A szolgálat kedvtelés vagy kötelezettség – vagy valami teljesen más?

Fiatalkoromban eléggé elterjedt gondolat volt az elkötelezett keresztyének között, hogy az Úrnak egyedül az a munkája igazi és kívánatos, amelynek elvégzését nem élvezzük – az olyan munka, amelyet kellemetlennek találunk, és ha rajtunk múlik, sosem választottunk volna. Állandóan frusztrálónak és idegesítőnek találjuk, de jót tesz, ha a (hús)testet ily módon legyőzzük és ilyesfajta kellemetlen munkára fogjuk.

Ugye ez kétségtelenül téves elgondolás? Ha komolyan vennénk ezt a nézetet, az rágalom lenne a mindenható Isten ellen. Kicsoda és miféle Isten lenne Ő, ha a munkája mindig a kedvünk ellen való lenne, és bosszantó elégedetlenséget keltene bennünk? Ez nem lehetséges. Természetesen igaz, hogy az Úr szolgálatában sok fájdalom, harc és küzdelem lesz. Már tapasztaltuk ezt; ha még nem, hamarosan fogjuk.

Ha ártalmatlannak tűnő feladatot vállalunk az Úrért, az is hamar küzdelemmé válik a saját ostobaságunk, a Sátán ellenállása és a szolgatársaink gyengesége miatt. Ezért sok lesz az áldozat és a bánat; napokig, sőt talán hónapokig folytathatjuk Isten szolgálatát pusztán azért, mert nem várjuk el, hogy az Ő szolgálata mindig csak felhőtlen napsütésből álljon.

Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki elküldött engem, és az Ő munkáját elvégezzem.

De ha mindez még így is lenne, akkor is marad az Úr szolgálatában egy alapvető elégedettség érzés – hogy Urunk tekintélye áll mögötte. Amikor azt mondta tanítványainak: „Van nekem eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok… Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki elküldött engem, és az Ő munkáját elvégezzem” (Jn 4,32-34) – akkor nemcsak muszájból végezte azt. Nem csupán azért tette, mert élvezetes időtöltés volt, hanem azért, mert ez éltette Őt. Nem mintha fizetséget kapott volna, minden egyes igehirdetésével jó pénzt keresve, hanem ez jelentette számára az életet és az eledelt. Hogy élhetett volna nélküle? „Az én eledelem” – nem csupán „a kötelességem” – „az, hogy annak akaratát tegyem, aki elküldött engem, és bevégezzem az Ő munkáját.” Azután rögtön arról kezd beszélni a tanítványainak, hogy milyen lehetőségek állnak előttük: „A termés megérett az aratásra”.

Íme, mondom nektek: emeljétek fel szemeteket, és nézzétek meg a mezőket, hogy már fehérek az aratásra. Az arató már most megkapja jutalmát, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön magvető és arató. Mert ebben az esetben igaz a mondás, hogy más a vető, és más az arató. Én annak az aratására küldtelek titeket, amin nem ti fáradoztatok: azon mások dolgoztak, és ti mások munkájába álltatok be. (Jn 4,35-38)

Akár vetők vagyunk, akár aratók, együtt örvendezünk, abból nyerve megelégedést, hogy az Úrral dolgozhatunk. Milyen találó, hogy éppen azután tanította őket erről, hogy a samáriai asszonnyal beszélgetett a kút mellett arról a csodás megelégedésről, amelyet az evangélium szerez azoknak, akik először ízlelik meg élő vizének kiapadhatatlan forrását – „aki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik” (14. v.)!

Ó, de kedves üzenet ez, melyet a körülöttünk lévő éhes és szomjas világnak hirdethetünk, mely hiába hajszolja a bűnös élvezeteket, azok nem csillapítják a szomjúságot, hanem csak fokozzák az olthatatlan sóvárgást! Örömmel hirdetjük, de éppen akkor, amikor aznapra végeztünk a prédikációval és hazamegyünk, ránk virrad a hétfő reggel, és jön a próba. Ugye helyesen mondjuk a meg nem tért embernek, hogy ha Krisztusra bízza magát, Krisztus meg tudja őt elégíteni? De az üzenet ellentmondásossá válhat, ha mi magunk nem találunk megelégedést az Úr szolgálatában. Mit mondunk a színfalak mögött: „Muszáj ezt csinálnom?” Nos, azt hiszem, attól függ, hogyan nézzük; de ez másfajta hozzáállás, mint a mi Urunké: „Ez az én eledelem, és nem tudnék nélküle élni”.

Önök tudnak élni az Úr szolgálata nélkül? Nos, talán lehetséges, vagy mégsem? Valóban az az eledelünk, hogy az Urat szolgáljuk és akaratát teljesítjük. Akár azonnal látható siker követi a munkánkat, akár meg kell várnunk az örökkévalóság felvirradását, hogy a betakarítás eredményét meglássuk, a szellemünk tápláléka az Ő akaratának cselekvésében rejlik. Ahogy a régi pap mondta: „Dolgozni és nem kérni jutalmat, kivéve annak tudatát, hogy akaratodat tesszük” (Loyolai Ignác (1491–1556)).

David Gooding

Részlet a Térkép az Ószövetség kincseihez c. könyvből.

David Gooding (1925–2019) egykori professzor a görög Ószövetség kutatója, egyetemi tanár a belfasti Queen Egyetemen, tagja az Ír Királyi Akadémiának.

---