A „felszínes” keresztyén barátságok meglepő fontossága

Cikkében Danny D’Acquisto a gyülekezeten belüli sokféle kapcsolat értékét hangsúlyozza, beleértve a kevésbé szorosakat is. Bár nem ismerhetünk minden gyülekezeti tagot mélyen és személyes szinten, az a tény, hogy mindenki Krisztushoz tartozik, és elkötelezte magát a gyülekezet feladatainak és küldetésének közös végrehajtása mellett, azt jelenti, hogy minden kapcsolat értékes és szellemi szempontból jelentőséggel bír.

Dee-vel nem voltunk különösebben közeli barátok a középiskolában. Soha nem jött át hozzánk, és én sem mentem át hozzájuk. Soha nem találkoztam a szüleivel, ő sem az enyémekkel. Egyesek talán „felületesnek” nevezték volna a barátságunkat, de nem azért, mert önmagában bármi baj lett volna vele. Persze lehetett volna mélyebb és személyesebb is. Csak soha nem lett az. Ennek ellenére Dee-vel különleges kötelék fűzött össze minket egy konkrét okból: együtt fociztunk. Dee egy nagydarab, félelmetes kinézetű középhátvéd volt – az a fajta srác, akit inkább a saját csapatodban szeretnél látni. A mai napig látom magam előtt, ahogy ott áll a csapatmegbeszélésen fáradtan és izzadtan, de higgadt elszántsággal a szemében. „Gyerünk, kapjuk el ezeket a srácokat!” Évek óta nem láttam Dee-t, de ha találkoznánk, úgy gondolom, még mindig ugyanaz a kötelék lenne közöttünk. Nem azért, mert különösebben mély barátság fűzött minket egymáshoz, hanem azért, mert keményen dolgoztunk és együtt küzdöttünk egy közös célért.

A gyülekezetben kialakított kapcsolataink közül sok (talán a legtöbb) hasonlóan működik. Legtöbben csak néhány emberrel tartunk fenn mély, szoros barátságot. A többi kapcsolatunk sokkal inkább hasonlít a Dee-vel való kapcsolatomra. Ismerjük egymás nevét és arcát; időről időre rövid beszélgetést folytatunk; és rendszeresen osztozunk egy-egy közös élményben, mely mindannyiunk számára fontos.

A kevésbé személyes barátságok – nevezzük őket gyülekezeti ismeretségeknek – létfontosságúak gyülekezeteink egészsége és az evangélium terjedése szempontjából

De soha nem megyünk különösebben „mélyre”. És ez így rendjén is van.

Valójában ezek a kevésbé személyes barátságok – nevezzük őket gyülekezeti ismeretségeknek – létfontosságúak gyülekezeteink egészsége és az evangélium terjedése szempontjából.

Idegenkedésünk a felszínes gyülekezeti kapcsolatoktól

Néhány évvel ezelőtt részt vettem annak a gyülekezetnek a plántálásában, amelynek most a pásztora vagyok. Mindig is nagy hangsúlyt fektettünk a „tudatos tagságra” – annak fontosságára, hogy nyilvánosan megvalljuk hitünket Krisztusban, és tudatosan elkötelezzük magunkat amellett, hogy együtt kövessük Őt. Kezdetben a gyülekezet olyan kicsi volt, hogy minden tag személyesen ismerte egymást. Azokban a korai években a tagság szellemi jelentősége nyilvánvalónak és kézzelfoghatónak tűnt mindenki számára. Minden új tag felállt, és ötperces bizonyságot tett a gyülekezet előtt. Gyülekezeti rendezvényeket szerveztünk az emberek otthonaiban. Különleges időszak volt! De ahogy a gyülekezet elért egy bizonyos létszámot, néhányan elkezdtek felvetni egy fontos kérdést: valóban van még jelentősége a tagságnak?

Eltartott egy ideig, mire megértettem ezt az aggodalmat. A teológiánk nem változott, ahogy a szolgálatunk filozófiája sem. De egyesek a tagság jelentőségét azzal a körülménnyel kötötték össze, hogy minden egyes tagot személyesen is ismerünk, ami már nem volt lehetséges. Ezért kompromisszumnak tűnt az a gondolat, hogy kevésbé személyes barátságokat alakítsunk ki szélesebb körben – mintha beérnénk egy kevésbé jelentőségteljes közösséggel. Néhányan úgy érezték, hogy nehezen tudják tartani a lépést, mivel minden új taggal mély barátságot próbáltak kialakítani, miközben már meglévő kapcsolataikat is igyekeztek változatlanul fenntartani.

Röviden, a mély keresztyén barátságok iránti elkötelezettségünk arra késztetett egyeseket, hogy ne tulajdonítsanak értéket az egyszerűbb, kevésbé személyes barátságoknak.

Sokféle oka lehet annak, hogy idegenkedünk a felületes gyülekezeti kapcsolatoktól. De a múltba visszatekintve úgy tűnik, hogy ez a gondolkodásmód modern kori individualizmusunkból és „hitelesség” utáni vágyunkból ered. Hajlamosak vagyunk a kapcsolataink egészségét a nyíltságuk mértéke alapján megítélni. Minél szabadabban (és az elvárásnak megfelelően) osztjuk meg a szívünket azokkal, akikben megbízunk, annál egészségesebbnek tartjuk az adott barátságot. Viszont hajlamosak vagyunk gyanakvással tekinteni azokra a kapcsolatokra, amelyekben nem várják el vagy kívánják meg tőlünk, hogy „mindent megosszunk”. Ilyenkor úgy érezzük, mintha színlelnünk kellene vagy elrejtenünk, kik is vagyunk valójában, hogy ezeknek a barátságoknak a szabályai szerint tudjunk játszani. Ezért gyakran nem értékeljük vagy elkerüljük őket, és így elhanyagoljuk a szükséges készségeket ahhoz, hogy ápoljuk és gyarapítsuk őket a gyülekezeteinkben.

„Jó, hogy megszabadultunk tőlük” – gondolhatjuk akár. „Nincs szükségem ezekre a felszínes barátságokra. Kinek van?”

Eközben a gyülekezeteink szenvednek. Mert ezek a kevésbé személyes barátságok gyakran vezetnek (vagy legalábbis megteremtik a szükséges feltételeket) a mélyebb és személyesebb kapcsolatokhoz, amelyekre mindannyian vágyunk. Arról nem is beszélve, hogy ezek a gyülekezeti ismeretségek önmagukban is hihetetlenül értékesek.

Miért olyan fontosak a gyülekezeti ismeretségek?

Képzeljük el, ahogy összegyűlt az a néhány ezer ember Salamon oszlopcsarnokában (Csel 5,12) – a jeruzsálemi Templom legkülső udvarán, az egyetlen helyen, ahová a pogányok beléphettek! Képzeljük el ezt a gyülekezetet, ezt a furcsa, vegyes társaságot – pogányok és zsidók, gazdagok és szegények, helyiek és idegenek, férfiak, nők és gyermekek –, akik mind egy helyen gyűltek össze, hogy megvallják: Jézus az egész teremtés Királya.

 Isten az ilyen gyülekezetek között fog lakozni, és rajtuk keresztül fogja betölteni a földet dicsőségével

Nem az egyes személyek közötti kapcsolat érzelmi mélysége tette ezt az gyülekezetet ilyen erőteljessé. Nem ismerték mindannyian minden jelenlévő napi rutinját, élettörténetét, ambícióit és félelmeit. De mindannyian ismerték a keresztre feszített és most feltámadt Krisztust. És úgy döntöttek, hogy ott gyűlnek össze, ennek az ősi Templomnak a legkülső udvarában, hogy hirdessék: Isten Krisztusba vetett hitük által új és élő templommá építi őket (Ef 2,21–22, 1Pt 2,4–5). Isten kettéhasította a kárpitot; többé nem marad távol népétől. Mostantól az ilyen gyülekezetek között fog lakozni, és rajtuk keresztül fogja betölteni a földet dicsőségével (Ef 1,7–10, 22–23). Ezért gyűlnek össze gyülekezeteink mind a mai napig.

Más szóval, a közösség nemcsak azért fontos, mert ismerjük minden egyes tagunkat, hanem azért is, mert minden tag ismeri Krisztust, és együtt formálódik az Ő képére. Életünket nemcsak a szubjektív „összekapcsoltság” érzése köti össze, hanem Jézus teste és vére is.

Manapság könnyen feltesszük a kérdést: „Mi a legjobb az egyes keresztyének számára?” És ebből a szempontból kétségtelenül a mély tanítványi kapcsolatok a leghasznosabbak. De sokszor nem jutunk addig a kérdésig: „Mi a legjobb az egész gyülekezetünk számára?” Ebből a szempontból a gyülekezeti ismeretségek abszolút elengedhetetlenek. Ha értékeljük és ápoljuk őket, akkor gyülekezeteink olyanok lesznek, mint az összetett kapcsolati háló. Azok az emberek, akik a mi ismerőseink, más tagok legközelebbi tanítványi kapcsolatai lesznek, és fordítva. Mindannyian osztozunk a közösség kötelékében. De ha nem értékeljük és ápoljuk ezeket az ismeretségeket, az egy olyan kultúrához vezethet, amely ijesztő és nehezen megközelíthető lesz az újak számára. A látogatók belépnek a gyülekezeteinkbe, és azt érzik majd: „Hűha! Ezek az emberek mindannyian igazán ismerik egymást és törődnek egymással. De nem vagyok benne biztos, hogy nekem is van helyem ebben az egészben.” Természetesen senki sem akarja, hogy így érezzék magukat. De ha mély, fontos barátságokat kell kialakítaniuk ahhoz, hogy egyáltalán a közösség részének érezzék magukat, akkor nagy eséllyel soha nem fognak taggá válni. Ha azt akarjuk, hogy az egész gyülekezetünk virágozzon – és ne csak a legszorosabb kapcsolatokkal rendelkező tagok –, akkor arra van szükségünk, hogy tagjaink értékeljék a gyülekezeti ismeretségeket.

Hogyan segíthetünk a tagoknak, hogy értékeljék a futó gyülekezeti kapcsolatokat?

Isten kegyelméből gyülekezetünk kezd túllépni a növekedés nehézségein. Azok, akiknek valamilyen oknál fogva voltak ellenérzéseik ezzel szemben, nagyrészt már megértették a gyülekezeti ismeretségek szépségét (miközben megőrizték mélyebb tanítványi kapcsolataikat is). Íme négy dolog, ami segített olyan kultúrát teremteni, amely a gyülekezeti ismeretségeket is értékeli:

1. Prédikáljunk a gyülekezeti tagság szellemi jelentőségéről!

Pásztorként és elöljáróként mindig az egész gyülekezetünknek prédikálunk – azaz minden tagnak együtt. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen alkalmaznunk kell a Szentírás igazságait a gyülekezeteinken belüli kapcsolatok széles skálájára, beleértve a gyülekezeti ismeretségeket is. Például bátorítsuk a tagokat, hogy gondoljanak a teremben lévő többi emberre, és arra, hogy mit jelent a heti igeszakasz a velük való kapcsolataik szempontjából!

Mindannyian ugyanazt a mezt viseljük és ugyanazon cél felé törekszünk.

Azzal, hogy rendszeresen beszélünk erről a témáról a szószékről, megerősíthetjük fontosságukat, és segíthetünk meglátni szellemi jelentőségüket. Jézusnak van egy csapata. A gyülekezet tagjának lenni annyit tesz, mint ebben a csapatban részt venni. És függetlenül attól, hogy mennyire jól ismerjük a csapattársainkat, mindannyian ugyanazt a mezt viseljük és ugyanazon cél felé törekszünk. Ez a lényeg. Prédikáljunk az egész csapatnak, mintha egy csapat lenne, ne csak az egyes játékosoknak!

2. Tiszteljük a gyülekezet közös szerepét és felelősségét!

Azok között, akik együtt végeznek fontos feladatokat, gyakran különleges kötelék alakul ki. A gyülekezet tagjaként nagyon fontos felelősségeket osztunk meg egymással. Például az egész gyülekezettől elvárják, hogy rendszeresen összegyűljön (Zsid 10,25), fogadja és kizárja a tagokat (Mt 18,15-20), vezetőket nevezzen ki (Csel 6,3), engedelmeskedjen ezeknek a vezetőknek (Zsid 13,17), áldozatosan adakozzon (2Kor 8-9), valamint gyülekezetalapítókat és misszionáriusokat küldjön ki (Csel 13,1-3). Ezen felelősségek megosztása kötelékeket alakíthat ki az egyes tagok között, függetlenül attól, hogy mennyire ismerik egymást személyesen.

Ennek az ellenkezője is igaz. Ha egy gyülekezetnek nincs közös szerepe, nincsenek felelősségei – nincs más közös célja, mint hogy megjelenjenek ugyanazon az istentiszteleten –, akkor nehéz kialakítani a kapcsolódás érzését azok között a tagok között, akik nem közeli személyes barátok. Úgy fogják érezni magukat, mint egy csapat tagjai, akik soha nem edzenek és játszanak együtt. Azáltal, hogy tiszteletben tartjuk a gyülekezet közös szerepét és felelősségeit, arra tanítjuk az egyes tagokat, hogy így gondolkodjanak: „Lehet, hogy nem ismerem túl jól X-et, de közös szellemi felelősségünk, hogy Jézus nevében megkössük és feloldjuk a földön, amit kell.” Vagy: „Lehet, hogy nem vagyok közeli barátja Y-nak, de mindketten a nehezen megkeresett pénzünket adjuk oda, hogy segítsük ezt a gyülekezetet a tanítványozásban.” Ez fontos. Hívjuk fel a figyelmet arra a fontos munkára, amelyet gyülekezetünk minden tagja együtt végez!

3. Legyünk vendégszeretők az újonnan érkezőkkel és a nemrég csatlakozottakkal!

Az Efézusiakhoz írt levél 4. fejezetében Pál azt mondja nekünk, hogy a gyülekezet vezetősége felelős azért, „hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus Testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra” (4,12–13). A presbiterek fontos szerepet játszanak az összes gyülekezeti kapcsolat ápolásában, beleértve a gyülekezeti ismeretségeket is. Ha mi nem értékeljük őket, akkor a gyülekezetünk sem fogja. (Valószínűleg ezért is követelménye az elöljáróknak, hogy „vendégszeretők” legyenek – vagyis törődést és figyelmet tanúsítsanak az idegenek iránt.) Ahhoz, hogy a „kezek” értékeljék a gyülekezetben a „karokat”, jó csuklóra van szükség. Ahhoz, hogy a „lábfejek” törődjenek a „lábszárral”, szükségük van egy jó bokára. Mint egy jó edző, becsüljük meg az egész csapatot azáltal, hogy magunk is értékeljük a csapat minden egyes tagját! Ne csak azokkal a tagokkal töltsünk időt, akiket a legjobban ismerünk (vagy kedvelünk)! Szánjunk időt a családunk heti és havi programjában arra, hogy időt töltsünk a látogatókkal és az új tagokkal! Még jobb, ha magunkkal viszünk néhány régi tagot is, hogy ők is elkezdhessenek hasonló kapcsolatokat kialakítani – talán még mélyebbeket is!

4. Várjunk türelemmel!

Akárcsak a mély barátságokhoz, az egészséges gyülekezeti ismeretségek kialakulásához is idő kell – különösen egy hosszabb, gyülekezetet érintő növekedési vagy változási időszak után. Folytassuk a prédikálást, végezzük együtt a fontos feladatokat, és ismerjük meg egyre jobban egymást! Majd várjuk, hogy az Úr összekössön mindannyiunkat. Ne feledjük: ez végső soron egy olyan szellemi munka, amelyet csak Ő tud elvégezni!

Következtetés

Dicsérjük Istent a mély tanítványi kapcsolatokért! Mindannyiunknak szükségünk van rájuk. De ne becsüljük alá a gyülekezetben lévő futó ismeretségeket sem! Ironikus módon éppen ezzel áshatjuk alá a tanítványképzés kultúráját, és szalaszthatjuk el az egyes tagokkal való szellemi kapcsolatok szépségét. Lehet, hogy nem leszünk mindannyian közeli barátok, de ugyanazon gyülekezet tagjaként egy csapathoz tartozunk. Ez pedig igenis számít.

Danny D’Acquisto

Danny D’Acquisto a wisconsini Brookfieldben található Redemption Church lelkipásztora.

www.9marks.org/article/the-surprising-importance-of-shallow-christian-friendships/

---