Gyógyulás a képmutatásból

Interjú Tóth Olivérrel

A következő interjú egy életút állomásairól szól – azokról a pillanatokról, tapasztalatokról és felismerésekről, amelyek meghatározták egy hívő ember jelenlegi látásmódját. A beszélgetés során nem ideológiák ütköztetésére, tanításra vagy véleményformálásra törekedtünk, hanem egy autentikus emberi történet bemutatására.

Tóth Olivér húszévesen félbehagyja a Madách Színházban induló színészi pályáját, amikor megtér. Bibliaiskolába jár, és a húszas éveit önmegtartóztatásban éli a Vasárnap Este egyik prédikátoraként. Majd úgy látja, hogy kijelentést kap arról, térjen vissza a művészeti közegbe. Néhány hónap múlva felszívja az első kristálycsíkot, ezután kettős életet él: öltönyben tárgyal egy TV-csatorna stúdiójában, miközben parkolókban köt üzletet a következő adagért, egészen addig, amíg főszereplőként ki nem hagy egy nyilvános főpróbát. Ekkor úgy dönt, hogy nem megy vissza magyarázkodni, nem egyensúlyoz tovább a két élete között. Innentől csak a kábítószer érdekli, míg el nem jut a mélypontra, ahol tizenöt év drogfüggőség után egy hang azt mondja neki: elég, befejeztük. Ekkor rehabilitációra kerül, azóta tiszta. Most tanulja Istent újra megismerni, másképpen.

Ami Olivér életében a nyilvánosság előtt, szélsőséges helyzetek között lejátszódott, az sokunk gondolataiban, érzelmeiben ugyanúgy megtörténik. A kérdés, hogyan tudunk ennyire elmenni önmagunk mellett és ismételgetni igazságokat, melyeket már régen elvesztettünk.

– A gyülekezeti szolgálat éveit azzal az igyekezettel töltötted, hogy megértsd, mit üzen Isten. Amikor mindezek után visszatértél a művészeti közegbe, és felszívtad az első csíkot, nem jelent meg benned a kérdés, hogy mit gondol erről Ő?

– Az egyik legnagyobb rémálmom, amikor visszagondolok erre, hogy nekem eszembe sem jutott az Isten. Valószínűleg azért, mert annyit szenvedtem addigra már. Olyan képmutató életet éltem, hogy amint lecsatlakoztam a gyülekezetben tapasztalt szeretetről, úgy éreztem, mintha az nem is létezett volna. Számomra is hatalmas kérdőjel, hogy annyi imádkozás után hova tűnt, hogy én imádkozom. Oké, hogy felszívtam azt a csíkot, és jó volt, de utána miért nem beszéltem meg ezt Istennel? Ennyire nem jelentett nekem Ő semmit? Csak magam miatt cibáltam Őt a szolgálatba? Azért imádkoztam minden bibliaóra előtt napokat, hogy szóljon hozzám, hogy amikor kiállok, tudjak beszélni, de hogy kihez imádkozom, az nem is volt fontos? Ma már elismerem, hogy a keresztyénségem hamis működése mellett én magam sokkal hamisabb voltam. Tud igaz lenni a keresztyénség, igaz az Istennel való kapcsolat, igaz a Biblia, és az életre alkalmazhatóvá válik, úgy, hogy mindaz, ami az életedben zajlik, nem képmutató. Produkál igaz embereket is a gyülekezet, csak olyan mélyen, ahol én voltam, engem nem tudott meggyógyítani.

– Semmit nem látsz igaznak az akkori hívő életedből?

– A motiváció komplex. Volt igaz motivációm, odaszántam magam az Istennek, de miért akartam mindenáron kiállni az emberek elé és szolgálni? Arra az elementáris vágyra emlékszem, hogy én lehessek az egyik lelkész. Azt vártam az alkalmak alatt… ezt most először mondom ki… hogy amikor a lelkész beszél, megemlítsen engem. Ezért minden alkalmon ott voltam, a vezetők kegyeit kerestem, és az élet más területeitől elszigetelődtem. Az Úr tudta használni a tehetségem annak ellenére, hogy stagnáltam, lefelé épültem.

A húgom nagy ébredésben van, és elküldtem neki egy régi bibliaórai tanításom. Felhívott, hogy szólt hozzá. Mondom neki, hagyjon már, poénból küldtem. Majd elkezdtem hallgatni, és a Szentlélek hozzám is szólt a saját hangomon keresztül. De lehet szépen énekelni anélkül, hogy jól lennél. Van tehetségem abban, hogy meghalljak dolgokat, és el tudom mondani azokat, de attól még nem biztos, hogy jól vagyok.

Szívesebben hazudunk Isten jelenlétéről, vagy hazudunk válaszokat magunknak, minthogy azt mondanánk, itt vagyok négy-öt éve, és szorongok. És ennél a beszívott állapot sokkal igazabb volt. Nem az Isten nem hiányzott, hanem az a rengeteg kamu, hogy úgy tegyek, mintha valamiben lennék. Hazudtam, mert féltem szembesülni a törött működésemmel, a hiányosságaimmal, a depressziómmal, a világ fájdalmával. Akkoriban azt éreztem, hogy az egyetlen pillanat, amikor működik az élet, az, amikor kiállok mások elé. Minden más pillanatban egy darab szorongó gombócnak éreztem magam. De ahhoz, hogy ezt kimondjam, szükségem lett volna a beismerésre, hogy tehetetlen vagyok magammal kapcsolatban.

– Ennek a szorongásnak nem voltak jelei?

– Az egyik barátom ott volt tizenöt éve, amikor az egyik legerősebb vezetőnek számítottam a gyülekezetben. Már akkor látta, hogy úgy teszek, mintha jól lennék, pedig nem vagyok jól. Volt, hogy igazán őszinte kérdéseket tett fel nekem a családomról, és elkezdtem zokogni, a mosdóba mentem, alig bírtam összeszedni magam. Akkoriban nem tudtam helytállni abban, hogy édesanyámnak megfelelő támogatója legyek, pótolva édesapámat és megteremtve az anyagi hátteret. Olyan felelősségeket vállaltam fel szolgálat címen, mint például egy félállást a gyülekezetben, egy félállást egy munkahelyen, illetve a családom, édesanyám és két húgom teljes felelősségét anyagilag.Ha valaki rákérdezett az érzelmeimre, meg tudtam nyílni azzal kapcsolatban, hogy nem vagyok jól, de azt gondoltam akkoriban, hogy „jól lenni” nem is feltétlen az elsődleges célja a szolgálatnak. Állandóan feszült, készenléti állapotban voltam, egy tudatalatti kényszer, a képmutató viselkedés hajtott, hogy az emberekért, a figyelemért bármit megtegyek, és nem az őszinte érzéseim szerint éltem.

– Hogyan jutottál innen a droghoz?

– Öt évvel azután, hogy az Úr kijelentette, engem a színházban fog használni és művészek felé fogok szolgálni, elindult bennem egy vágy, hogy humorral egészítsem ki a bibliaórákat. Nagyon rosszul reagált rá mindenki, kifejezetten kínos volt. Úgy éreztem, hogy valami készül, és elkezdtem imádkozni vezetésért. Ekkor odajött hozzám egy ismerősöm, és elmondta, hogy Isten arra kér, imádkozzam egy szerepért, és ha az a szerep megjön, akkor tudom majd, hogy itt az ideje indulni. Egy-két héten belül megkaptam a Varsói melódia felkérését, hét évvel azután, hogy semmilyen színházi munkát nem végeztem, csak elszigetelve a gyülekezetben éltem. Elindultam akkor a Szentlélekkel betöltekezve azzal a szándékkal, hogy az összes művész meg fog térni rajtam keresztül. Ám ehelyett egy nyolc éve nem játszott fiú szerencsétlenkedett csak a színpadon, és a darab óriási bukás lett. Szembesültem azzal, hogy egy gyakorlatlan, színészettől távollévő ember vagyok, és egyáltalán nem átrendezni fogom a magyar színművészeti palettát a Szentlélek által – ahogy azt akkor gondoltam –, hanem egyelőre a tehetségtelenség érzetével és a bizonytalansággal kell megküzdenem. A realitás és az aközött való különbség, amit hittem, egy óriási konfliktust okozott bennem, és mindez ezzel a torokszorító érzéssel együtt ahhoz vezetett, hogy hamar a droghoz nyúltam.

Pedig nekem kellett volna a legstabilabb embernek lennem, hiszen én hét éve az Urat szolgáltam. Rémisztő, hogy valaki, aki mások szerint is odaszánt életet él, az egyik legkiemelkedőbb keresztyén vezető, mégis ilyen hamar elcsúszik. A válasz egyszerű: úgy történhet meg ez, hogy ő már a szolgálat alatt sem volt jól.

– A drogrehabilitáción az alapvető fizikai, értelmi és érzelmi életműködések alapállapotba kerülésén dolgoznak. A kezelés részeként három hónapig csak tőmondatokban fejezhetted ki magad, így gyógyítottak ki a képmutatásból.

– Képes voltam annyira elszeparálódni az őszinte érzéseimtől és gondolataimtól, hogy már semmi nem volt igaz abból, amit beszéltem. Ez nem azt jelenti, hogy nem mondtam igazat információ szintjén, de a bennem zajló érzések valami egészen mást mutattak. Beszéltem dolgokról, amit vagy igaznak hittem, vagy csak érzelmeket akartam kiváltani általuk másokból. Köszönöm a jó Istennek, hogy valaki ezt meglátta, és azt mondta: Te maradjál csendben, mert semmi nem igaz abból, amit mondasz; csak akkor beszélhetsz, ha az érzéseid alátámasztják azt. Abban a helyzetben nagyon megalázó volt, hogy elhallgattatnak, de ami előtte volt, az ennél még rosszabb volt. Látod? Most azt mondom, amit érzek, mert reagál rá a testem. (Könny szökik a szemébe.) Valaki beszélhet Istenről, dumálhat egyfolytában arról, hogy mennyire hisz, de lehet, hogy egy mondat sem igaz belőle, mert a lelke egy börtönben van bezárva, lenyomva, távol a realitástól. Ezért kellene sokkal kritikusabban nézni az odaszánt embereket. Hogy van az, hogy az életéről beszél, de nincs mögötte érzés? Beszél nagy meggyőződéssel, de kérdezem, hol vannak a könnyei, hol vannak a fájdalmai. Szóval az a három hónap arról szólt, hogy felfedezték, semmi nem igaz abból, amit mondok.

– Egy korábbi interjúban úgy fogalmazol, hogy a gyülekezeti szolgálat idejében Istenhez is függő módon kapcsolódtál. Mit jelent ez, és hogyan mozdultál ki ebből a helyzetből?

– Az Istenbe szerelmes kisfiú voltam, aki pont olyan módon volt szerelmes, mint egy társfüggő kisgyerek, törött lélekkel. Nem számított semmi, otthagytam mindent az Istenért, és hajlandó voltam tele tesztoszteronnal hét évig nőhöz  sem nyúlni.

Ezt a szerelmet azon a módon már nem érzem, de most minden cselekedetemben látom tükröződni, hogy tisztelem. Újra bemerítkeztem, hogy magam és a környezetem felé is kifejezzem, újra odaszánom magam Istennek. Ma teljesen más a kapcsolatunk, sokkal küzdelmesebb, de igaz. Arról beszélek, ami valóban bennem van. Nem feltett kézzel hirdetem az igét a gyülekezetben, hanem imádkozom a húgomért, a gyermekéért és azért, hogy igaz legyen, amit mondok. Az igazi, őszinte keresés, hogy megismerjem az Istent, az a jó. Isten úgy készít egy neki megfelelő eszközt, hogy darabokra töri, majd kiszedi az összes sérült területet. És hogyan lehet formálni valakit meghagyva a szabad akaratot? Hagyni kell elbukni.

De ha egyedül vagyok, a legtöbbször még azon kapom magam, hogy el akarok menekülni Isten elől. Bújkálok, mert nem jó leülni elé. Fáj szembenézni, szembesülni. Azt hisszük, hogy Ő betölt, és megszűnik a fájdalom, de nem szűnik meg, sőt Isten a világosság, és nagyon fáj meglátni a világ állapotát, a saját állapotomat, hogy megtört emberként jövök Istenhez.

Jó értelemben félelem van bennem, olyan félelem, hogy érzem a súlyát, itt élet-halálról van szó. Már sokszor jártam az élet szélén, tudom, hogy bármikor meghalhatok.

Mostanában azzal is küzdök, hogy szeret-e engem az Isten. Már nem elég, hogy az Igébe le van írva, hanem akarom érezni és akarom látni az életemben. Ezért a mostani imádságaim így szólnak: „Köszönöm, hálás vagyok a megtörésekért, mert látom, hogy egyre nagyobb eredménye van, de most szükségem lenne másra is”. Nagyon szükségem lenne arra, hogy ilyen módon is lássam az Istent, ne csak olyan módon, hogy „Fiam, addig fogunk itt ülni, amíg meg nem érted, hogy ezt akarom neked mondani”.

– Mi a legnagyobb félelmed Ővele kapcsolatban?

– A hitetlenség, bizalmatlanság, cserbenhagyás. Még mindig azt próbálom levetkőzni, hogy egy elhagyatott gyermek vagyok. Apám teljesen elérhetetlen volt érzelmileg számomra, ezért nagyon erős bennem az elutasítottság érzése. Ezért félek attól, hogy Isten is elérhetetlen érzelmileg; hogy amikor közelítek, nem reagál. De ha én állandóan azzal az érzésvilággal jövök hozzá, hogy Te cserbenhagysz engem, nem vagy itt érzelmileg, akkor Ő mit tud ezzel kezdeni? Nagy felfedezés volt, amikor rájöttem, hogy én teljesítem be az apám elérhetetlenségét sejtszintig, az érzésvilágomban, és ezt vetítem Istenre. Nem az Isten hagy cserben engem, hanem annyira sokan hagytak már cserben, hogy Őt is mindig úgy látom, mint aki cserbenhagyott. Itt vagyok, megmenekültem a drogtól, pedig tízből egy menekül meg azon a szinten, ahol én voltam, mindenki más belehal. A tizenöt év alatt nem emlékszem arra, hogy éheztem volna, pedig az utcán éltem, és minden pénzem a drogra ment el. Most akkor gondoskodott rólam az Úr?

– Az imént függőként hivatkoztál magadra. Hogyan tudod elkülöníteni ezt az identitást önmagadtól, a személyedtől?

– Pont az ellenkezője igaz, végre magamévá tettem a függő identitást. El tudom fogadni, hogy én, Olivér függő vagyok. Ennek a megvallása a legfontosabb küzdelmed kimondása. Az a jó, hogy a kimondással nem oldod fel magad. Mintha azt mondanám, hogy cukorbeteg vagyok, és ehhez képest kell mindenről gondolkodnom.

A keresztyénség mindenáron meg akar gyógyítani, de a betegségtudat az egyik legnagyobb áldás az életemben. János levelében is az áll, hogy amíg nem tudod, milyen beteg vagy, addig nincs gyógyulás a számodra. Minél közelebb kerülök a „tiszta Istenhez” – mert vannak pillanatok, amikor mentes a saját rávetített képzeteimtől –, annál jobban rávilágít arra, hogy egy függő, törött, beteg ember vagyok. Az összetört lelkemet és gondolkodásomat valamiért Isten nem cserélte ki, itt maradt a testem tele vágyakozással, és amikor megtértem, adta ezek mellé az Ő Szent Szellemét. Ezt minél jobban felismerem, annál inkább tiszta az elfogadása bennem annak, hogy ezzel együtt vagyok rendben előtte, és Ő valamiért azt akarta, hogy az emberi rész, az állandó küzdelem a testemmel megmaradjon. Nem megszabadítani akar rögtön a töröttségemtől, hanem lépésről lépésre gyógyítgatni ezeket egyre nagyobb területen.

Ha leültél volna beszélgetni a húsz évvel ezelőtti énemmel, nagy bibliai tanításokat adtam volna elő neked az életről, és meg lettem volna győződve, hogy a legigazabb dolgokat mondom, amit gondolok. Ma viszont egy óriási bizonytalanságot mesélek el neked, ami sokkal igazabbnak hangzik, mint bármi, amit valaha mondtam.

Ma a meg nem válaszolt kérdések az egyik legfontosabb kapaszkodási pontom Istennél. Nem tudom, mi a válasz, de bízom benne.

– Mi tart a földön, hogy ne keresd azt az eufóriát, amit a drogban megtaláltál? Hogyan tudod józanul látni magad egy művészeti közegben, ahol korábban a siker és a kudarc megküzdésére is a droghoz nyúltál?

– Az lenne logikus, ha most azt mondaná nekem egy figyelmes vezető, hogy neked bárhová lehet menni, csak a színház felé nem, mert abba belehalsz. Ehelyett Isten küldött hozzám embereket, hogy elmondja, menjek arra. Most ezt kell tudni megérteni és nagyon mélyen válaszolni rá. Úgy gondolom, hogy én itt, a gyülekezetben is meghaltam volna, csak ezzel, hogy lesüllyedtem, felgyorsítottam az egészet. Mert még ez is jobb volt annál a hazugságnál, amiben éltem.

Most dolgozik az Isten bennem, dolgozik, enélkül elvesznék vagy visszaesnék. Ebben Isten szenvedélyes.

Ha valaki igazán szeret engem, akkor azt mondja, hogy mindahhoz, amire készülsz, fel kell nőni. Nem tudod „felnőttre gondolkodni magad”, hanem nagyon sok csalódáson kell átmenned ahhoz, hogy megérkezz abba az állapotba, amikor mindentől elszakadsz, mert ha jön egy jó szerep, és jól sikerül, akkor beleragadsz. Szerintem ezt nem tudja az ember magának elintézni.

Korábban teljesen elképzelhetetlen volt, hogy én rendben vagyok azzal, aki én vagyok.

Az Isten azt végzi el bennem, hogy összetöri a művész identitásomat, és nem enged művész fejjel gondolkodni. Nagyon keményen bánik velem azzal kapcsolatban, hogy én a művészet szempontjából határozzam meg, ki vagyok. Hogy attól függök, mennyit játszok, mit gondolnak rólam művészként, mennyire igaz a játékom, az hol van a többiekhez képest, és ez legyen az identitásom. Isten dolgozik rajtam, hogy megértesse velem, nekem az a legjobb, hogy „te Tóth Olivér vagy, nem az, hogy művész vagy”. Az a legjobb érzés, hogy szabad vagyok ezektől a címkéktől: „keresztyén vagyok”, „művész vagyok”, „felépülő vagyok”. Csak egy ember vagyok, aki itt ül, és beszélget veled. Ez a független identitás felbecsülhetetlen értékű.

– Gyülekezetbe járó hívő emberként miért nem tudott végbemenni benned ez a jellemformálódás?

– Azért, mert ott nem jutottam el ilyen mélységekbe. Érzések és berögzült tudatalatti alapján hozunk döntéseket, és nálam ezt kellett gyökeresen átírni. Ez nem megy máshogy, mint megtöretéssel. Az is kegyelem, hogy Isten bevállalta velem ezt. Van, akit csak enged, hogy hazugságban éljen, ameddig akar. Amit az elmúlt négy évben élek, sokkal magasabb szinten van, mint amit gyülekezeti vezetőként éltem. Isten hajlandó nagyon csúnya utakat bevállalni nagyon értékes dolgokért, mint ahogyan az Ő élete is mutatja. Most azon dolgozik szenvedélyesen, hogy a jellememet építse, hogy igazat tudjak mondani. A gyülekezetben pedig őszinte emberi kapcsolatokra van szükségünk, ahol együttérzéssel tudunk egymás mellett állni és visszajelezni a másik életéről.

Kósik Dorka Liza

---