalma elől. A csend képes leleplezni ezt a mély fájdalmat, és megmutatni annak tagadhatatlan jelenlétét a lelkünkben.

Másodszor, a csend szembesít a hangokkal; ezek olyan üzenetek, amelyeket magunkról hallunk, és amelyek újra és újra lejátszódnak az elménkben. Mindannyiunknak vannak ilyen hangjai. Ezek a múltunkból származó emberek hangjai. Ezek azok a hazugságok, amelyeket az ellenség szeret a fülünkbe suttogni. Ezek azok üzenetei, akik jelenleg az életünkben vannak. Amikor ezek a hangok durvák és bántóak, és hazudnak az értékünkről és a Krisztusban való identitásunkról, akkor nagyon kellemetlen hallani őket, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy elfussunk előlük.

Engem évekig gyötörtek ezek a hangok. A múltamból származó bántó hangok, az ellenség hazugságai és a jelenből származó kritikák fájdalmas szavai mind a kudarc és az önutálat üzeneteit hordozták magukban, amelyek akkor voltak a leghangosabbak, amikor egyedül voltam a csendben. Így hát inkább menekültem a csendtől, hogy megpróbáljam elkerülni ezeket a hangokat.

Azt azonban nem tudtam, hogy csendre van szükségem ahhoz, hogy szembeszálljak ezekkel a hangokkal. A megoldás nem az volt, hogy elfutok előlük, hanem az, hogy elkezdek beszélni hozzájuk: erőteljes, evangéliumi igazságokat mondok a hazugságokkal szemben, amelyeket oly sokáig hallottam és hittem. Martyn Lloyd-Jones közismerten foglalkozott ezekkel a hangokkal a depresszióval összefüggésben. Azt mondta:

„A szellemi depresszió kapcsán a fő probléma tulajdonképpen az, hogy hagyjuk, hogy az énünk beszéljen hozzánk, ahelyett, hogy mi beszélnénk őhozzá. Szándékosan fogalmazok paradox módon? Távolról sem. Ez a bölcsesség lényege ebben a kérdésben. Észrevettük már, hogy életünkben a boldogtalanságunk nagy része annak köszönhető, hogy magunkat hallgatjuk, ahelyett, hogy magunkhoz beszélnénk?”^[1]

Ahhoz, hogy ezt megtehessem, térre volt szükségem. A csend segített felismerni azokat a területeket, ahol magamra figyeltem, ahelyett, hogy magamhoz beszéltem volna. A csendben jobban felismertem a hangokat, és képes voltam szembesíteni őket az igazsággal.

Harmadszor, a csend megtanít minket hallgatni. Megrendítő volt felismerni, hogy bár már hosszú ideje szolgáltam lelkipásztorként, mégis milyen pocsék hallgatóság voltam. Hallgattam, de csak azért, hogy felkészüljek a válaszadásra. Meg kellett tanulnom a válaszadás kényszere nélkül hallgatni: csak hallgatni és együttérezni. Ahogy elkezdtem elfogadni a csendet, rájöttem, hogy kezdek jobban odafigyelni. Olyan hangokat hallottam meg magam körül, amelyeket korábban soha nem vettem észre. Fogékonyabbnak éreztem magam Isten Igéjének üzenetére. Elképesztő, mi történik, ha nem annak kitalálásával vagyunk elfoglalva, mit mondjunk vagy tegyünk legközelebb. Csak figyeljünk!

Végül pedig a csend próbára teszi a zaj iránti igényünket. Azt hittem, egyszerűen csak szeretem az embereket és a tevékenykedést. Fogalmam sem volt róla, hogy szükségem van zajra, mert a lelkemet gyötri a csend. Ha te is állandó kapkodásban lévő pásztor vagy, annak talán az az oka, hogy neked is egészségtelenül szükséged van a zajra. A csend leleplezi a lelket, és megmutatja, mennyire függünk a zajtól azért, hogy elfedjük vele életünk fájdalmát. 

A pásztoroknak nem kell nagy erőfeszítéseket tenniük annak érdekében, hogy zajt és figyelemelterelést találjanak. Ez természetes módon fakad rohanó életvitelükből. A csend azonban más kérdés. Meg kell küzdenünk érte. A csend kihívás elé állít minket, hogy szembe merünk-e nézni ezzel a fájdalommal, és engedni, hogy az evangélium ereje mélyen behatoljon a lelkünkbe, és gyógyulást hozzon.

Brian Croft, Ronnie Martin

9marks.org/article/silence/

Brian Croft a Kentucky állambeli Louisville-ben található Auburndale Baptista Gyülekezet korábbi vezető lelkésze, és a Practical Shepherding (Gyakorlati pásztorolás) alapítója. Emellett a gyülekezetek megújítását célzó Mathena Központ vezető munkatársa és a Déli Baptista Teológiai Szeminárium adjunktusa.

Ronnie Martin a Substance Gyülekezet (EFCA) alapítója és vezető lelkésze az ohiói Ashlandben. Emellett a vezetői megújulásért felelős igazgató a Harbor Networkben, egy gyülekezetplántáló közösségben, amelynek székhelye a Kentucky állambeli Louisville-ben található.

[1] Martyn Lloyd-Jones, Spiritual Depression

A hit, remény és szeretet szavai – a hónap minden napjára

Fülöp Imre – A/6, 38 oldalas, színes, képekkel

A kiadvány 31 napra tartalmaz igéket. Színes fotókkal illusztrált.