Miért alkotott Isten úgy, hogy tagok legyünk?

Miért nem csatlakozunk ahhoz a gyülekezethez, amit egyébként szeretünk?

Talán épp aktuális számodra ez a kérdés. Életem egy bizonyos időszakában nekem legalább is nagyon aktuális volt. Több mint egy éve jártam már ugyanabba a gyülekezetbe. Az igehirdetés a Bibliához hű volt, az emberek pedig melegszívűek és őszinték. Jó pár családot megismertem, és még a vezető lelkipásztorral is eltöltöttem némi időt. Más gyülekezeteket innentől kezdve nem látogattam. Megtaláltam a gyülekezetemet, mégsem merült fel bennem, hogy hivatalosan is taggá váljak (talán csak akkor, rövid időre, amikor új tagok mutatkoztak be a gyülekezetben).

Miért nem csatlakoztam egy olyan gyülekezethez, melyet szerettem? Nos, részben azért, mert még egyetemre jártam, és a gyülekezeti tagságot azután akartam komolyabban fontolóra venni, miután végeztem a tanulmányaimmal, és munkát kaptam valahol. Bár az is érdekes kérdés, hogy vajon egy egyetemistának kell-e egy gyülekezethez csatlakozni vagy sem (én általában amellett vagyok, hogy kell), mégsem ez foglalkoztat most engem. Ami sokkal inkább érdekel, az az a gondolkodásmód, ami fiatalabb énemet jellemezte – egy olyan elképzelés, ami szerintem manapság is elterjedt: Várok a gyülekezeti tagsággal addig, amíg ki nem találom, mit kezdek az életemmel.

Visszatekintve ma már látom, mennyire kevéssé értettem annak szükségességét és örömét, hogy ténylegesen elkötelezzem magam konkrét emberek mellett, egy konkrét helyen és időben.

Feladni a szuverenitásunkat

Érdekes módon nem gyakori, hogy ugyanilyen módon halogatnánk a bemerítkezést (legalább is nekem nem ez a tapasztalatom). Azok, akik eljutnak a Jézusba vetett üdvözítő hitre, általában úgy tűnik, égnek a vágytól, hogy ezt külsőleg is megvallják. Gyermekeim például nagyon szeretik a vasárnapi bemerítkezéseket a gyülekezetben, nagyon várják ezeket az alkalmakat. Szinte tapintható ilyenkor a várakozás és az ünneplés hangulata a teremben. Amikor a bemerítkező felbukkan a víz alól, az egész gyülekezetből spontán módon előtör a tapsolás és az ujjongás.

Vajon ugyanilyen hangulat uralkodik akkor is, amikor valaki taggá válik? Vajon ilyenkor is szinte tűkön ülünk a székünkön?

Így kellene lenni, nem igaz? Kulturális szempontból ugyanis a gyülekezeti tagság sokkal drámaibb megvallása a Krisztus iránti odaadásunknak, mint a bemerítkezés. Manapság bemerítkezni, legalábbis az Egyesült Államokban, talán furcsának hat a szomszédaink és a kollégáink szemében, de egyáltalán nem sokkoló vagy lázító. Ám elkötelezni magunkat egy helyi gyülekezet mellett, szabadon alárendelni döntéseinket, időnket, pénzünket, kapcsolatainkat, egész életünket a tagoknak és a vezetőknek – alávetni magunkat annak a tekintélynek, mely ha szükséges, akár ki is zárhat minket a közösség soraiból – ez már valóban nagy port kavaró lépés. Ettől magasra szalad az emberek szemöldöke. A tagság ugyanis azt mutatja meg, hogy amit Jézusban megtaláltunk, azért megéri mindent feladni, a szabadságot, a függetlenséget, a szuverenitást – és még ennél is többet.

Egy olyan korban, mely gyanakodva szemléli, sőt megveti a tekintélyt, a gyülekezeti tagság hangos és feltűnő megvallása a Krisztus iránti odaadásunknak. Ez a János 13,35 megvalósulása a valódi életben valódi ígéretekkel: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

Elszigetelve a kötelezettségvállalástól

Tehát mi tart vissza minket a gyülekezethez való csatlakozástól? Látszólag egyeseket az tántorít el a tagságtól, hogy úgy érzik, inkább formaságról van szó, mint szükségletről. Folyamatosan jelen vagyok, segítek, ahol tudok, akkor miért kell még taggá is válnom?

Jobban megvizsgálva a kérdést indokaink talán súlyosabbak és érzékenyebbek. Először is, talán félünk attól, hogy a gyülekezet, melybe pillanatnyilag járunk, talán nem a legjobb gyülekezet számunkra. Mi van, ha létezik jobb gyülekezet is? Mi lesz, ha találok egy másik gyülekezetet, ahol jobb a prédikáció, a zene, a kicsoportos alkalom vagy a gyerekprogram? Nem kell bemutatnom a mai generáció egyik jellegzetes vonását – legyen szó egy állásról, a leendő házastársról vagy akár a péntek esti tervekről: halogatnak minden döntést az utolsó pillanatig attól való félelmükben, hogy hátha közben valami jobb adódik. Megszoktuk, hogy az elköteleződés minden fajtájától óvakodjunk, mert ez elkerülhetetlenül korlátozza a lehetőségeinket.

Azon túlmenően, hogy válogatunk a gyülekezetek között, talán attól is félünk, hogy megfizessük a nagyobb elköteleződés árát. A valóban komolyan vett tagság tagadhatatlanul sokba kerül. A házassághoz hasonlóan itt sem tudjuk, mit a hoznak a következő hónapok és évek – jót vagy rosszat, gazdagságot vagy szegénységet, egészséget vagy betegséget. Nem tudhatjuk előre, milyen konfliktusok fogják megzavarni, akár meg is osztani Krisztus Testét. Biztosak lehetünk benne, hogy bármelyik gyülekezetről is van szó, fogunk vétkezni, és fognak vétkezni ellenünk. Elköteleződni egy gyülekezet mellett azt jelenti: vállaljuk az áldozathozatalt, a lelepleződést, a megvallást, a konfrontálódást, a megbocsátást.

Bármi tart is vissza attól, hogy meghozd ezt a döntést, szeretnék segíteni neked, hogy átjuss a félelmeid emelte akadályokon. Szeretnélek emlékeztetni, ki vagy a melletted elkötelezettséget vállaló gyülekezet nélkül.

1. A Test nélkül csak egy magányos lábujj vagy.

Először is, gyülekezet nélkül csak egy amputált kar vagy. A Test tagja vagy – egy szem, vese vagy könyök –, de tényleges Test nélkül. Márpedig a szem vagy a könyök nem él meg a Testtől függetlenül. „Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is” (1Kor 12,12). Ez nem választási lehetőség kérdése a keresztyénségben; ez maga a keresztyénség.

A Jézusban való hit azt jelenti, hogy egyek vagyunk az Ő globális Testében, és ez az egység a Testben egy konkrét helyi gyülekezethez való tartozásban nyilvánul meg. Bibliai értelemben véve, ha megpróbálnánk Jézust követni anélkül, hogy komolyabban elköteleződnénk a gyülekezet mellett, az úgy nézne ki, mintha egy magányos lábujj lófrálna az utcán. Nem tudna segíteni senkinek a járásban, és neki sem segítene senki a látásban, szaglásban, ízlelésben. Pál apostol így folytatja:

„Nem mondhatja a szem a kéznek: »Nincs rád szükségem«, vagy a fej a lábaknak: »Nincs rátok szükségem!« (…) Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.” (1Kor 12,21.24b-26)

Nem arra teremtettünk, hogy egyedül szenvedjünk, egyedül örvendezzünk, vagy egyedül hozzunk meg döntéseket. A tagság összeilleszti a lábujjat a Test többi részével – mindazzal, amire szükség van Krisztus követéséhez. Összekapcsol minket emberek egy olyan csoportjával, akik elkötelezték magukat Isten előtt a mi szellemi és örökkévaló javunkra.

2. Védelem nélkül préda vagy.

Másodszor, gyülekezet nélkül olyan bárány vagy, aki híján van a pásztor közvetlen irányításának, gondoskodásának és védelmének. Akár tudatában vagy ennek, akár nem, szellemed a nyáj perifériáján senyved, kitéve az éhezés veszélyének vagy a vadállatok támadásainak. Krisztus segédpásztorokat hívott el és adott nekünk, hogy vigyázzanak ránk (1Pt 5,2), mi mégis néha azt választjuk, hogy kockáztatunk, és kimegyünk a farkasok közé ahelyett, hogy csatlakoznánk a nyájhoz.

„Bízzatok vezetőitekben, és hallgassatok rájuk” – írja a Zsidókhoz írt levél (13,17). Ez egyeseket talán eltántorít a tagság vállalásától. De a vers így folytatódik: „mert ők vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak.” Ezeket az embereket Isten azzal bízta meg, hogy tápláljanak, vezessenek és védelmezzenek minket – arra törekedjenek, ami szellemi szempontból a legjobb számunkra –, és egyszer el kell majd számolniuk azzal a munkával, amit elvégeztek. Oda fognak állni Isten elé, hogy beszámoljanak arról, hogy pásztoroltak minket.

Talán a legfontosabb szempont, hogy ha valaki olyan bűnt követ el, melyet nem bán meg – és mi is eshetünk ilyen bűnbe (1Kor 10,12) –, Jézus az egész gyülekezetre ráhelyezi a bűnös iránti felelősséget.

„Ha pedig vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted a testvéredet. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek!” (Mt 18,15-17a)

Mondjuk el, de milyen gyülekezetnek? Annak a gyülekezetnek, amelyikhez tartozunk, amelyik jól ismer minket, és rendelkezik azzal a felhatalmazással, hogy kizárja a bűnöst a gyülekezetből, lelke üdvössége érdekében, ha nem mutat megbánást (1Kor 5,13). Talán a legnyomósabban érv a tagság mellett éppen ez: tudni azt, hogy legalább egy hűséges testvérekből álló csoport megfogadta, hogy utánunk jön, ha elkóborolunk az Úrtól.

3. Család nélkül idegen vagy.

Az elmúlt néhány év egyik maradandó tanulsága, hogy legmélyebb késztetéseink szintjén úgy vagyunk megalkotva, hogy tartozzunk valahová. John Piper mondja: „Minél kevésbe kötődünk egy helyi gyülekezethez, annál jobban összezavarodik bennünk, kik vagyunk, és kiknek alkotott meg minket Isten. Igazi, egyedi valónkat a másokkal való közösségben találjuk meg.”

A szociális távolságtartás nem csupán kényelmetlen vagy kellemetlen volt, hanem szemben állt a természetünkkel. Zsigerileg éreztük ezt – nem igaz? –, miután sokan elmerültünk a feledésben, abban a gondolatban, hogy a közösség szép, de csak az egyik lehetséges opciója a jó életnek. Ez nem igaz. Kétségbeesetten és folyamatosan szükségünk van egymásra – és nemcsak üzenetek, telefonos és online hívások formájában, hanem élőben, szemtől szembe (2Jn 12). Újratanultuk annak eleven szépségét, amit addig is hallottunk:

„Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.” (Zsid 10,24-25)

Születésünktől fogva rendelkezünk a valahová tartozás szükségletével – ismerni másokat, akik ismernek minket, lelkesedni és másokat lelkesíteni, felbátorodni és másokat felbátorítani. Ez a fajta szeretet az elkötelezettségen keresztül valósul meg – nem egy rendszeres látogatókból álló csoporton, hanem egy elkötelezett családi közösségen keresztül.

Tehát ha magányos lábujj vagy lábak, karok és fej nélkül, ha elveszett bárány vagy rossz tájékozódási képességgel és korgó gyomorral, ha fivér vagy nővér vagy apa, anya vagy testvérek nélkül, csatlakozz a gyülekezethez, és tapasztald meg, mit jelent igazán otthonra találni!

Marshall Segal

www.desiringgod.org/articles/why-god-made-you-for-membership

Marshall Segal író és a desiringGod.org vezető szerkesztője. Szerzője a Not yet married:The Pursuit of Joy in Singleness & Dating (Még nem házas: Az öröm keresése az egyedüllétben és a randizásban) című könyvnek. A Bethlehem College & Seminaryn végzett, és jelenleg segédlelkészként szolgál a Cities Church-ben. Feleségével, Faye-vel három gyermekük van, és Minneapolisban élnek.

A gyülekezet újrafelfedezése

Collin Hansen, Jonathan Leeman – A/5, 128 oldal

A gyülekezet újrafelfedezése című könyvben Collin Hansen és Jonathan Leeman arról írnak, hogy miért alapvető fontosságú a gyülekezet a hívők számára és Isten missziójában. Bibliai hivatkozásokon és személyes történeteken keresztül mutatják meg az olvasóknak Isten valódi szándékát a közösségi összejövetelekkel kapcsolatban: szellemileg megerősíteni a tagokat, egyénként és Krisztus Testeként egyaránt. A gyakori gyülekezetváltás és az élőben közvetített istentiszteletek korában újra fel kell fedeznünk, hogy a gyülekezet jövője miért azon múlik, hogy a hívők rendszeresen összegyűlnek-e Isten családjaként.