„Mai kultúránk, mely az önzés kultúrája, egyre több nárcizmust és sérülést szül”

„Reális, megalapozott önértékelésre van szükségünk, amely nem a saját fontosságának fenntartásával van elfoglalva, hanem azzal, hogy egy önmagánál nagyobb célt szolgáljon” – mondja Glynn Harrison pszichiáter, a The Big Ego Trip (A nagy egó utazás) című könyv szerzője.

A világ legbefolyásosabb személyei (influencerei) ma leginkább a „youtuberek” és az Instagram-sztárok, akiket milliók csodálnak és „követnek”, és akik folyamatosan építik saját márkájukat.

Úgy tűnik, az ilyen típusú sikernek a kulcsa az erős „egó”: tudni kell, mik az álmaink, és eléggé hinni magunkban, hogy elérjük őket.

De honnan ered ez az énközpontú világnézet? És miért ellentétes azzal, amit az evangélium mond a személyes sikerről?

Glynn Harrison pszichiáter a The Big Ego Trip című könyvében elemzi az önértékelés mozgalmának gyökereit és néhány kézzelfogható következményét.

A Bristoli Egyetem (Egyesült Királyság) egykori professzora és pszichiátriai tanszékének vezetője úgy véli, hogy a keresztyének is gyakran bedőlnek ezeknek a sok segítséget nem nyújtó trendeknek: „sok gyülekezet kísértésbe esik, hogy az evangélium középpontjában álló felszólítást, mely szerint meg kell halnunk önmagunknak, elkendőzze”.

Glynn Harrison az alábbi interjúban válaszolt az Evangelical Focus kérdéseire.

K. – A könyve egy Donald Trump-idézettel kezdődik: „Mutass nekem valakit, akinek nincs egója, és én mutatok neked egy vesztest”. Vajon az USA újonnan megválasztott elnökének sikere (2016-ban készült az interjú, amikor Trump nyert a választásokon) példa arra, hogy a nagy egóval rendelkező emberek manapság hogyan lehetnek sikeresek?

V. – Attól függ, mit értett Trump egó alatt. De igen, a túlzott önbizalom és saját fontosságunk felfújása valóban ösztönözhet a sikerre. Ez azonban fordítva is működik. Az alacsony önértékeléssel rendelkező embereket is hajthatja a siker, mert azért küzdenek, hogy bebizonyítsák értéküket.

Mindkét szélsőség okozhat stresszt, vagy olyan problémákat, mint például a nárcizmus, ahogy azt a könyvemben bemutatom. Végső soron reális, megalapozott önértékelésre van szükségünk, amely nem a saját fontosságának fenntartásával van elfoglalva, hanem azzal, hogy egy önmagánál nagyobb célt szolgáljon.

K. – Ön szerint a „boosterizmus” (túlzott megerősítés) nem működik. Hogyan határozná meg ezt a tendenciát az oktatás területén? Miért nem sikerül jobb társadalmat építeni?

V. – A „boosterizmus” azt jelenti, hogy valakinek a képességeit és tulajdonságait olyan módon felmagasztaljuk, aminek semmi köze a valósághoz: „Különleges vagy!” „Sztár vagy!” Ezt általában jó szándékkal tesszük – azt akarjuk, hogy az emberek magabiztosak legyenek és boldoguljanak. Végül azonban ez azt eredményezi, hogy csak önmagunkkal foglalkozunk, és a motivációnk középpontjában az önbizalmunk megőrzése áll.

A pszichológusok kimutatták, hogy az így „felturbózott” gyerekek hajlamosak elkerülni az önképüket veszélyeztető nehéz feladatokat. Pedig a gyerekeknek rugalmas tanulóknak kell lenniük, akik mindent meg akarnak tudni a világról, és tenni akarnak a változásért.

K. – Egy másik gondolat, amely a könyvéből származik, az az elképzelés, hogy frusztrált emberek társadalmát hozzuk létre. Hogyan jutottunk el idáig?

V. – Mert irreális elvárásokat támasztunk. Amikor az önbecsülés növelésére törekedve túlzottan erősítjük gyermekeinket, olyan önző fiatalok generációját hozzuk létre, akik a siker és a hírnév szempontjából mérik az értéküket.

Jobb lenne, ha rugalmas, kifelé forduló, saját egyediségükkel és egyéniségükkel tisztában lévő gyerekeket nevelnénk – nem pedig a társadalmi hírnevükkel és fontosságukkal túlságosan elfoglalt nárcisztikusokat.

K. – A könyve 2013-ban jelent meg. Ma a közösségi média még népszerűbb, mint korábban. Vajon az önmagunk mutogatásának és népszerűsítésének trendje egy buborék lesz, amely egyszer csak kipukkad?

V. – Ezt majd meglátjuk. A legtöbb inga végül visszalendül. Egyre többen ismerik fel, hogy mai kultúránk, mely az önzés kultúrája, egyre több nárcizmust és sérülést szül.

A „biztonságos terek” és identitáspolitika iránti megszállottság az egyetemeken a legújabb megnyilvánulása annak az igénynek, hogy az énközpontú emberek megvédjék törékeny egójukat. De ahogy egyre több pedagógus ismeri fel a veszélyeket, az iskolák egyre többet beszélnek az önbecsülés növelése helyett a jellem és az ellenálló képesség fejlesztéséről.

K. – Vajon a gyülekezetek is bedőlnek ennek a kulturális trendnek, és emiatt rossz üzeneteket közvetítenek, amelyek csak az emberek érzelmi szükségletei körül forognak?

V. – Igen, szerintem néha igen. Léteznek a „Különleges vagy!”-nak keresztyén változatai. Sok gyülekezet kísértésbe esik, hogy az evangélium középpontjában álló felszólítást, mely szerint meg kell halnunk önmagunknak, elkendőzze.

Természetesen „kapcsolódnunk” kell ahhoz, ahol az emberek vannak, megmutatva, hogy milyen a valódi evangélium által virágzó élet. De az ez iránti vágyat végül az önmegtagadás útjára kell terelni. Ez Isten útja. Ezért óvatosnak kell lennünk, nehogy a jó közérzet kultúráját a jó közérzet evangéliumával lovagoljuk meg.

K. – Az úgynevezett „jólét evangéliumát” sokan kritizálták, de továbbra is nagy befolyással bír. Ez a teológia az egó előmozdításának példája?

V. – Teljes mértékben így van. Arra a vágyunkra épít, hogy „többek leszünk azáltal, hogy több mindenünk van”. Természetesen a Szentírás valóban azt ígéri, hogy hosszú távon, végső soron meggazdagodunk és igazán kiteljesedünk (a szó legtágabb értelmében) azáltal, hogy hűségesen járunk Isten útjain. De ez a meggazdagodás nem fér meg a jólét evangéliumának könnyű ígéreteivel – mert ez mindig a kereszt útján történik.

K. – Hogyan ad nekünk a kegyelem helyes képet önmagunkról és Istenről?

V. – Azáltal, hogy Isten kegyelme feltétel nélküli. Az önértékelés mozgalmának diagnózisa alapvetően helyes: az önértékelés nem épülhet eredményekre, vagy mások elismerésére, mert ezek „függő változók”, amelyek kívül esnek a befolyásunkon. Állandóan mozgásban vannak. De téves a receptje: „Higgy magadban, te mondod meg, mennyit érsz”.

Semmi nem bizonyítja, hogy ez tényleg így működik, hiszen ez végül is csak a saját propagandánk. Az önértékelésnek az identitásban kell gyökereznie – egy belső alapban arról, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és miért vagyunk. Isten kegyelme nemcsak ezt az identitást adja meg, hanem feltétel nélküli szeretetben érkezik hozzánk.

Megtanulni azt, hogy hogyan éljük meg identitásunkat Isten gyermekeiként, egy egész életen át tartó utazás. Könnyű azt mondani: „Krisztusban van az identitásom”, de nehéz megtanulni és megélni. Könyvemben beszélek különböző „technikákról”, mint például, hogy a teljesítményt ítéljük meg, ne a személyt, de végső soron ez abból a meggyőződésből fakad, melyet egy életen át tanulunk, hogy Teremtőnk örökké szeret bennünket: az isteni képmás egyedülálló hordozói vagyunk, akiket arra hívott, hogy menjünk és hozzunk ki többet az Ő világából.

GLYNN HARRISON

Glynn Harrison (férj, apa és nagypapa) korábban a Bristoli Egyetem pszichiátriai tanszékének professzora és vezetője volt, ahol pszichiáter szakorvosként is praktizált.

Tudományos kutatásainak fő területei a skizofrénia és a pszichózisok, az egészségügyi szolgáltatások értékelése és az epidemiológia voltak. A Pszichiátria Epidemiológiai Nemzetközi Szövetségének korábbi elnöke, a WHO tanácsadójaként is tevékenykedett. Klinikai érdeklődése a pszichotikus zavarok korai kezelésére irányult. Kezelés nélkül ezek a zavarok a pszichiátria legpusztítóbb és potenciálisan leghosszabb ideig tartó zavarai közé tartoznak.

Glynn széles körben beszél a keresztyén hit és a pszichológia, az idegtudományok és a pszichiátria határterületén felmerülő kérdésekről.

evangelicalfocus.com

A boldogság elkeseredett keresése

Ulla Bühne – 105 x 165 mm, 48 oldal

„Annyira vágyunk a boldogságra!” – megindító volt, amikor így kiáltott fel a szír válogatott egyik játékosa az ausztrál válogatott elleni játszma előtt. De vajon meddig tart a győztes futballista boldogsága? És mi a helyzet a boldogsággal akkor, ha a csapat nem nyer?
A boldogságnak ez az elkeseredett keresése, a múlhatatlan szeretet utáni vágy, az a reménység, hogy egyszer végre „hazaérkezünk” – mindnyájunkban ott rejtőzik.
Létezik vajon biztos recept arra, hogyan lehet az ember boldog? Létezik feltétel nélküli szeretet, amely örökre tart? Betöltheti a lelkünket a védettség érzése?