„Egyre inkább megláthatom az Istent”

E cikksorozatban a megtérés okát keresem, annak a pillanatnak a körülményeit, amikor úgy dönt valaki, hogy mostantól hisz Istenben; azt a gondolatot, ami után igaz lesz a Biblia, szükséges a bűnbocsánat, és megnyugtató Isten szeretete. Úgy gondolom, a megtérés az az esemény, mely Isten egyik legnyilvánvalóbb ujjlenyomata egy ember történetében. Azért indultam el beszámolókat gyűjteni, mert keresem ezekben a megnyilvánulásokban a közös reményt.

Nagy Péterrel való beszélgetésem után közvetlenül azt írom a jegyzetembe: hűséges hívő, boldog ember. Aztán az interjú szövegén sem szerkesztek sokat. Hagyom a benne élő másik világnak a mondatait önmaguknak lenni. Az Ó utcai gyülekezetben hallgatom meg tőle ezeket. Miközben beszél, néha ráül a kezére, és összezárja a térdét, mint egy felelő diák, de nem tudok belekötni abba, hogy mosolya, végig jelenlévő öröme tanult lenne.

Péter huszonöt éves, Sopronban nőtt fel, két éve él Budapesten. Kezdetben a katonaságnál dolgozott, majd a háborús veszélyhelyzet következményei miatt váltott, jelenleg darukezelő.

– Kitől hallottál először Istenről?

– Egyéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Édesanyámmal és bátyámmal Sopronba költöztünk távol édesapától, akit négyszer látogattunk meg egy évben. Tízéves lehettem, amikor édesapa tanítgatni kezdett bennünket a Bibliából. Néhány alapvető igazságot és bibliai történetet mondott el nekünk a vacsoraasztalnál vagy utazás közben az autóban.

– Onnan nem nagyon lehetett elmenekülni…

– Hát, nagy jelentőségű volt számomra, hogy édesapámmal lehetek, főleg olyankor, amikor egy különleges témáról beszélt, és valóban komoly volt, a kicsit szórakozott természete ellenére. Többször is jelentkeztem, hogy elmenjek vele bibliakörre Jászfényszarura, pedig nem mindig tudtam odafigyelni és megérteni, amit mondanak.

Tizenegy éves voltam, amikor édesapám leültetett bennünket, és elmagyarázta átfogóbban az evangéliumot. Megkérdezte, hogy megértettük-e és hisszük-e mindezt, és mi igent mondtunk. De ha arra kért volna, hogy saját szavainkkal mondjuk el, nem tudtuk volna összefoglalni. Elismételtük utána az imádságot, és onnantól hívőkként kezelt minket.

De köves út vezetett még a tényleges megtérésemhez. Az év nagy részében édesanyám nevelt Sopronban, míg újra meg nem házasodott tizenhárom éves koromban. Onnantól nem szerettem otthon lenni, lázadó természetemnek köszönhetően a nevelőapámmal többnyire nem volt jó a kapcsolatom. Előfordult, hogy elszöktem. Az iskolából is sokat lógtam. Bajkeverő barátaim voltak. Hamar fejest ugrottunk olyan dolgokba, amiket azóta is bánok.

– Volt, hogy visszaemlékeztél édesapád szavaira?

– Igen, tizenhárom éves voltam, amikor felhívott édesapám, hogy keressek gyülekezetet. A nevelőapám hajléktalan bátyja járt a soproni Golgota Gyülekezetbe melegedni, én is elmentem vele, majd hívtam apukát, hogy megtaláltam a gyülekezetemet. Akkor azt mondta, hogy járjak oda minden vasárnap, és azt is elmagyarázta, hogy miért. Gyermeki engedelmességből, de nem tiszta istenfélelemből kezdtem odajárni, emellett pedig egyre lejjebb züllöttem. Hogy hogyan volt ez összeegyeztethető? Volt bennem kíváncsiság Isten iránt, de idegenkedtem is tőle. Hiszen a sötétség sem tudja befogadni a világosságot; vagy Jézus beszél erről az akkor még hitetlen testvéreinek: titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert arról teszek bizonyságot, hogy cselekedetei gonoszok.

Azt láttam, hogy a keresztyén világnézet egy jó világnézet, és aki eszerint él, annak csak java származik belőle. Miért ne vállalnék közösséget ilyen kedves emberekkel, ha a hiányolt törődést, figyelmet egy köszönés, kézfogás erejéig megkapom?

Nem értettem az igehirdetéseket, mégis hallgattam azokat, és mivel Isten Igéje nem tér vissza dolga végezetlenül, ébresztgették is a lelkiismeretemet. De a lelki igazságokat nem igazán tudtam összekapcsolni a fejemben és rendszert képezni belőlük, ezért nem vált valósággá az életemben.

Idővel kezdtem meglátni reménytelen voltomat, ahogyan egyre mélyebbre kerültem a bűnben. Tizenhárom éves koromtól kezdve cigarettáztam, és sokszor annyit ittam, hogy mozdulni sem bírtam. Tizenöt évesen pedig elkezdtem füvet árulni. Gyötört a bűntudat a káromkodás és mások megalázása miatt. De ez a bűntudat is önzésből fakadt. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy hátrányom származik abból, ha bűnt követek el. Az is valamelyest gáncsolt a hitben, hogy láttam keresztényeket, akik kirívó bűnt elkövetve nem úgy képviselték Krisztust, ahogyan kellett volna. Más lefelé ívelő élettörténeteket is látva azt gondoltam, ha egyszer meg is házasodok, valószínűleg elválok. Ha lesznek is gyerekeim, valószínűleg nem fognak szeretni. Ha lesz egy jó munkahelyem, nem fognak elfogadni ott. Ez a reménytelenség járt át engem.

– Most is jelen vannak ezek a félelmek?

– Amióta megtértem, már nem gondolkodom ilyeneken. A hangsúly átterelődött más gondolatok irányába. A keresztyén életemben megtanított Isten örülni. Tizennyolc éves koromban következett be a fordulat, amikor elhívtak Tóalmásra egy keresztyén táborba. Itt ismét a tiszta evangéliumot hallottam hirdetni. Egyik este kibeszélhetetlen öröm tört rám, mert megértettem, hogy Isten megváltott és szeret. Ez az érzelmi élmény valószínűleg annak következtében érkezett meg, hogy lett egy átfogó megértésem az evangéliumról. Kialakult bennem egy Isten szerinti bűnbánat, ami azt jelenti, hogy már nem magam miatt sajnáltam, hogy bűnös vagyok, hanem mert Isten szeret, és Őt bosszantják a bűneim, a teremtő, mindenható, dicsőséges Istent.

– Az vezetett végül a megtérésedhez, hogy Istennel mint ítélőbíróval találkoztál, és kialakult benned az istenfélelem?

– Igen, az Isten igazságosságának, bűnhöz való hozzáállásának fényében nyert értelmet az Ő kegyelme és szeretete is. Tehát addig félreértettem az Istent, mert nem volt számomra teljes a róla alkotott kép. Közönyös voltam az örömhírrel kapcsolatban, mert nem értettem, milyen nagy szükségem van rá. Addig ítéletet nem említő, szeretetet rosszul hangsúlyozó tévképzeteim voltak az evangéliumról, ezért nem becsültem semmire Isten kegyelmes ajándékát, azt, hogy az Úr Jézus megváltott. Olyan voltam, mint egy rákos beteg, aki nem tudja magáról, hogy rákos, csak próbálják rátukmálni, hogy vegyen részt a kezelésben. De amikor hallottam az evangélium mellett Isten bűnhöz való hozzáállását is, és saját romlott, kegyelemre szoruló állapotomat felismertem, akkor megláttam, hogy beteg vagyok, és nem kell rábeszélni a kezelésre, hanem önszántamból is részt veszek rajta.

– Milyen volt ezután hazatérni? Hogyan változott meg az életed?

– Miután a téli táborból hazajöttem, eltelt fél év, míg nyáron Tóalmáson elkezdtem önkénteskedni egy keresztyén táborban. A változás ebben az időszakban kezdődött el igazán. Nagyon örültem, hogy lettek buzgó hívő barátaim, mert Sopronban a gyülekezetben nem voltak a korosztályomban. Vonzott a lelki buzgóság, és az, hogy együtt tölthetjük be Krisztus parancsolatát egymás terheit hordozva. Azon a nyáron egy hónapig állandóan Isten Igéjével foglalkoztunk, majd ezt meg is éltük, gyakorlatba is ültettük. Képzeld el, hogy úgy jöttem haza egy hónap után, hogy többet nem beszéltem csúnyán! Pedig nagyon mocskos szám volt előtte. Aztán felszámoltam minden droggal kötött kapcsolatomat. Amikor külső kényszer volt, hogy ne vétkezzek, a kísértéseknek való ellenállásom nem volt igazán sikeres, de újjászületésemtől kezdve ez lett a lételemem, a belső vágyam.

– Később sem kívántad?

– Persze voltak kísértések. Főleg, amikor még nem búcsúztam el minden akkori barátomtól. Amikor mondtam nekik, hogy kettő sört iszok, ennél soha nem fogok többet inni, akkor annál erősebben kínálták. Az Úr erőt adott, hogy megálljak a kísértésekben. És ha bölcs az ember, elkerüli azokat a közegeket, amik rossz hatással vannak rá. Végül velem is ezt történt.

– Mi erősített ebben lelkileg-szellemileg?

– Olvastam a Bibliát, tartottam csendességet egy kis csendességes füzet alapján, amit Tóalmáson adtak. Abba leírtam, hogy milyen bűnökből szabadított meg az Úr, és mik azok, amiktől el szeretnék fordulni. llletve az érett hívők személyes tanácsadása is sokat jelentett. Például egy Péter nevű fiatalember azt mondta, neki volt egy pillanat az életében, ahonnan már nem ivott többet, csak kettőt – két pohár sört vagy két pohár bort –, ez volt számára a mértékletesség mércéje, és ezt a példát követtem onnantól én is. Örömmel és lelkesedéssel meséltem másoknak más bűnökből való elfordulásomat is. Ilyenkor azt kérdeztem Istentől, mi a következő bűn, amitől el kell fordulnom, mert szeretnék továbbra is ilyen örömöket megtapasztalni. (számol magában) Volt az alkohol, a drog, a káromkodás, az akkori barátnőmmel is szakítottam, elkezdtem szolgálni a gyülekezetben az ifjúság felé, tehát az elején nagy hullámban történt a változás, és ez jó volt. Dicsőség az Úrnak ezért!

– Mindig jelen volt ez az öröm?

– Volt, amikor szomorúságra szomorúság következett, mert éppen nem voltam szorgalmas a lelki gyakorlataimban, mint a Biblia olvasása és az imádság. Nem volt meg a lelki táplálék, ami erősített volna, hogy megálljak a bűn kísértéseivel szemben.

Akkoriban nagyon nehéz volt letérdelnem az Úr elé, mert a bűneim elhatalmasodtak rajtam, nem az alkohol vagy a szerek használata, hanem egyéb bűnök. Az volt bennem, hogy én annyira nyomorult vagyok, hogy rajtam nem segítenek ezek a lelki dolgok, de nagyon hálás vagyok a hívő közösségnek, ahova behelyezett engem az Úr, mert amikor ezek a gondolatok előjöttek, mindig ki lettem józanítva a tagok által, legtöbbször úgy, hogy újra találkoztunk, és Bibliát olvastunk, ami által megelevenedett a lelkiismeretem, és erőre kapott a lelkem.

– Akkor tulajdonképpen ezek, amik az úton tartanak…

– Igen, nagyon nagy boldogsággal – hangsúlyozza erősen. – Nehezen fogadom el, hogy a keresztyén élet ilyen egyszerű, hogy a két alappillér a keresztyén növekedésben a bibliaolvasás és az imádkozás. Azért idegenkedem ennek az elfogadásától, mert a testemmel ez a kettő van a legnagyobb ellenállásban. Azonban az Úr bölcsességet adott, hogy amikor az érzelmeim mást diktálnak, akkor is a valóságra tekintsek, és Isten ígéreteire támaszkodjak. Ebben segített, hogy tizenkilenc évesen, amikor befejeztem az iskolát, kaptam egy lehetőséget, hogy Tóalmáson töltsek két évet a bibliaiskolában.

A bibliaiskola azért volt nagyon hasznos, mert friss hívőként el voltam veszve a nagy világban. Annyira sok nézet volt jelen a keresztyénség palettáján, hogy nem tudtam behatárolni magamat. Egyik lelkipásztor egyik módon magyarázza ugyanazt a verset, amit egy másik teljesen más módon, ezért nagy homály volt bennem. Itt sok minden kitisztult. Sokszor az adott örömöt, hogy amikor a lelki gyakorlataimat végzem, van, hogy csak morzsányit, máskor, ritkábban különleges módon, de megörvendeztet az Úr az Ő Igéje által, mert megláttatja velem és az Ő Igéjének dicsőséges voltát. Ez erőt ad, buzgóságot, hogy engedelmes legyek, hirdessem a jó hírt, és keressem Őt. Olyankor, amikor a szent életre való törekvésem jól megy, ez a legnagyobb öröm számomra. Nem pusztán azért, mert akkor megtapasztalhatom az engedelmesség áldásait, hanem azáltal, hogy szent életre törekszem, egyre inkább megláthatom az Istent. Egyre bensőségesebb közösségem lehet vele. De ha csak a lelki buzgóságomra hagyatkoztam volna, nem jutottam volna el ide, mindennek az alapja a kegyelem. Kívánom, hogy ez a cikk is legyen az Úr nevének felemeléséért!

– Én is ezt kívánom – teszem hozzá egyetértve, de kevesebb hévvel, mint belőle árad. Magamban pedig azt kérdezem, hogyan lehet így szeretni Istent.

Péter számára akkor vált a már ismert kegyelem személyessé, amikor a szerető Atya mellett az ítélőbírót is felismerte Istenben. Meghajolva az Úr előtt kialakult benne az egészséges istenfélelem. Azóta nem a lázadás, hanem az engedelmesség az, ami segít neki megismerni az Atyát és megélni a benne megtalált páratlan örömöt.

Kósik Dorka Liza

A sorozat előző része:

„Ennél valódibbat nem tudok elképzelni”

A jó hír – Az evangelizáció és a helyi gyülekezet

Stephen McQuoid – 12,4×18,3 cm, 272 oldal

A könyv segítségünkre lehet abban, hogy feltárja az örömhír hirdetésének akadályait, nehézségeit, bemutatja annak bibliai mintáit, és gyakorlati útmutatással is szolgál.