Hiányzó istenek és „látszólagos varázslat” Nolan Odüsszeiájában

Christopher Nolan Homérosz Odüsszeiáját feldolgozó epikus filmje egy mottóval kezdődik, mely a rendezőre jellemző módon vezeti be a történetet: „A látszólagos varázslat kora”. Ez a „látszólagos varázslat” valójában Nolan teljes filmográfiáját leíró kifejezés is lehetne. Nolan materialista, akinek a filmjei néha varázslatosnak tűnnek, de a realizmuson alapulnak, jól tükrözve időnként Arthur C. Clarke mondását: „Bármely kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól”.

Nolan a mozit egy illuzionista vásznának tekinti – technológiának, amely olyan ügyesen torzítja az időt, teremt lehetetlen dolgokat, és lép túl a tér és idő törvényein, hogy szinte természetfelettinek tűnik. De ez csupán szemfényvesztés (nem CGI). Akár a szuperhősöket (A sötét lovag), az idegeneket (Csillagok között) vagy magát a varázslatot (A tökéletes trükk) demisztifikálja, Nolan örömmel vállalja a függöny mögött rejtőző varázsló szerepét, aki magából a világból eredő csodákat varázsol elő a lenyűgözésre éhes közönség elé.

De vajon hogyan kerüli meg Nolan a természetfeletti elemeket, amelyek oly kulcsfontosságúak Homérosz ókori eposzában? Milyen ügyes bűvészmutatvánnyal lehet úgy vászonra vinni az Odüsszeiát, hogy az hű maradjon az alapanyaghoz, de mégis otthonosan mozogjon Nolan „szekuláris mágiájának” világában?

Talán nem meglepő – tekintve a művészeti formában való páratlan jártasságát –, hogy Nolannek ez sikerül. Az ő Odüsszeiája minden tekintetben a mozizás csúcsa: feszesen vágott, kiváló színészi alakításokkal tarkított, lélegzetelállító látvány- és hangorgia. Annyira nagyszabású, amennyire ma csak film lehet (ez volt a rendező legjobb nyitóhétvégét produkáló kasszasikere). Nolannek nagyrészt sikerül megragadnia Homérosz 2700 éves történetének ikonikus jeleneteit és lélegzetelállító izgalmait. Ugyanakkor modernizálja is a művet azzal, hogy a természetfeletti helyett behozza a pszichológiai értelmezést.

Valószínűleg ez Nolan eddigi leglenyűgözőbb bűvésztrükkje.

A történetmesélés varázslata

Nolan Odüsszeia-adaptációja a történetmesélés mintapéldája (engem ritkán ragad magával ennyire egy háromórás film). De egyben metareflexió is a történetmesélés természetéről, mely mítoszt teremt, varázslatot hoz létre, és transzcendens jelentést kölcsönöz egy (Nolan számára) materialista univerzumban.

Nolan forgatókönyve az Odüsszeiát egy sor egymásba fonódó történet láncolatán keresztül értelmezi, mely történeteket egyik ember meséli a másiknak. Ezek közé tartozik Menelaosz (Jon Bernthal), aki elmeséli a trójai faló történetét Telemakhosznak (Tom Holland), Agamemnon (Benny Safdie), aki saját halálának történetét meséli el Odüsszeusznak (Matt Damon), valamint egy ithakai bárd (Travis Scott), aki ritmussal kísért szavalat (spoken word) formájában adja elő Odüsszeusz trójai háborús hőstetteit („Egy arc / egy flotta / egy háború / egy ember / egy gondolat / egy utazás”).

A film nagy része azonban – és ami lényeges, a tengeri szörnyekkel, egyszemű óriásokkal és varázslattal kapcsolatos összes természetfeletti epizód – azokból a történetekből áll, amelyeket Odüsszeusz mesél el Kalüpszónak (Charlize Theron), miközben elméjét elhomályosítja a lótuszvirág, mellyel a nő folyamatosan eteti. Vajon megbízható elbeszélőnek tekinthető-e?

Ezzel a megoldással él Nolan, hogy hitelesen el tudja helyezni az Odüsszeiát a kiábrándult materializmus világában. Az összes vad természetfeletti jelenség – Kirké (Samantha Morton), aki disznókká változtatja a férfiakat, a küklopsz, aki leharapja a katonák fejét, a szirének, akik énekükkel csábítják a férfiakat, Szkülla, aki kígyószerű karjaival ragadja el az embereket – talán csak hallucináció vagy félig felidézett álom a fáradt, harcok által meggyötört, poszttraumás stressz szindrómával küzdő Odüsszeusz elméjében.

Bizonyos szempontból Nolan Odüsszeiája az Eredet című film közeli rokonának tűnik, mivel mindkettő a labirintusszerű pszichológiai világok feltárásával foglalkozik. Tény és való, hogy agyunk nagyszerű csodákat képes kreálni, amelyek úgy néznek ki és olyan érzetet keltenek, mint egy fantasy. Képesek vagyunk hatalmas mitológiai történeteket elképzelni és egész világokat bejárni – mindezt a fejünkben.

Vajon Odüsszeusz bolyongásának szürrealista drámájából mennyi történt meg valójában, és mennyi a traumából fakadó téveszme? Ezt a kérdést veti fel Nolan, kétségeket ébresztve a „látszólagos varázslat” mögött rejlő valósággal kapcsolatban, amit az ókori világban magától értetődőnek vettek – ahogy számos vallásos ember ma is.

„Dacolj az istenekkel”

Nolan kritikusan viszonyul az isteni beavatkozás mitológiájához, ami egész filmográfiáján végigvonul. Dunkirk „csodája” az ő elmesélésében nem természetfeletti megmentés, hanem az emberi szolidaritás és a túlélési ösztön lelkesítő diadala. Hasonlóképpen, a Csillagok között c. filmben Hans Zimmer templomi orgonát idéző zenéje megerősíti Nolan azon álláspontját, hogy a tudományos szerep szent hivatás, és hogy az önmagát (isteni segítség nélkül) megmentő emberiség a transzcendencia legigazibb forrása.

Az Odüsszeia marketingkampányának szlogenje, a „Defy the gods” (Dacolj az istenekkel) ennek a témának a kiterjesztése. Nem mintha Nolan nem szeretné a görög mitológiát. Úgy tűnik, értékeli mint gyönyörű történetet, amely hozzájárult a nyugati civilizáció felépítéséhez. De Damon Odüsszeusza nem igazán szorul rá az istenekre. Gyakran szkeptikus velük szemben („Miért nem tud Isten olyan módon beszélni, amit megértünk?”), és inkább magában bízik, mint az istenségekben. Amikor azt mondja a legénységének, hogy „az istenek azokon segítenek, akik magukon segítenek”, vagy hogy „dacolni fog az istenekkel”, lényegében elismeri, hogy az emberi cselekvőképességben hisz, melyet hatalmasabb erőnek tart az isteni szuverenitásnál.

Amikor Kalüpszó azt mondja Odüsszeusznak, hogy „add át magad a viharnak… add fel az irányítást és élj”, az nem annyira bátorításnak hangzik, hogy bízza magát az isteni gondoskodásra, mint inkább a terapeuta tanácsának, hogy legyen kevésbé kontrolláló, és fogadja el jobban a körülményeket. Ebből és más példákból is látszik, hogy Homérosz természetfeletti isteneit Nolan egyfajta „szövetséges terapeutaként” vagy a fejünkben lévő hangokként értelmezi újra.

„Istenek” a fejünkben

A görög mitológia istenei mindenütt ott vannak Homérosz eposzában: fontos szereplők, akik gyakran feltűnnek, és kapcsolatba lépnek Odüsszeusszal és a többi alakkal. Nolan filmjében azonban csendesebb, leginkább láthatatlan jelenléttel bírnak.

Zeusz jelenlétére leginkább a mennydörgés hangja utal, Poszeidónra pedig a viharos tenger. Teljesen hiányzik Hermész, aki Homérosz művében jelentős szerepet játszik. Athéné (akit Zendaya alakít) az egyetlen „isten”, akit látható karakterként ábrázolnak: gyakran megjelenik Odüsszeusznak látomásokban mint pártfogója és védelmezője hosszúra nyúló útja során. Szerepe azonban többnyire úgy hat, mintha Odüsszeusz háborgó lelkiismeretének megtestesülése lenne (gyakran csak ránéz, és rázza a fejét), vagy egy olyan barát, aki a csüggedés pillanataiban megveregeti a vállát.

Egy emlékezetes jelenetsorban a film vége felé kiderül, hogy Athéné karaktere valójában egy fiatal trójai papnő (akit szintén Zendaya alakít), akit a görögök brutálisan lefejeztek. Ez a pillanat új megvilágításba helyezi szerepét az egész filmben, azt sugallva, hogy csupán egy kísérteties alak, aki Odüsszeusz emlékeiben kísért, és hangot ad a férfi el nem múló bűntudatának.

És honnan ez a bűntudat? Nolan Odüsszeiájának az egyik legszembetűnőbb modernizáló eleme, hogy Damon Odüsszeuszát bűntudat gyötri a trójai faló ötlete miatt, amit úgy kezd szemlélni, mint a xenia, azaz a vendéglátás szentségének elárulását. A kölcsönös vendégszeretet szent kötelességét gyakran nevezik a filmben „Zeusz törvényének”. Ez a Zsidókhoz írt levél 13,2-ben lévő felszólításra emlékeztet, amely arra buzdít, hogy mutassunk vendégszeretetet az idegenek iránt, akik akár angyalok is lehetnek (vagy az ókori görög nézet szerint „álruhás istenek”).

Abban a helyzetben a trójai faló zseniális titkos fegyvernek tűnt, amelynek sikerült lezárnia a hosszú és véres háborút (hasonlóan az atombombához Nolan Oppenheimer című filmjében). Később azonban Odüsszeusz olyan fordulópontnak tekinti, amivel kapcsolatban azt kívánja, bárcsak meg sem történt volna (hasonlóan a Cillian Murphy által alakított Robert Oppenheimerhez).

„Felgyújtani Trója falait annyi, mint felgyújtani az egész világot” – mondja. Ez a cselekedet mindenhol elülteti Zeusz törvénye megszegésének magját, és bűnt, háborút és halált szabadít el, mint Pandora szelencéjének kinyitása. Itt ismét visszaköszön Nolan Oppenheimerben már megfogalmazott üzenete („Most én lettem a Halál, világok pusztítója”).

De a háborús eszközök által elszabadított apokaliptikus ítéletet – mind az Odüsszeiában, mind az Oppenheimerben – mi magunk hozzuk a saját fejünkre. Nolan világképében az emberek képesek a nagyságra és arra, hogy megmentsék magukat a pusztulástól (lásd Dunkirk vagy A sötét lovag). De képesek arra is, hogy elpusztítsák önmagukat és a világot.

Akármelyikről is legyen szó, a kimenetel az emberi cselekvéstől függ, nem pedig az isteni hatalomtól. Minden rajtunk múlik. Bár a film az újra egymásra talált Odüsszeusz és Pénelopé (Anne Hathaway) gyönyörű, naplementébe elhajózó jelenetével zárul, abban a hitben, hogy „új hajnal virrad a sötétbe borult világra”, mégsem hat különösebben reményteljesnek. A történelem tanúsága szerint az emberi civilizációk mindig is azért küzdöttek, hogy „új hajnal” köszöntsön be, amely végül nem torkollik újabb sötétségbe.

Talán a hőn áhított hajnal – és az Odüsszeia végén, a lenyugvó napot követő kép – valójában utalás Krisztus eljövetelére (Ézs 9,1), amely kevesebb mint egy évezred múltán világrengető fényt és reményt hozna a Földközi-tenger vidékén.

A humanista erkölcs posztkeresztyén víziója

A keresztyén történet – az „igaz mítosz” – visszhangjai határozottan jelen vannak Nolan Odüsszeia-adaptációjában, ahogyan Homérosz eredetijét is olvasták már a keresztyén tipológiák előképeként. Mivel a mitikus történet olyan hőst dicsőít, aki szenved, megalázza magát, kiállja a próbát, (szó szerint) megjárja a poklot, és visszatér hűséges feleségéhez, könnyen eszünkbe juthat Krisztus útja. És azzal, hogy a nagy megpróbáltatások közepette az erényt, a próbákat és a hűséget dicsőíti, a film minden hívő keresztyén zarándokútját is megidézi.

De egyben a posztkeresztyén kultúra terméke is, amelyet egy olyan filmrendező készített, aki előszeretettel merít a keresztyén erényekből (mint a hit, remény, szeretet), de a szekuláris hit tételeiként formálja át őket. Ennek megfelelően Nolan Odüsszeiájának erkölcsi látásmódja nem koherens – a keresztyén, az ókori pogány és a 21. századi világi erényeket egyaránt felsorakoztatja.

Vegyük például a film erkölcsileg zavaros befejezését! Nolan hű marad Homérosz eredeti, vérfürdőbe torkolló végkifejletéhez, amelyben Odüsszeusz visszatér Ithakába, és lemészárolja Pénelopé összes kérőjét. Csakhogy ez ugyanaz az Odüsszeusz, akit Nolan empatikus, lelkiismeret-furdalástól gyötört, békeszerető háborús veteránként formált újjá, aki bánja a trójai háborúban véghez vitt hőstetteit!

Akkor most hogy is van ez? Vajon Odüsszeusz ithakai hazatérését követő, tetőpontot jelentő bosszúja összeegyeztethető-e azzal, hogy megbánta a háborút, és sajnálja, hogy Trójában megszegte Zeusz törvényét? Nyilvánvaló, hogy Nolan fő témája a xenia és az idegenek iránti szeretet fontossága egy olyan világban, melyet az idegengyűlölet és az idegenektől való félelem jellemez. De valahogy hamisan cseng ez a békés üzenet, ha közben a közönség ujjongva nézi, ahogy Odüsszeusz nyíllal lyuggatja át az ithakai kérőket a véres zárójelenetben.

De ez a fajta erkölcsi zavar abszolút jellemző a posztkeresztyén, szekuláris Nyugatra. Szelektíven alkalmazzuk a keresztyén és klasszikus erényeket, miközben elutasítjuk a természet alapvető törvényeit (figyeljük meg a transz színész, Elliot Page szerepeltetését egy kis, de jelentős szerepben). Pedig az isteni mérce – egy valóságos Isten, nem pedig mitológiai istenek vagy az általunk kreált istenek – nélkül minden erkölcs elmosódik és ideiglenessé válik.

Ha Odüsszeusz – vagy bárki közülünk – valóban „dacolni akar az istenekkel”, és a saját útjára akar lépni, az elkerülhetetlenül kanyargós és ellentmondásos lesz. Lehet, hogy elhozzuk kis időre az „új hajnalt”, de ez a fény nem lesz tartós.

Brett McCracken

www.thegospelcoalition.org/article/odyssey-apparent-magic-nolan/

Fenséges rögeszme – Miért nagy(szerű) Jézus?

David Robertson – 124×183 mm, 216 oldal

„Megszokott lendületes és megnyerően személyes módján részletesen bemutatja, miért hitelt érdemlő intellektuálisan, erkölcsileg és érzelmileg a keresztyén tanítás.”
John Lennox matematikaprofesszor