Védjük meg gyermekeinket a gyülekezet iránti keserűségtől!

Összefoglaló: Daniel Bennett arra buzdítja a pásztorokat, hogy ahelyett, hogy úgy tennének, mintha gyülekezeteik tökéletesek lennének, vagy mintha ők magunk azok lennének, tanítsák gyermekeiket, és mutassanak példát nekik arra, hogyan kell szeretni Isten tökéletlen népét oly módon, hogy az tükrözze Isten Krisztusban megnyilvánuló szeretetét és kegyelmét. Bár a cikk a gyülekezet pásztorait szólítja meg, mindannyiunknak szól az üzenete.

Szolgálatunk kezdetén a feleségemmel megállapodást kötöttünk: gyermekeink soha nem hallanak tőlünk semmi negatív dolgot a gyülekezet tagjairól. Ugyancsak megfogadtuk, hogy nyolcezer kilométerenként cseréljük a gumikat az autón, és minden este használunk fogselymet.

A jó szándék vezérelt minket.

Azt hittük, megóvhatjuk gyermekeinket a keserűségtől, ha elzárjuk őket a gyülekezeti élet csúnyább oldalától. De a pásztori szolgálat valósága lehetetlenné tette, hogy elrejtsük gyermekeink elől a gyülekezetben előforduló bűnt, beleértve szüleik néha bűnös reakcióit is a nehéz körülményekre. Nem sikerült rendszeresen cserélnünk a gumikat sem, és sajnos néhány este fogselyem használata nélkül feküdtünk le aludni.

Nem szabad – sőt nem is tudjuk – becsapni a gyermekeinket azzal, hogy elhitetjük velük, a gyülekezet tele van ragyogó, boldog emberekkel. Jobb cél, mert reálisabb és az evangéliumon alapul, a következő: segíthetünk megóvni gyermekeinket a keserűségtől azáltal, hogy példát mutatunk az Isten népe iránti evangéliumi szeretetről, miközben levetkőzzük a haragot, és felöltjük magunkra a kegyelmet. Az Efézus 4,31-32-t útmutatóként használva vizsgáljuk meg azokat a gyakorlati lépéseket, amelyeket pásztorként megtehetünk a harag felismerése és a kegyelem ápolása érdekében!

A harag felismerése (31. vers)

„Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt.”

Az első kihívás talán az, hogy felismerjük: példát mutatunk a haragra a gyermekeinknek. Lehet, hogy a harag már olyan régóta ott lappang a szívünkben, hogy nem is vagyunk tudatában a jelenlétének. A harag intenzitása változó lehet, így amikor alábbhagy, azt hisszük, hogy kiirtottuk. Talán számontartjuk a gyülekezetért hozott összes áldozatunkat, és arra a következtetésre jutunk, hogy aki annyira szereti a gyülekezetet, mint mi, abban nem lehet harag.

A fel nem ismert harag a szívben elhatalmasodik, váratlan módon tör elő, és azt tanítja gyermekeinknek, hogy normális dolog sérelmet érezni Krisztus Gyülekezete iránt. Az Efézus 4,31-ben Pál segít felismerni a haraggal kapcsolatos vakfoltokat.

1. A harag a hozzáállásunkban mutatkozik meg.

A haragot többek között az emberekhez való általános hozzáállásunkból is felismerhetjük. Pál arra int minket, hogy tegyük félre a „keserűséget”. A keserűség egyfajta „élesség” a szívünkben, a rosszindulat vagy a harag zsigeri reakciója.

A haragnak vannak árulkodó jelei. Folyamatosan azon a helyzeten jár az eszünk, amikor sérelem ért minket. Úgy forgatjuk elménkben, mint a nyárson sülő húst, mindenféle szögből megvizsgálva az igazságtalanságot. Minden egyes fordulatnál éles fájdalom és harag jár át bennünket.

A harag másik jele az önsajnálat. Tekintetünk nem bőséges gazdagságunkra, hanem az általunk érzékelt hiányra szegeződik. Milyen nehéz az életünk a gyülekezet többi tagjához képest! Milyen igazságtalan, hogy míg mások kellemes nyaralásra mennek, és élvezik a pihenést, mi nem mehetünk sehová, mert leláncol a prédikációra készülés és a kórházban fekvő betegek meglátogatása!

2. A harag a dühünkben mutatkozik meg.

Pál a 31. versben két, szinte szinonim kifejezést használ: indulat és harag. A különbség a két szó között talán az, hogy az első a külső cselekedetekre, utóbbi pedig a belső érzelmekre utal. Ami azonban közös bennük, hogy mindkettő bűn. Felrobbanunk, és mindenki, aki a robbanás hatósugarában tartózkodik, megérzi annak erejét. Vagy a dühünk parázslik, és mi tudatosan nem vesszük észre, hogy ott van.

Ám a családunk nagyon is észreveszi. Érzik, hogy valami nem stimmel, még akkor is, ha túl fiatalok ahhoz, hogy meg tudják fogalmazni.

– Apa „frusztrált” – magyarázzuk.

De az igazság sokkal csúnyább: apa haragszik.

3. A harag a beszédünkben is megmutatkozik.

A „kiabálás” és a „káromlás” a harag szavakba öntésére utal. Hazatérünk egy kimerítő megbeszélésekkel teli nap után, és a nap folyamán felhalmozódott harag kiömlik a szánkon. Dühöngünk a „hülye megbeszélések” és az „értelmetlen telefonhívások” miatt. Rosszindulatú szándékot tulajdonítunk azoknak, akikkel nem értünk egyet. Még a rövid, ártalmatlan kijelentések is ezt a haragot tükrözik: „Hát, ez tipikus Dan” – sóhajtozunk. „Szellemileg abszolút éretlen.”

Amint felismerjük a harag bűnét, meg kell vallanunk, hogy mindez szemben áll az általunk hirdetett evangéliumi igazságokkal. Ahol gyermekeink látták a haragunkat, ott meg kell látniuk a bűnbánatunkat is. Hallották a bosszús hangnemet az élet nehézségei miatt, és látták, ahogy elkomorodik az arcunk, amikor valakinek a nevét említik. Most gyermekeinknek hallaniuk kell, ahogy elismerjük bűnünket, és látniuk kell, ahogy példát mutatunk a haragból fakadó bűnös reakcióik elvetésére.

A kegyelem ápolása (32. vers)

„Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.”

Akik Krisztusban vannak, nem csupán „levetik” a haragot, hanem „felöltik” a kegyelmet is. Az Efézus 4,32-ben megjelenő reménység az, hogy keresztyénnek lenni annyit tesz, mint növekedni a kegyelemben. Vessünk egy pillantást az alábbi három gyakorlati lépésre, amelyet pásztorként megtehetünk annak érdekében, hogy gyermekeink megértsék, hogyan néz ki a kegyelemben való növekedés, miközben „felöltjük” a Krisztust.

1. Ünnepeljük Isten népének családunk iránti jóságát!

A pásztor családja egyedülálló kiváltságokkal rendelkezik. Mindennapi kenyerünk – és a meleg otthon, a szép ruhák, valamint a vidám nyaralások – mind az Úrtól származnak, de közvetlenül az Ő népének nagylelkűségén keresztül. A tizedre, adományokra és ajándékokra gondolok, amelyekből a fizetésünket kapjuk. Minden pásztornak ünnepelnie kellene a gyülekezet nagylelkűségét a családjával együtt.

Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy megemlítettem a szószékről, hogy a lányom egy tengerimalacra spórol. Órákon belül három, egymástól független ajánlatot kaptunk „enyhén használt” tengerimalacokra. Vajon Isten népének nagylelkűsége nyilvánult meg ebben, vagy csak szívesen megszabadultak volna a feleslegessé vált házikedvencektől? Az én szemszögemből nézve egy kicsit mindkettő. De a lányunk számára ez annak a bizonyítéka volt, hogy a gyülekezet örömmel gondoskodik róla. És mi is örültünk ennek – Millie-vel, az új tengerimalacunkkal együtt.

2. Ápoljunk gyengéd szívet Isten népe iránt!

A pásztorokkal az öregedés során két dolog történhet: vagy keserűbbé válnak vagy irgalmasabbá.

Könnyű belátni, hogyan válhat keserűvé az ember. Több évtizedes szolgálat után a csalódások csak halmozódnak. Tucatnyi nehéz helyzet juthat eszünkbe, amelyek Isten népének bukásaira emlékeztetnek minket.

De a keserűség szembemegy Pál utasításaival. „Jóságosnak” és „irgalmasnak” kell lennünk, amikor a ránk bízott bárányokra gondolunk. Évről évre látjuk, hogy reagálnak az emberek az evangéliumra! Több ezer történet juthat eszünkbe Isten kegyelméről. Akárcsak a zsoltáros, aki elkezdi felsorolni Isten csodálatos tetteit, mi is kénytelenek vagyunk egy bizonyos ponton egyszerűen abbahagyni, mert „több annál, mint amit fel tudnék sorolni” (Zsolt 40,6). Gyermekeinknek sokkal gyakrabban kellene hallaniuk, ahogy Isten hihetetlen munkájáról beszélünk az Ő népe között, minthogy a hibáik miatt siránkozunk.

Azzal is segíthetünk gyermekeinknek gyengéd szívvel a gyülekezet tagjai felé fordulni, ha a bűnt „kontextusba helyezzük”. Ez nem azt jelenti, hogy mentegetjük a bűnt, vagy úgy teszünk, mintha nem is létezne; sokkal inkább azt, hogy segítünk nekik megérteni, miért kapnak és adnak sebeket a bukott emberek egy bukott világban. Azt jelenti, hogy segítünk nekik együttérző szívet kialakítani a többi bűnös iránt, különösen azok iránt, akiket a bűn csalárdsága csapdába ejtett (2Tim 2,25-26). Amikor látják, hogy valaki kirohanást intéz felénk, emlékeztetjük őket arra, hogy az ilyen ember sok esetben nem apára haragszik. Csak épp apa van olyan közel a szenvedő emberhez, hogy eltalálja egy „repesz”. Sőt azt is beismerhetjük, hogy néha éppen apa az, aki akaratlanul is bántást okozott! Ez nem azt jelenti, hogy helyeseljük a bűnös reakciót. Csak azt, hogy segítünk gyermekeinknek megérteni: mások felé is ugyanazt a kegyelmet kell tanúsítanunk, amire nekünk magunknak is szükségünk van.

3. Csodáljuk Isten családunk iránti kegyelmét!

A 32. versben szereplő megbocsátásra való felhívás arra szólít fel, hogy másokra is bőkezűen árasszuk ki azt a kegyelmet, amelyet mi magunk is kaptunk. Pál csodálattal tekintett Isten kegyelmére, amiért rábízta a szolgálatot. Nem neheztelt azért, hogy nehéz szolgálatot kapott, hanem hálát adott Istennek a szolgálat irgalmas ajándékáért (1Tim 1,12-17).

Vannak áldozatok, amiket a pásztorok családjainak meg kell hozniuk. Vannak késő esték és kora reggelek. Vannak olyan időszakok, amikor keményebben dolgozunk, mint mások (bár kevesebb ilyen van, mint gondolnánk). Amikor a legidősebb lányom férjhez ment, felháborodott, amikor látta, hogy férje nem a gyülekezet parkolójának legtávolabbi részén állt meg. Úgy gondolta, hogy minden jó keresztyénnek a bejárattól a lehető legmesszebb kell parkolnia.

De ez az „áldozat” nem veszteség, hanem nyereség! Gyermekeinknek látniuk kell, hogy ámulattal telve éljük meg, hogy Isten megengedi, hogy pásztorok legyünk. Látniuk kell a nehéz körülményekre adott reakciónkból, hogy hisszük: szolgálatunk örök jutalommal jár (1Pt 5,4)!

Gyermekeinknek nem arra volt szükségük, hogy úgy tegyünk, mintha a gyülekezetünk tökéletes lenne. Arra volt szükségük, hogy megóvjuk őket a keserűségtől azáltal, hogy példát mutatunk az Isten népe iránti evangéliumi szeretetre, miközben levetkőzzük a haragot, és felöltözzük a kegyelmet. Az eredeti tervünk, hogy soha ne hallják gyermekeink, hogy bármi negatívat mondunk a gyülekezetről, naiv elképzelés volt. De Isten kegyelméből négy gyermekünk – akik mind a húszas éveik elején vagy közepén járnak – szereti a gyülekezetet. Isten kegyelmesen megóvta őket a „keserűség gyökerétől” – nem azáltal, hogy a szüleik sohasem küzdöttek a keserűséggel, hanem ugyanazon evangélium kegyelme által, amelyet a szüleik is kaptak (1Jn 4,7-8).

Daniel Bennett

Daniel Bennett az illinois-i Washingtonban található Bethany Community Church tanító pásztora.

www.9marks.org/article/protecting-your-children-from-bitterness-against-the-church/

Hogyan szerethetjük jól gyerekeinket? – A keresztyén család mindennapjai

Ernst-August Bremicker – A/5, 160 oldal

Lehet ma még úgy családban élni, ahogyan Isten a Bibliában elénk tárja? Hogy tudjuk gyermekeinket az Úr Jézusnak nevelni, valóban szeretni őket, és boldogan együtt élni velük? Isten családdal kapcsolatos gondolatai nem a régi idők poros maradványai.