Szent csontok? Miért van szüksége a római katolikus egyháznak ereklyékre?
Szent Januáriusz vére Nápolyban. Szent Antal nyelve Padovában. Keresztelő János feje Rómában. Jézus szamárcsikójának farka Genovában… Üdvözöljük a római katolikus ereklyék fantáziadús világában! Sok katolikus templom őriz különféle eredetű ereklyéket, amelyeket már 1500 éve tisztelnek.
Az ereklyék – mint tárgyi emlékek – csontdarabok, végtagok (karok, lábak, ujjak), szerves szövetek és textilanyagok töredékei, valamint különféle tárgyak, melyek az evangélium vagy az egyháztörténet szereplőihez kapcsolódtak, akiknek a római katolikus egyház fontos szerepet tulajdonít az emberek Istenhez való vezetésében. Mivel ezek a tárgyak „szentektől” származnak, vagy kapcsolatba kerültek velük, úgy tekintik őket, mint amik képesek isteni vagy szent érzetet közvetíteni azok felé, akik tisztelik őket (zarándoklatra mennek, megérintik őket, vagy imádkoznak előttük).
Róma így magyarázza az ereklyék létjogosultságát: „Az ereklyéket az egyházban mindig is különleges tisztelet és figyelem övezte, mert a boldogok és a szentek teste, akik feltámadásra rendeltettek, a földön a Szentlélek élő temploma és szentségük eszköze volt, amelyet az Apostoli Szentszék a boldoggá és a szentté avatás révén ismert el”[1].
Federico Canaccini történész új, lenyűgöző könyve, a Szent csontok: Ereklyék, szentek és zarándokok történetei (olasz kiadás: Sacre ossa. Storie di reliquie, santi e pellegrini, 2025) ezen tárgyak és csontok vallási ereklyékké válásának történetét foglalja össze.
A könyv kiindulópontja a következő: Ha a keresztyén hit a feltámadt Úr Jézus üres sírjából indul ki, miért töltötte meg a római katolikus egyház a templomait imádatra szolgáló tárgyakkal?
Ha a keresztyén hit a feltámadt Úr Jézus üres sírjából indul ki, miért töltötte meg a római katolikus egyház a templomait imádatra szolgáló tárgyakkal?
Ha a keresztyén hit azon szemtanúk beszámolóira támaszkodott, akik látták a feltámadott Jézust, majd „bizonyítékul” megírták az Újszövetség könyveit, miért kerestek a keresztyén tömegek tárgyakat, hogy segítsenek nekik hinni?
Ha az apostoli tanítás azt mondja, hogy „hitben járunk, nem látásban” (2Kor 5,7), miért töltötte meg a képi világát a római katolikus egyház olyan tárgyakkal, melyek jól láthatók, megérinthetők, sőt térdre lehet borulni előttük?
A könyv bemutatja, hogyan változtatta meg a negyedik századi „konstantini fordulat” a keresztyénség arculatát azáltal, hogy az ereklyék gyűjtését és tiszteletét hozzáadta a keresztyén lelki gyakorlatokhoz. Miután Konstantin császár lett, édesanyja, Helena, expedíciót szervezett Jeruzsálembe, hogy Jézus történetéhez kapcsolódó tárgyakat és műtárgyakat kutasson fel, amelyekkel megtöltheti a birodalomban épülő templomokat.
Erről az expedícióról Helena visszahozatta a kereszt fáját, a keresztre feszítés szögeit, az Úr szakállából származó néhány szőrszálat stb., ezzel gyakorlatilag „megteremtve” a keresztyén ereklyék jelenségét, és bevezetve a keresztyén életbe azt az elképzelést, hogy ezek a tárgyak szentséggel „vannak feltöltve”, mely átruházható a hívőkre.
Az ereklyék jelensége tehát a keresztyénségnek az apostoli korszak utáni szakaszából (mely még nagyrészt a bibliai tanításokban gyökerezett) a „római” szakaszba való összetett és tragikus átalakulása során született meg. Ez egy olyan átmenet volt, melynek során a görög-római vallási hiedelmeket keresztyén mázzal öntötték le – ahelyett, hogy az evangélium alapján megkérdőjelezték, és ennek megfelelően megreformálták volna őket.
Ahelyett, hogy az Úr szavát követték volna, miszerint „boldogok, akik nem látnak és hisznek” (Jn 20,29), az ereklyék keresztyénsége megváltoztatta a hit gyakorlásának szabályait: áttevődött a hangsúly az Ige hallgatásáról a tárgyak szemlélésére, a feltámadt Úr Jézus közbenjárásáról a szentek és más közbenjárók közvetítésére, a Szent Szellem jelenlétéről a tárgyak megérintésére.
Canaccini könyve lenyűgöző utazás az ereklyék történetén keresztül, melynek során dokumentálja, hogyan sodródott bele a római katolicizmus Helena idejétől kezdve az ereklyék megszállott keresésébe, egészen odáig, hogy azok gyártóüzemévé vált. A szerző találóan számol be a protestáns reformáció megsemmisítő kritikájáról is (mindenekelőtt Kálvin Jánosról, aki 1543-ban írt egy „Értekezés az ereklyékről” című művét), amely nemcsak az ereklyékkel kapcsolatos visszaéléseket, hanem azok bibliai legitimitását is vitatta.
Canaccini látszólag érti a protestáns kritikát, de továbbra is azon az állásponton marad, hogy a relikviák egy mély antropológiai igényt elégítenek ki: a szenttel való kapcsolat megélését egy elérhető tárgyon keresztül.
A római katolikus egyház úgy döntött, hogy vallási kínálatát a kézzelfogható, szentséget közvetítő tárgyak iránti igényhez igazítja.
Egy alapvető választásról van tehát szó. A római katolikus egyház úgy döntött, hogy vallási kínálatát a kézzelfogható, szentséget közvetítő tárgyak iránti igényhez igazítja. Teológiai értelemben Róma a kegyelmet a természetbe integrálja, természetfeletti szintre emelve azt. Ebből a szemszögből az ereklyéket a természet szükségszerűségének tekintik, és a kegyelmet úgy értelmezik, mint ami a szentek ereklyéin keresztül kielégíti az ember istenivel való kapcsolat iránti igényét. Ez analóg a római katolicizmus egy másik meggyőződésével, mely szerint az Eucharisztia Krisztus „valódi” jelenléte, mely során a kenyér és a bor átlényegül (azaz a természet Krisztus testévé és vérévé változik).
A római katolikus egyház a kegyelmet úgy értelmezi, mint ami tárgyak (bor, kenyér, olaj, víz, megszentelt oltárok, ereklyék stb.) útján adható át, amelyek „szentségek” vagy „szentségjelképek”. Az ereklyék azok közé a kegyelemmel teli „tárgyak” közé tartoznak, amelyek a szentségi rendszer részeként kiszolgáltathatják a kegyelmet.
Az evangéliumi hit azonban más: a Szentírás alapján tudja, hogy a „hit (…) hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által” (Róm 10,17), és hogy a hit „a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés” (Zsid 11,1). Abban is hisz, hogy „kegyelemből van üdvösségetek hit által” (Ef 2,8). Jézus Krisztus valóban jelen van a Szent Szellem által a jelekben, amelyeket meghagyott nekünk (keresztség és az úrvacsora), de nem az isteni erővel átitatott tárgyakban.
Végső soron a választás a görög gondolkodáson átszűrt és keresztyénségbe burkolt vallási antropológia, azaz a római katolikus irányzat, és az evangéliumi irányzat, azaz a bibliai evangélium, amely megújítja az ember egész életét, között van. Az ereklyék ez előbbi szimbólumai, nem az utóbbié.
Leonardo De Chirico
vaticanfiles.org/en/2026/03/vf252/
Leonardo De Chirico (1967) 1997 és 2009 között alapított és vezetett egy reformált baptista gyülekezetet Ferrarában (Észak-Olaszország). 2009 óta egy római gyülekezetalapítási projektben vesz részt, jelenleg a Breccia di Roma gyülekezet lelkipásztora. Történelem (Bolognai Egyetem), teológia (ETCW, Bridgend, Wales) és bioetika (Padovai Egyetem) diplomát szerzett. Doktori fokozatát a King’s College-ban (London) szerezte, disszertációja Evangelical Theological Perspectives on Post-Vatican II Roman Catholicism (Teológiai perspektívák a II. Vatikáni Zsinat utáni római katolikus egyházról) (Bern-Oxford: Peter Lang 2003) címmel jelent meg.
[1] A Szentek Ügyeinek Kongregációja által kiadott „Relikviák az egyházban: hitelesség és megőrzés” című utasítás (2017).
Fotó: A Szent Jobbot szállító különvonat egy állomáson, miközben az ereklyét 1938-ban körbehordozták az országban. Fortepan
Leonardo De Chirico – 124x183mm, 224 oldal
Közös alapra hozhatók-e az evangéliumi protestánsok és a római katolikusok? Vagy a teológiájuk közötti mélyreható különbségek, valamint a Krisztusról, az egyházról és az üdvösségről szóló tanításokról alkotott nézeteik azt tanúsítják, hogy valójában nagyon különböző evangéliumokat vallanak?
E könyv megmutatja, hogy bár az evangélium megértéséhez használt szavak ugyanazok, de a mögöttük álló tanítások drasztikusan különböznek.
