Miért nem lesz unalmas a menny?

Amikor bibliaiskolába jártam Dél-Kaliforniában, egyik éjszaka néhány barátommal sokáig fennmaradtunk, és beszélgetésünk a mennyország témájára terelődött. Bár nem tudom felidézni, mi hangzott el konkrétan, élénken emlékszem az érzésre. Miközben a végső idők dicsőségét taglaltuk közösen, szívünkben felgerjedt az öröm, a csodálat és a vágyakozás izgalma.

A menny boldogítóbb látomása

Emlékszem, abban az időben teljesen magával ragadott az új teremtés erőteljes képe, főleg annak földi mivolta. Másokhoz hasonlóan én is azzal az elképzeléssel a fejemben nőttem fel, hogy a halál utáni élet végső ígérete azt jelenti, hogy valamiképpen elszakadunk majd a valóságos, fizikai világtól – az evés, a játékok, a nevetés és a kalandok világától –, hogy felemelkedjünk egy éteri, lebegő, felhőkből lévő világba, melyet hárfázó, pufók kerubok népesítenek be. (És igen, titokban rettegtem attól, hogy a mennybe kell kerülnöm, annyira unalmasnak ígérkezett egy ilyen hely a számomra.)

Mire az említett éjszakai beszélgetés lezajlott, szerencsére már sikerült ezzel az elképzeléssel leszámolnom. Megértettem, hogy a túlvilág ígérete nem azt jelenti, hogy Isten eltöröl mindent, amit korábban jónak nyilvánított, hanem azt, hogy mindent helyreállít, átváltoztat, megdicsőít. Nem arról van szó, hogy az anyagi világot elnyeli az anyagtalan világ – mintha megszabadítanánk lelkünket a húsunktól és csontunktól –, hanem arról, hogy a halandó életet elnyeli a halhatatlan élet (2Kor 5,4).

Eljutottam annak felismerésére, hogy minden, ami jó ebben az életben, a következőben fogja meglátni magasabb és elmúlhatatlan beteljesedését. A végső idők ígérete nem valamiféle köztes állapot, hanem a feltámadás – nemcsak az emberiség, hanem az egész világmindenség helyreállítása (Róm 8,18-25, Jel 21,1-22,5). Így hát barátaimmal elengedtük a fantáziánkat, miközben elgondolkoztunk azon, hogy az általunk érzékelt fizikai világ, melyet most annyira élvezünk, vajon miként fog az eljövendő korban kibontakozni és kiteljesedni. És tapogatózó, izgatott szavaink imádattá formálódtak.

Bár azóta arra is rájöttem, hogy még az új teremtés ezen aspektusai sem véglegesek. Azok a mennyei örömök, melyekről a barátaimmal fantáziáltunk, jelenlegi földi társaikhoz hasonlóan csak örömteli eszközei voltak a legnagyobb célnak: hogy meglátjuk magát Istent. A teológusok ezt boldogító (vagy áldott, boldog) látomásnak nevezik. Más szavakkal, a menny nem pusztán attól válik mennyé, hogy Földünk egy jobb, 2.0-ás verzióját tapasztalhatjuk meg benne, hanem attól, hogy megláthatjuk Istent. Ha most úgy tűnik, mintha visszavonnám azt, amit az imént megerősítettem, és megint lecserélném a végső idők földi látomását egy éteri verzióra, hadd nyugtassam meg az olvasót, hogy nem így van.

A szépség által megragadva

A mennyről alkotott gyermekkori felfogásom, melyet húszas éveim elejére sikeresen levetkőztem, valami olyasmi volt, ami leszűkítette a valóságot. Pedig ez a boldogító látomás végtelenül gazdagítóbbat ígér annál, mint bármi, amit itt megtapasztalunk. Ez a minden jósággal, igazsággal és szépséggel való örömteli találkozásunk abszolút végpontja.

A vágynak, amelyet például a földi szépség felébreszt, nem az a célja, hogy a vágy tárgyában teljesedjen be. Ezért van az, hogy minden örömet, amely a szépség megtapasztalásával jár, a többre vágyakozás fájdalma kíséri. Amikor a Grand Canyon szépsége és monumentalitása a naplementében mélységesen megrázza bensőmet, a látvány kiváltotta vágyakozást nem elégíti ki önmagában a vizuális találkozás. Minél nagyobb az élvezet, annál erősebb a vágyakozás. Mindez szándékosan van így: a földi szépség, mely felkelti vágyakozásunkat, valami nagyobb irányába hívogat minket. A földi szépség folyamatosan szólítgat minket, de nem önmaga felé, hanem magán keresztül a végső forráshoz: minden szépség Istenéhez.

Ez az igazság gyakran kifelejtődik C. S. Lewis emlékezetes sorainak kontextusából: „Ha olyan vágyat találok magamban, amelyet semmilyen e világi tapasztalat nem tud kielégíteni, akkor az a legvalószínűbb magyarázat, hogy egy másik világ számára vagyok teremtve.” (Keresztyén vagyok, 183. o.) Ezzel a mondattal Lewis nem pusztán azt erősíti meg, hogy minden emberi lényben él az Isten utáni vágy, mely csak az eljövendő korban fogja végső beteljesedését megtalálni. Ennyit minimum állít, de a közvetlen szövegkörnyezet arról árulkodik, hogy Lewis ennél egy lépéssel továbbmegy, és azt mondja, hogy minden vágyakozásunk ebben az életben azt szolgálja, hogy felébressze mélyebb vágyakozásunkat az Istenben való örvendezés iránt. Így ír:

„Ha földi élvezeteim közül egyik sem elégíti azt ki, azért az még nem bizonyíték arra, hogy a mindenség csalárd. Talán a földi örömöket nem arra a célra szánták, hogy ezt a vágyat kielégítsék, hanem csak arra, hogy növeljék, sugalmazzák az igazi megoldást. Ha így van, akkor ügyelnem kell, hogy egyrészt ne vessem meg ezeket a földi örömöket, áldásokat, vagy ne legyek hálátlan értük, másrészt hogy ne keverjem össze ezeket azzal a más valamivel, amelynek csak másolatát, visszhangját vagy káprázatát képezik.” (Keresztyén vagyok, 183. o.)

A boldogító (vagy boldog) látomás valóban boldogító, mert a minden áldás Istenének látomása. Az, aki végtelenül boldog önmagában, azzal ajándékoz meg minket, hogy részesei lehetünk az Ő boldogságának.  Mivel a szentháromság Isten az élet, a világosság és a szeretet teljessége – mint Atya, Fiú és Szent Szellem mindig a végtelen öröm fehéren izzó tüzében ég –, az örök élet áldásaként kegyelem által megtapasztaljuk azt, ami Isten természeténél fogva: a boldogságot. És ezt a végtelen boldogságot jelzi és előlegezi meg minden földi örömünk. Isten mindezeken keresztül arra hívogat minket, hogy „egyre feljebb és egyre beljebb” menjünk.

Meg nem nevezett fájdalmunk

Bízom benne, hogy kezdjük már látni, hogy bár a „boldogító látomás” tanítása talán egzotikusnak és idegennek hangzik a fülünk számára, mégis már készen állunk annak befogadására. Való igaz, hogy e tanítás evangéliumi körökben kissé háttérbe került (bár a keresztyén történelem nagy részében szinte egyetemes módon központi helyet élvezett). A boldogító látomás iránti vágyat ugyanakkor felébresztik a legkülönbözőbb, jól ismert evangéliumi hitelvek.

Annak vágya, hogy megtapasztaljuk ezt a boldogító látomást, a „keresztyén hedonisták”^[1] legmélyebb vágya, akiknek azt tanította John Piper, hogy „Isten akkor dicsőül meg bennünk a legjobban, amikor a legnagyobb megelégedést találjuk Őbenne”. Ez a vágyakozás ébred fel a Narnia-könyvek elmélyült olvasóiban is, akik A végső ütközet szereplőivel, Pevensie-vel és társaival együtt sóvárognak azután, hogy eljussanak „egyre feljebb és egyre beljebb” Aslan országába. Ez a vágyakozás ébredt fel Jonathan Edwardsban, amikor úgy találta, hogy a menny „a szeretet világa”.  Ez a mély vágyakozása azoknak, akik így imádkoznak Szent Ágostonnal együtt: „A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.” (Vallomások, 8. o.)

Mindannyiunk szíve sajog ez után a boldogító látomás után, akár volt rá szavunk vagy nyelvünk, hogy megfogalmazzuk vágyakozásunkat, akár nem.

Ahová minden vágy vezet

A boldogító látomás ígérete azt jelenti, hogy végső soron egy vágyunk sem a semmiért korbácsolódik fel bennünk. Egyik sem hiábavaló! Még bűnös vágyaink is Isten jó teremtésének elferdülései. Ő a vágyakozás képességével a szívünkben teremtett meg minket, és ezt a lelki szomjúságot sosem szándékozott teljesen kioltani belőlünk – még akkor sem, ha megfertőzte a bűn repedt falú víztárolója (Jer 2,12-13); úgy tervezte el, hogy csak Ő maga elégíthesse ki. Ezért van az, hogy ebben az életben soha semmi sem képes végleg megelégíteni minket.

A lélek sóvárgása végtelen és kielégíthetetlen, mert tárgya maga is végtelen. Isten sosem szűnik meg végtelen lenni, és mi sosem szűnünk meg végesek lenni. Emiatt az Istenben való örömünk a boldogító látomás szerint örökké növekedni fog. Sosem fogunk beleunni abba, hogy Istenben gyönyörködjünk, mint ahogy bármi másban való örömben sem fogunk belefáradni, mivel földi örömeink az Istenben való gyönyörködésben összegződnek, tisztulnak meg és tökéletesednek.

A teremtmény minden vágya Isten eme boldog látomásában találja meg végső beteljesedését. Az ebben az életben megtapasztalt összes élvezet, melyet a csalódás tüskéje megkeserít, arra való, hogy felkeltse az éhséget, mely végérvényesen Istenben fogja megtalálni kielégülését. De a megnyugvásnak ez az állapota Isten boldogító látomásában – ez az végső időkre szóló szombati nyugalom – nem statikus lesz, hála Isten végtelenségének és a mi végességünknek.

Hadd magyarázzam el! Néha hajlamosak vagyunk sajnálkozni véges mivoltunk miatt, mintha teremtményként meglévő korlátaink valamiféle hiányosságot jelentenének. Pedig Isten jó okkal teremtett minket véges lénynek, és a boldogító látomásban épp végességünk válik az öröm eszközévé. Mivel Isten végtelenül gyönyörködtető, és mi véges módon éljük meg az Őbenne való örömünket, biztosak lehetünk abban, hogy a boldogító látomás az örökké tartó bővölködés állapota. Ahogy szemléljük Istent, Őbenne való örömünk kiteljesedik, a látás és az öröm képessége növekedni fog, és az Ő szemlélése és az Őbenne való örvendezés miatti megelégedés is gyarapodni fog. Soha nem fogunk belefáradni ebbe, csalódni benne vagy beleunni. Vágyakozásunk tökéletes arányban növekszik majd a megelégedésünkkel, így minden „legboldogabb” pillanatot egy újabb „boldogabb” pillanat fog betetőzni örökké.

A vágy minden útja ide vezet, ahhoz az áldott reménységhez, hogy szemlélhetjük Istent. Ha valódi meggyőződéssel valljuk ezt a tényt, Dáviddal együtt őszintén így imádkozhatunk: „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem Templomában” (Zsolt 27,4). Persze számos kérdés maradt megválaszolatlanul a boldogító látomás kapcsán. De az imádattal átitatott vágyakozás oda siet, ahová az intellektuális bizonyosság fél betenni a lábát. Úgy legyen, ámen!

Samuel Parkinson

www.desiringgod.org/articles/why-wont-heaven-be-boring

Samuel Parkison (PhD, Midwestern Seminary) a teológiai tanulmányok docense a Gulf Theological Seminary-n az Egyesült Arab Emírségekben. Számos könyv szerzője, pl. To Gaze upon God: The Beatific Vision in Doctrine, Tradition, and Practice (Istent szemlélni: A boldogító látomás a tanításban, a hagyományban és a gyakorlatban).

[1] John Piper által használt kifejezés, mellyel arra utal, hogy a keresztyének nem örömellenesek, hanem örömüket Istenben találják meg, és ez dicsőíti Istent. (Szerk.)

Indulás Isten felé

Christoph Hochmuth – 123×182 mm, 120 oldal

Ismerős a jelenség: egy zsúfolt élet, és mégis újból és újból üresség? Gyakori irányváltás, és mégis vágyakozás belső békesség és egy biztos irány után?  Christoph Hochmuth olyan fontos kérdésekkel foglalkozik, mint az ember nagy hiányérzete és vágyakozása egy beteljesedett élet után. Szembe állítja az emberi lényt Isten lényével, és rámutat arra, hogy Jézus Krisztusnak 2000 év után is aktuális üzenete van számunkra.