A menny: munka nélküli nyugdíjas élet?

A mindennapi életből ismerős az a gondolat, hogy előbb-utóbb nem lesz már elég erőnk úgy dolgozni, mint régen, és sokan reménykednek abban, hogy a munkájuk eredménye, a keresetük majd segít finanszírozni a nyugdíjas éveiket. Ebből adódott az az elképzelés, hogy a menny egyfajta nyugdíjas klub, ahol a dicsérő énekek véget nem érő zengésén kívül nem sok tennivalónk lesz. Nos, semmi baj nincs a dicséretek éneklésével, a legtöbben élvezzük is, legalábbis mérsékelt adagokban. De egy szüntelen énekléstől visszhangzó örökkévaló öregotthon gondolata erősen taszító lehet.

Az igazság azonban egész más. C. S. Lewis szerint a jutalmak különféle jellegűek. Vannak megfelelő jutalmak – például a házasság a szerelem megfelelő jutalma –, és vannak kalmárszellemű jutalmak, például a pénzért kötött házasság. Ami a munka megfelelő mennyei jutalmát illeti, azt látjuk, hogy annak legalább az egyik összetevője a nyugdíjas élet ellentéte, mivel további munkavégzésre ad alkalmat. Jézus a minák példázatával tanított minket erre – olvassuk most el a Lukács 19,11-27-et.

Jézus ezt a példázatot a Jeruzsálem felé tartó úton mondta el, olyan embereknek válaszolva vele, akik azt hitték, hogy Isten látható királyságát készül bevezetni. Nem így volt, ahogy azt mindjárt el is magyarázta. Jézus a példázatbeli előkelő emberhez hasonlóan egy időre távozik (a mennybe), hogy megkapja a hatalmat az uralkodásra, majd pedig visszatér.

A példázat szerint távozása előtt az előkelő ember mindhárom szolgájának átadott egy-egy minát, ami egyes tudósok szerint nagyjából egy akkori átlagos munkás négyhavi bérének felel meg. Arra biztatta őket, hogy a visszatéréséig kereskedjenek ezzel a pénzzel. Miután távozott, az alattvalói fellázadtak ellene, és küldöttséget menesztettek utána azzal az üzenettel, hogy nem akarják őt a királyuknak.

Ő azonban ellenséges viszonyulásuk ellenére visszatért, és hívatta a munkásokat, hogy lássa, hogyan boldogultak az üzleti életben a mostoha körülmények között. A szolgák közül ketten nyereségre tettek szert: az első ezer százalékos, a második ötszáz százalékos profitot termelt. Az előkelő ember, aki ekkor már király volt, megjutalmazta őket, rendre tíz és öt város kormányzását bízva rájuk. Vagyis a munka jutalma a további – bár más jellegű – munkavégzés lehetősége volt.

A példázat számos dolgot egyértelműen megtanít az Úr visszatéréséről. Először is azt, hogy amikor Ő visszatér, uralkodni fog, és a szolgái vele uralkodnak. Péter ezt már megtanulta Jézustól: „tizenkét trónra ültök”. Pál lényegében ugyanezt mondja: „Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, Ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, Ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,11-13)

János hasonlóan írja: „Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az Ő trónján” (Jel 3,21).

A Szentírás sok más helyen is jelzi azt a gondolatot, hogy Krisztus szolgái tevékenyen rész vesznek majd az uralkodásban – úgy tűnik, igen magas szinten:

Hogyan merészel közületek valaki, akinek a másikkal peres ügye van, a hitetlenek előtt pereskedni, és nem a szentek előtt? Vagy nem tudjátok, hogy a szentek a világ felett fognak ítélkezni? És ha ti a világ felett ítélkeztek, arra talán méltatlanok vagytok, hogy jelentéktelen ügyekben ítélkezzetek? Vagy nem tudjátok, hogy angyalok fölött is ítélkezünk majd? Akkor mennyivel inkább ítélkezhetünk a mindennapi élet dolgaiban! (1Kor 6,1-3)

Mindebből teljesen nyilvánvaló, hogy a menny nem unalmas nyugdíjas otthon lesz, hanem lebilincselő és szorgalmas tevékenységek színtere, ahol a földön elsajátított képességek és tapasztalatok magasztosabb, nagyobb és végtelenül megelégítő dimenzióba kerülnek. Messze meghaladja ez mindazt, amit kérhetünk vagy elképzelhetünk. A minák példázatából az is kitűnik, hogy az Úr visszatérésekor kapott felelősségünk nagysága a földi életben tanúsított hűségünkön múlik majd.

De ne felejtsük el, hogy a példázatban volt egy harmadik szolga is, aki meg sem próbált kereskedni a rábízott pénzzel! Amikor végül a király számadásra hívta, elvette tőle a mináját, és annak a szolgának adta, aki legtöbb nyereségre tett szert. Fölmerül a kérdés: hogyan értelmezzük ezt? Lehetséges-e, hogy ez a szolga a hívő embert reprezentálja? Hiszen a hasonló, talentumokról szóló példázatban, amely a Máté 25,24-30-ban található, a talentumát fel nem használó szolgát kivetik a külső sötétségre. Azonban a minák példázata Lukácsnál más. A mináját be nem fektető emberről nem olvassuk, hogy kivetik. Sőt a szöveg egyértelműen elkülöníti őt a király ellenségeitől, akik elszenvedik haragját: „Ellenségeimet pedig…”

David Gooding az alábbi hasznos észrevételeket teszi:

Mégis miért nehéz azt gondolni, hogy a hűtlen szolga példázatunkban egy igaz hívő lenne? Azért, amit a királyról képzel. Arra a kérésre, hogy számoljon be, miért mulasztotta el az Uráért való munkát, azt válaszolja, hogy urának az a hibája, hogy behajtja még azt is, amit nem fektetett be, és learatja azt is, amit nem vetett el (lásd: Lk 19,21). Félt tőle, félt, hogy rosszat tesz, és szerinte ez hatott bénítólag rá.

Kérdésünk tehát az: lehetséges-e, hogy valaki, aki igazán hiszi, hogy Krisztus életét adta érte, az Úrra hárítsa a felelősséget és azt mondja neki, hogy azzal a kéréssel, hogy dolgozzék Őérte, az Úr semmiért kért valamit? Az emberek lehetnek hálátlanok, bizonyság erre a kilenc leprás esete, de lehet-e egy hívő valaha is ennyire hálátlan? Megtörténhet-e, hogy valaki, aki hiszi, hogy Krisztus halála bűnbocsánatot ad neki minden bűnére, valaha is azt mondja Krisztusnak, hogy félt érte munkálkodni, nehogy hibát kövessen el?

Kérdésünk talán túlságosan elméleti és túlságosan irodalmi jellegű. Talán jobb, ha önmagunknak tesszük fel a kérdést, hogyan vélekedünk saját magatartásunkról, mit mondanánk most az Úrnak önmagunkról és arról, amit róla gondolunk, ha mi sem forgolódunk hűségesen abban a munkában, amit gondjainkra bízott.

Akár hívő, akár hitetlen – a hűtlen szolgától elvették mináját. Az Úrért végzett munka elmulasztása nem kerül a hívő üdvösségébe, de bizonyos, hogy jutalmat nem nyer (lásd: 1Kor 3,15).

Fejezzük be azonban egy örvendetes megjegyzéssel. A leprás, aki hálás volt az Úrnak azért, amit őérte tett, és visszatért, hogy hálát adjon neki, azt találta, hogy hálája utat nyitott valami magasabb érték felé: gyógyulásán túl megkapta az üdvösség ajándékát is. Így példázatunkban az a szolga, aki hűségesen munkálkodott Uráért, hűségének lavinaszerű hatását tapasztalta meg. Az egyetlen mina tízet nyert, a tíz mina hatalmat adott neki tíz város felett (lásd: Lk 19,16-17), ezenkívül mindenek felett megkapta a hűtlen szolga mináját is. A többi minából következtetve ez az újabb mina egy újabb várost jelent. Nyilvánvalóan ez az ország egyik törvénye, hogy akinek van, annak adatik (lásd: Lk 19,26).^[1]

A keresztyén hit egyik páratlanul dicső vonása, hogy a munkánknak nemcsak földi, hanem örök jelentősége is van. Válasz ez azoknak is, akik úgy vélik, hogy az evangélium primitív és olcsó üzenet, mivel ingyenjegyet kínál nekünk a mennybe, úgyhogy nem számít, hogyan viselkedünk utána.

Ezenfelül nagy ámulat és bátorítás forrása legyen számunkra az a tény, hogy Istent érdekli a munkánk. Ráadásul, ha úgy dolgozunk, mint az Úrnak, akkor valójában az eljövendő világba fektetünk be. A fizikai halál távolról sem vet véget mindannak, amit tettünk, hanem átvezet Isten mérhetetlenül nagyobb megtapasztalásába egy olyan világban, ahol mindenkinek lesz munkája, ahol János apostol szavaival élve „az Ő szolgái szolgálnak néki” (Jel 22,3 – ÚRK).

Mindennek a biztosítéka az a tény, hogy Isten feltámasztotta Fiát a halálból. E fejezet végére érve elmondhatjuk Pállal: „…hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,57-58)

Egyszer valakinek az irodájában láttam egy nagy nyomtatott feliratot, amely az előző mondat utolsó öt szavát idézte. Talán jó ötlet nekünk is kitenni a munkahelyünkön, legyen az otthon, a hivatalban, iskolában, üzletben, gazdaságban, kórházban, szószéken stb. Mindennap emlékeztetnünk kell magunkat erre az igazságra:

„Fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”

Időnként eltűnődöm azon, hogy amikor egy eljövendő napon derengeni látom majd a menny dicsőségét, vajon nem ez lesz-e az ösztönös reakcióm: „Ha tudtam volna, hogy ez ilyen lesz, sokkal többet fektettem volna bele.”

Miközben William Tyndale-t elborították a lángok, utolsó szavai ezek voltak: „Uram, nyisd meg Anglia királyának szemét!” Talán érdemes hasonlóan imádkoznunk önmagunkért is: „Uram, nyisd meg a szemünket, hogy meglássuk az örök élet valóságát és mindazt, amit befektethetünk a királyságodba!”

John Lennox

Örök megtérülés c. könyvéből

[1] D. W. Gooding, Az evangélium Lukács szerint (Evangéliumi Kiadó, 1993), 251. o.

Örök megtérülés – A munka, a vagyon és a bölcsesség bibliai elvei

John Lennox – A/5, 184 oldal

Lennox megszokott világosságával, bibliahűségével és bölcsességével arra hív, hogy újragondoljuk keresztyénként hozzáállásunkat a fizetés, időbeosztás, motiváció, pihenés, örök jutalom és adakozás kérdéseihez.