Elszalad az élet – de hová tűnik?

A nyár dús zöldjei sárgába, narancssárgába és vörösbe fordulnak. Hamarosan levelek kavarognak a metsző szélben. Madarak szállnak dél felé a magasban. A fény megfakul, ahogy a nappalok rövidülnek. Előkerülnek a pulóverek és a polárok. Ősz van. Ó, hogy szeretem! Mégis minden ősz belém hasít. Véget ér egy újabb év – már megint. Ezek a változások arra emlékeztetnek, hogy én is a vég felé haladok. Éppolyan röpke az életem, mint egy falevél utolsó tánca a földig. Az élet elszalad, akár az idő. De hová tűnik?

Az ember az egyetlen lény a földön, aki tudatában van annak, hogy az élete véges. Egyedül mi gyászoljuk egy nap, egy évszak vagy egy élet elmúlását. Mint egy hideg áramlat a nyári tó meleg vizében, az ősz első fuvallata felráz minket azzal, hogy eszünkbe juttatja a halandóság tényét.

Ez a fájdalom azonban ajándék is lehet. A keresztyének végül is realisták. Nem kell elrohannunk e mindig meglepve érkező bánat elől. A memento mori („emlékezz a halálra”) témája régóta része a keresztyén bölcsességnek. Mert minél teljesebben elfogadjuk ennek valóságát, annál szebbnek találjuk a Krisztusban való reménységünket. A következőkben hasonlítsuk össze a műveik alapján az idő és az élet elmúlásáról alkotott nézőpontját két olyan szerzőnek, akiknek az írásai kiállták az idő próbáját!

Frost elfutó patakja

Robert Frost írt egy verset egy fiatal párról, akik egy sebesen rohanó patak mellett állva beszélgetnek. A Nyugatnak futó patak (West-Running Brook) című költeményében kapcsolatot teremt az elfutó víz és a saját halandóságunk között. Az életet úgy írja le, mint „tovatűnő áramlatát mindennek”. „[A létezés] komolyan, szomorúan szalad el, / hogy a mélység űrjét ürességgel töltse meg” – írja. A létezést „a halál egyetemes zuhatagaként” ábrázolja, „amely a semmibe vész”.

Ez felébreszti bennem az ősz melankóliáját. Minden élet sietve tovatűnik – és talán épp a puszta semmibe tart. A halál űrje sosem telik meg, mert amit belevetünk, az nem más, mint a nemlét üressége. Talán csupán ennyi az egész életünk: ez a néhány rövid esztendő.

Frost verse azonban nem a teljes kilátástalansággal zárul. Ahogy a patakot figyelik, a pár észrevesz egy állandó, apró fehér habfoltot a gyorsan áramló, sötét víz közepén. Rájönnek, hogy a patak közvetlenül a felszín alatt egy sziklának ütközik. Ott a víz folyton felemelkedik és visszahull önmagába. Mintha valami ebben a tovarohanó patakban visszapillantana arra pontra, ahonnan jött.

A pár arról beszélget, mit jelent ez a hullám. Valamiképp jelnek érzik a maguk számára. Az egyikük így szól: „Ez a forrásra visszamutató, hátrafelé irányuló mozgás / a sodrással szemben, amiben leginkább magunkra ismerünk.” Azt mondják, hogy az élet és a halál tudatosítása – az azon való töprengés, hogy mindez mit jelent (még ha nem is jelent semmit) – az emberi lét lényegi vonása. Elfogadjuk a misztériumot, hogy valamilyen forrásból jövünk, és oda is térünk vissza. Ez a világ rendje, és nekünk meg kell vele békélnünk.

Ám én ezt nem találom megnyugtatónak! Igen, a bibliai realizmus mindig is magáénak vallotta azt a felismerést, hogy „Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik” (Préd 3,20). De mi egy jobb jövő reménységére vágyunk. És itt lép be a képbe a második szerzőnk.

Athanasziosz a forrásról

Athanasziosz IV. századi püspök és teológus megkérdőjelezte azt a nézetet, hogy elkerülhetetlenül a hanyatlásba és a nemlétbe csúszunk. A megtestesülésről szóló értekezése (Az Ige emberré válásáról) mindmáig mélyreható hatással bír, mivel azt kutatja, miért jött el hozzánk Isten örök Fia a teljesen ember Jézus képében.

Mózes első könyvéből tudjuk, hogy a halál az első emberpár édenkerti engedetlenségének egzisztenciális következménye. Egykor Ádám és Éva előtt ott állt a lehetőség, hogy a hűséget válasszák, és így örök életet kapjanak ebben a testben ezen a világon. Ám „a parancsszegés természetüknek megfelelő állapotba juttatta őket, hogy amint nem voltak és létrejöttek, ugyanúgy méltán szenvedjék az időben a megsemmisülés romlását” (Az Ige emberré válásáról 4). Isten parancsára mondott „nem”-jük a világot „a romlandóság szolgaságára” kárhoztatta (Róm 8,21). Megkaphatták volna, de a bűnesetben „elvesztették az örökéletet is” (Az Ige emberré válásáról 4). Mivel a semmiből teremtettünk, fizikai valónk arra ítéltetett, hogy visszatérjen a semmibe – vagyis porrá legyen. Mindannyian a visszafordíthatatlan idő rabjai vagyunk, akik a kérlelhetetlen halál felé sodródnak.

Isten azonban örök szeretetében elhatározta és eltervezte, hogy megmenti népét (Ef 2,4-5). Hogyan valósulhatott meg ez? Athanasziosz emberi szempontból mérlegeli azt a dilemmát, amely a testet öltéshez vezetett. Az Úr megígérte, hogy az engedetlenséget halál követi. Nem vonhatta vissza a szavát. Meg kellett fizetnie a bűn zsoldját, a romlás és a halál büntetését (Róm 6,23). De hogyan menthetne meg minket mégis? Maga a háromegy Isten – mivel Ő Szellem – nem halhatott meg emberi halállal. Ezért egy elképesztően briliáns terv részeként a Fiú magára vette a halandó testet. Athanasziosz így fogalmaz: „Mi voltunk megtestesülésének oka, üdvösségünkért lett az ember barátja, ezért kívánt emberi testben megszületni és abban megjelenni” (Az Ige emberré válásáról 4).

Miként segít ez rajtunk? Mivel Jézus Isten Fia, aki által mindent teremtett, Ő személyesen kötődik minden egyes emberhez, akit alkotott (Jn 1,3; Kol 1,16). Így emberként, de egyben Isten Fiaként is, amit Jézus tett, annak hatalmas kihatása van mindazokra, akik hozzá jönnek. Jézus magára vette a halál megígért átkának teljes súlyát (Gal 3,13). Beteljesítette a halál velünk szemben támasztott minden követelését. Isten szava megáll: a bűnt valóban halál követi mindenki számára. De Jézus mindenkiért magára vállalta a halált (2Kor 5,14-15). Mi, akik Krisztusban vagyunk, fel fogunk támadni testben az örök életre (Róm 8,11).

Athanasziosz így fogalmazza meg ujjongva újra ezt az örömhírt:

„Az Úr testében mindannyiunk halála ment végbe, s egyúttal a halált és a romlottságot is megsemmisítette benne az Ige. Mert szükség volt a halálra, és mindenkiért be kellett következnie, hogy mindenkiért elégtétel legyen. Ezért – mint mondtam –, az Ige, mivel képtelen volt meghalni, hisz halhatatlan volt, testet vett magára, amely meghalhatott, hogy azt ajánlja fel mindenkiért a sajátjaként, és mint aki maga szenved mindenkiért” (Az Ige emberré válásáról 20)

Krisztusban az élet valóban visszatér a forráshoz: akik Istenbe vetik a bizalmukat, örökké az Atyával fognak lakozni. Míg e bukott világ patakjai a semmi felé futnak, Jézus olyan élő vizet kínál, amely „örök életre buzgó víz forrásává lesz” (Jn 4,14).

Az élet Krisztus felé tart

Az ősz arra emlékeztet minket, milyen „komolyan, szomorúan” szalad el az idő, látszólag a semmibe. Eljön a halál. De Jézus legyőzte a halált (1Kor 15,54-57). Azok számára, akik hozzá tartoznak, a halál immár csupán átmeneti, nem pedig örök valóság.

Az ősz a szívbe hasít. Elénk hozza halandóságunk tudatát a teremtett világon keresztül. Az élet elszalad. Ám Krisztusban immár tudjuk, hová tűnik. Isten Fiának kegyelme által az élet bőségesebb életbe torkollik; Ő, aki örökre egyesült emberi mivoltunkkal, így szólt: „halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai” (Jel 1,18). Ezen az őszi napon, ahogy a levelek lassanként lehullanak, és az éles szél az arcunkba csíp – amikor gondolataink a vég körül forognak –, emlékezzünk arra, aki az életét adta értünk. Örvendezzen a szívünk benne! És fussunk hozzá az új életért!

Gerrit Scott Dawson

Gerrit Scott Dawson a Baton Rouge-i First Presbyterian Church (Első Presbiteriánus Gyülekezet) nyugalmazott lelkipásztora. Jelenleg egy könyvön dolgozik, amelynek témája, hogyan imádkozzuk a zsoltárokat Jézussal együtt.

www.desiringgod.org/articles/your-life-runs-away

Halál, hol a te fullánkod? – Halál, hol a te diadalod?

Samuel Gerber és Ortwin Schafer – Fr5, 84 oldal

A könyv első része a fizikai halállal, az arra való felkészüléssel foglalkozik, míg a második része inkább a halál utáni létre fókuszál, a megszabadulásra, az örök létre.