Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük

Tanuljuk meg jól számlálni napjainkat!

Miközben ezt a cikket írom, a szabadban üldögélek, a napfényben sütkérezem egy felhőtlen nyári napon Minnesotában. A napsütötte táj körülöttem zölden burjánzik, melynek egységes képét csak a teljes pompájukban tündöklő tarka virágok törik meg, vonzva a tekintetet, akárcsak a méheket és a kolibriket. A fákról egy virtuóz madár éneke vezényli a csicsergők kórusát, tökéletes aláfestő muzsikát szolgáltatva az év ezen szakához.

Ahogy ott ülök, körbevéve a természet élettel teli pezsgésével, elgondolkodom azon, milyen rövid is az élet. Nemrég töltöttem be az 59. életévemet. Egy újabb gyors kör a Nap körül, és 60 éves leszek – ha az Úr akarja, és élek persze. Látva, milyen gyorsan repülnek az évek, mielőtt feleszmélek, már „hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő” lesz a hátam mögött, melyről Mózes, a zsoltáríró és a modern demográfusok is úgy tartják, hogy az emberi élet várható időtartama (Zsolt 90,10) – ha az Úr akarja, és élek persze. Földi életem vége már nem tűnik olyan „távolinak”, inkább úgy érzem, „hamarosan” eljön.

Ezért az utóbbi években egyre gyakrabban visszatérek ahhoz a gondolathoz, ami miatt az egyik kedvenc zsoltárom lett Mózes imádsága a 90. zsoltárban. Mózeshez hasonlóan bennem is mély vágy él aziránt, hogy Isten „Taníts[on] úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (Zsolt 90,12). Tudni szeretném, mit jelent bölcsességben növekedni, miközben megöregszik az ember.

És megtanulni bölcsen számlálni napjainkat azzal kezdődik, hogy elfogadjuk, milyen kevés nap adatott számunkra.

Mintha csak tegnap lett volna

Fiatalkoromban az a mondás, miszerint „Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna”, olyan eseményekre vonatkozott, melyek néhány évvel korábban történtek. Ma viszont már azon kapom magam, hogy olyan dolgokra mondom, melyek három, négy vagy akár öt évtizeddel ezelőtt voltak.

■ Egy vidám ottalvós buli általános iskolai barátaimmal, Brenttel és Dave-vel.

■ Közös autózás a középiskolai haverokkal, miközben Randy Stonehill kazettájára énekeljük az „American Fast Food”-ot.

■ Az a pillanat a Wayzata Perkins parkolójában 18 évesen, amikor a lelkem mélyén megéreztem, hogy Pam lesz az, akit feleségül veszek – pedig akkor még el sem kezdtünk hivatalosan randizni! Azóta már 36 csodálatos éve vagyunk házasok.

■ Amikor először hallottam John Pipert prédikálni, és a lelkem mélyén tudtam, hogy a jövőm valahogy összefonódik az övével – pedig akkor még nem is voltunk a Bethlehemi Baptista Gyülekezet tagjai! Azóta már több mint 30 éve szolgálunk együtt.

■ Az a megható pillanat a kórházi szobában 28 évvel ezelőtt, amikor először tartottam a karomban elsőszülött gyermekünket. Ez a gyermek most majdnem annyi idős, mint én voltam akkor.

Úgy emlékszem ezekre az eseményekre, mintha tegnap történtek volna. Mindezek hatására eltöprengek, hová tűnt az a sok idő. Hogy telhetett el ilyen gyorsan?

Mint a tegnapi nap, amely elmúlt

Ezt Mózes is megtapasztalta élete során, és ugyanúgy értetlenül állt előtte, mint én. Legfőképp akkor, amikor az ember rövidke életét Isten örökkévaló életével hasonlította össze:

„Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten!” (Zsolt 90,2)

Hajlamosak vagyunk önmagunkat látni a létezés drámája főszereplőjének, ezért jót tesz a lelkünknek, ha leülünk és imádságos szívvel eltöprengünk azon, mit jelent, hogy Isten „öröktől fogva mindörökké” létezik. Ez a gondolat megállásra késztet! Legalábbis arra kellene késztetnie. Át kellene formálnia az önmagunkról és életünk idejéről alkotott túlzó elképzeléseinket, hogy reálisabb és alázatosabb perspektívából – Isten nézőpontjából – tudjuk szemlélni önmagunkat. Mi, emberek évtizedekben mérjük az időt, ezért fontos észben tartanunk, hogy a mi tapasztalataink nem egyeznek Isten tapasztalataival:

„Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel.” (Zsolt 90,4)

Mózes itt metaforikus nyelvezetet használ. Tulajdonképpen leegyszerűsíti a valóságot. De Isten azért használja ezt a képet a Szentírásban, hogy közel hozza és érthetőbbé tegye számunkra a felfoghatatlant.

Tehát ha belegondolunk, hogy Isten számára ezer év olyan, mint a tegnapi nap, mely már elmúlt, akkor vajon hogyan érzékeli a hozzánk hasonló teremtények életét, akik nem élnek („hetven esztendő[nél], vagy ha több”) 80 évnél sokkal tovább? Ez azt jelenti, hogy Isten számára még a leghosszabb emberi élet sem tart tovább, mint a tegnapi napból összesen két óra.

Két meghatározó óra

Mit kezdjünk ezzel? Hogyan reagáljunk erre a felismerésre? Ha az a benyomásunk támad tőle, hogy nem vagyunk fontosak, nem számítunk a nagy isteni színjátékban, akkor valamit nagyon félreértettünk. Isten nem aszerint méri valami jelentőségét, hogy az meddig tart, hanem aszerint, hogy Ő mit tart értékesnek.

Gondoljunk valamire, amit tegnap csináltunk, és két óráig tartott! Lényegtelen volt ez a két óra? Életünk legfontosabb eseményeinek időtartama sokszor csak percekben vagy órákban mérhető. Lehet, hogy csak rövid ideig tartottak az életünk egészéhez képest, mégis felbecsülhetetlenül fontosnak ítéljük őket.

Milyen következtetést vonhatunk le tehát Mózes megállapításából? Egyszerűen fogalmazva: az életünk nagyon rövid – rövidebb, mint azt általában feltételeznénk, és túl rövid ahhoz, hogy elpazaroljuk.

Taníts úgy számlálni napjainkat

Ez a gyönyörű, de elillanó nyári nap Minnesotában arra tanított, hogy az életem túl rövid ahhoz, hogy elherdáljam. Most 59 évesen nem a jelenem, hanem a múltam metaforájaként tekintek rá. Beléptem az őszbe, és mint minden minnesotai, én is tudom, hogy közeleg a tél. És már nem „távoli” ez az eljövetel, hanem nagyon „hamarosan” itt lesz, szinte mielőtt ráeszmélnék.

Így hát azon kapom magam, hogy Mózessel együtt én is így imádkozom: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt 90,12). Mert szeretnék bölcsebbé válni, ahogy öregszem.

A bölcs szív ugyanis felismeri, hogy bár a halandó élet minden napja rendkívül rövid, mégis mély jelentőséggel bír, mert a percek és órák felbecsülhetetlenek. Halandó életünk minden egyes röpke napja számít, nemcsak a helyesen leélt földi élet, hanem az örökkévalóság szempontjából is. „Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat” (2Kor 5,10). És minden ilyen jó vagy rossz cselekedet a hétköznapi, értékes, rövid napok hétköznapi, értékes perceiben és óráiban történik.

Jon Bloom

www.desiringgod.org/articles/life-is-too-brief-to-waste

Jon Bloom a Desiring God tanára és társalapítója. Négy könyv szerzője, köztük a Not by Sight (Nem látásban) és a legutóbbi True to His Word (Hűen az Ő szavához) című könyveké. Feleségével öt gyermekük van, és Twin Citiesben élnek.

Élet, melyet érdemes élni

Tom Glover – A/5, 112 oldal

Bámulatos és páratlan kiváltság Istent ismerni a Fia, Jézus által. Isten terveit megtapasztalni, akaratát megérteni és az Ő dicsőségére élni – ezek azok a célok, amelyekre az emberiség teremtetett. A néhai David Watson egyszer azt mondta: „A körülöttünk lévő világnak már elege van a szavakból, a valóságot igényli.” Isten célja a keresztyénség számára, hogy megmutassa ennek a szükségben lévő világnak, hogy van olyan élet, amelyet érdemes élni.