Miért engedte meg Elizeus Naamánnak, hogy meghajoljon a bálvány előtt?

Naamán története a 2Királyok 5-ben úgy kezdődik, mint sok hasonló bibliai szakasz. Egy beteg ember érdemtelen csodában részesül. Ennek hatására rádöbben, hogy Izráel Istene az egyetlen igaz Isten, és kijelenti, hogy ezentúl az Urat fogja imádni. Isten kegyelme és hatalma mutatkozik meg ebben a boldog kimenetelben.

De azzal, amit Naamán ezután kér, az ismerős cselekményszál érdekes fordulatot vesz. Az arám király jobbkezeként Naamánnak kötelező részt venni az arám istentiszteleten. Ezért megkérdezi Elizeust, hogy az Úr megbocsátaná-e neki, ha királyával együtt ő is térdet hajtana a hamis isten előtt.

Vajon Naamán ezzel már most kifogásokat keresett a bűnre? Nem hallott korábban Isten féltékeny szeretetéről és szentségéről? Lapozok egyet, közben felkészülök arra, hogy Elizeus az Ószövetség szigorával sújt majd le rá. Ehelyett megdöbbent a válasza: „Menj el békével!” (19. v.)

Békével? Elsőre talán úgy tűnik, mintha Elizeus elnézné a hamis istenimádatot, pedig több van ennél ebben a történetben. Vizsgáljuk meg, milyen jelentést hordozhat Elizeus válasza, és mit tanulhatunk belőle, amikor ma a Királyok könyvét olvassuk!

Elizeus válasza Isten irgalmát mutatja meg

Ha tisztában vagyunk vele, hogy az eredeti hallgatóság Isten népe volt, akiket évekkel később elhurcoltak a babiloni fogságba, ez a furcsa fordulat érthetőbbé válik. Ahogyan Naamán idegen földön akarta imádni Istent, úgy akarta Isten népe is imádni Őt a Babilóniába való elhurcolás ellenére. El sem tudom képzelni, milyen jó érzés lehetett nekik hallani ezt a történetet és tudni, hogy megértik őket – felismerni, hogy Isten tudja, milyen kényelmetlen és szorult helyzetben vannak két világ között: aközött, amelyben éltek (pogány kultúrával körülvéve, templomi istentisztelet nélkül) és aközött, amelyet hiányoltak (ahol szabadon és engedelmesen imádhatták Őt).

Isten tudja, milyen kényelmetlen és szorult helyzetben vannak két világ között.

Isten azonban ismerte helyzetüket. Naamán története megmutatta nekik, hogy az Úr megérti, hogy hitük és alattvalói kötelességeik ellentéte szorongatja őket. A száműzötteknek bizonyára nehéz volt eldönteniük, hogyan reagáljanak, amikor pogány vezetőik babiloni káromkodásokba törtek ki, disznóhúst szolgáltak fel hivatalos összejöveteleken, és pogány ünnepekre díszítették fel az üzleteiket. Peter Leithart kommentátor így ír: „Elizeus válasza figyelemre méltó, és megmutat valamit Isten szelídségéből, ahogyan Ő a bonyolult erkölcsi és politikai körülmények között élő hívőkkel bánik”.

A mai társadalomban élni sok szempontból hasonlít az akkori, fogságban élő izráeliták életéhez. Mi is küszködünk különféle kérdésekkel: tanítsunk-e olyan tananyagot, amely ellentétes a meggyőződésünkkel? Felmondjunk-e egy olyan munkahelyen, amelynek kirakatában LGBT+ feliratok vannak? Megérti-e a főnökünk, ha az Úr napjára szabadnapot kérünk? Ebben az ókori történetben érzékeljük Isten irántunk való irgalmát, miközben próbáljuk kitalálni, hogyan legyünk jelen modern világunkban anélkül, hogy a világból valók lennénk (Jn 17,14-15).

Géhazi bűne rávilágít Naamán igaz imádatára

Naamán imádata – az igaz Isten szívből jövő imádata – az, amit Isten a térdre borulás külsődleges aktusa helyett valójában vár. Dávid az 51. zsoltárban így magyarázza ezt: „Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem!” (17. v.)

Hogy ezt az igazságot aláhúzza, a történetben újabb fordulat áll be: amikor Naamán távozik, Elizeus szolgája, Géhazi utána rohan. Milyen éles kontrasztot látunk itt Naamán, az arám király jobbkeze, és Géhazi, Elizeus jobbkeze között! Bár Elizeus visszautasította Naamán ajándékát, Géhazi titokban elfogadta a drága adományt tőle, és hazudott róla a gazdájának.

Géhazi térdet hajtott Isten előtt, miközben szívével a szép ruhák és az ezüst előtt hajolt meg. Elizeus – aki éppen azelőtt kívánt békét Naamánnak – megátkozta Géhazit az engedetlensége miatt. Ennek következtében átragadt rá és leszármazottjaira a lepra, örökre kizárva őket az istenimádatból. A kontraszt figyelemre méltó. Naamán és Géhazi egyaránt azt állították, hogy Istent imádják, de Isten látta, hogy térdük meghajlítása mögött mi rejlik valójában a szívükben (1Sám 16,7). Fel kell tennünk a kérdést: vajon a mi szívünkben mit lát Isten?

Sok „Géhazi” ül a gyülekezeti padokban, akik térdet hajtanak Isten előtt, miközben szívük a mai kor anyagias bálványai és divatos istenei után fut, mint például a sok társasági esemény, a drága ház, a politikai hatalom vagy az Instagram-hírnév. Vagy az is előfordul, hogy a Jézus korabeli farizeusokhoz hasonlóan a gyülekezetbe járók saját szubkultúrájuk olyan szabályai mögé bújva színlelnek engedelmességet, melyek látszólag biblikusak.

Isten látta, hogy térdük meghajlítása mögött mi rejlik valójában a szívükben.

Ezek a keresztyének sokszor kevésbé megértőek, mint Elizeus: kritizálják azokat a testvéreiket, akik Naamánhoz hasonlóan küzdenek az Istennek való engedelmesség feszültségében, miközben próbálnak helytállni a munkahelyükön vagy szerető barátok lenni a szomszédjaik felé. Ha mi is ebben a feszültségben élünk – vágyjuk szeretni Istent ott, ahová helyezett –, bátorítson Naamán története: Isten könyörülettel tekint ránk, miközben ezekben a helyzetekben navigálunk.

Ne zárjuk ki a bátor engedelmességet sem

Mindazonáltal Naamán történetének békés kimenetele inkább bibliai kivétel, mint szabály. Ha végignézünk azon a rengeteg férfin és nőn, akik engedelmeskedtek az Úrnak, láthatjuk, hogy sokan üldöztetést szenvedtek érte: Dániel éhes oroszlánokkal került szembe. Eszter a saját fejét tette kockára, amikor megszegte az udvari előírásokat. Pál testén ott éktelenkedtek a verések nyomai, mielőtt életét adta volna engedelmességéért. Keresztelő János Heródes király házasságtörése ellen prédikált, és végül lefejezték.

Ma is sok hívő kap elhívást arra, hogy lemondjon javairól, társadalmi rangjáról vagy akár az egészségéről azért, hogy ne csak térdével, hanem szívével is meghajoljon Isten előtt. Honnan tudhatjuk tehát, hogy a mi esetünkben is érvényes-e a „menj el békével”, vagy épp a bátor engedelmesség kockázatát kell vállalnunk?

Naamán utat mutat ebben.

Kérdezzünk meg egy istenfélő barátot! Amikor nagy döntés előtt állok, az elmém gyakran elhomályosodik. Szükségem van valakire, aki kívülről látja a helyzetet, és segít átgondolni azt. Egy istenfélő barát jó kérdéseket tud feltenni, segít megfejteni, mi zajlik a szívemben és az elmémben, és bibliai bölcsességet tud biztosítani. Ahogy Naamán is segítséget kért Illéstől, mi is kereshetjük az istenfélő tanácsot.

Kérdezzük meg Istent! Forduljunk az Igéjéhez! Prófétaként Elizeus volt Naamán számára Isten szavának forrása; nekünk pedig itt van a Biblia. Merüljünk el benne! Kérjünk a Szent Szellemtől bölcsességet a nagy teológiai kérdésekben és azok mindennapi alkalmazásában (Jak 1,5). De ügyeljünk rá, hogy ne csak a térdünket, hanem a szívünket is Isten elé vigyük! Ahogy Naamán történetében láttuk, Isten épp az ilyen kérdésekre válaszol a legszívesebben.

Susan Tyner

www.thegospelcoalition.org/article/elisha-naaman-bow-idol/

Susan Tyner a texasi Fort Worth-ben található Trinity Presbiteriánus Gyülekezet missziós vezetője. Szerzője a What a Royal Mess: A Study of 1 and 2 Kings (Micsoda királyi zűrzavar: Tanulmány a Királyok első és második könyvéről) és a What’s She Doing Here? The Messy Women in Jesus’ Genealogy (Ő meg mit keres itt? Zűrös nők Jézus családfájában) című könyveknek. Susan a PCA EnCourage podcast társműsorvezetője, rendszeresen közreműködik az EnCourage blogon. Szívesen tanít konferenciákon és lelkigyakorlatokon is. A susantyner.com oldalon lehet vele kapcsolatba lépni.

---