Miért hagyják el a nők a gyülekezetet?

Akár ismered Jen Hatmakert, akár nem, érdemes elolvasni a történetét.

A 2000-es évek elején szerzett keresztyén körökben hírnevet, keresztyén életről szóló szellemes, társalgási stílusban tálalt írásai sok konzervatív evangéliumi nőnél találtak visszhangra. Texas egykori lelkészének felesége több bestseller könyvet is írt, nagy követőtáborra tett szert a közösségi médiában, és kedvelt előadó volt keresztyén női rendezvényeken.

Legalábbis addig, amíg egy 2016-os interjúban ki nem állt az LGBT+ életforma és annak bibliai keresztyénséggel való összeegyeztethetősége mellett. Innentől fogva egyre távolabb került a hagyományos hittől és az evangéliumi társadalomtól. Pár éven belül a hitehagyás divatos trendjének egyik plakátfigurájává vált. Ahogy Michael Kruger nagy segítséget jelentő cikkében elmagyarázta, a hittől való elfordulásról szóló történeteknek van egy mintázata, melyet Hatmaker példája is jól szemléltet.

Az azonban nem mindig egyértelmű, hogy mi készteti az embereket hitük elhagyására. Felületesen nézve Hatmaker egyszerűen csak elsodródott a szexualitás kulturálisan ünnepelt nézete irányába, ahelyett, hogy hűségesen kiállt volna a bibliai szexuális etika mellett. De új önéletrajzi könyve, az Awake (Felébredve) teljesebb, árnyaltabb képet ad arról, hogyan lett „Jen Hatmaker, a lelkészfeleség és hitbeli vezető szellemi árva a gyülekezetben, amelyben felnőtt”.

Hatmaker története révén bepillantást nyerhetünk azon gondolkodásmódba és motivációkba, amelyek eltávolították őt az evangéliumi hittől, és megérthetjük azokat a nagyobb dinamikákat is, amelyek elidegeníthetik a nőket a gyülekezetektől.

A negatív tapasztalatok ereje

Kívülről úgy tűnt, hogy Hatmaker elszakadása az evangéliumi gyülekezettől a szexuális etikáról alkotott véleményének megváltozásából fakadt. De saját elmondása szerint volt egy korábbi, még döntőbb pillanat, amikor a kiábrándulása elkezdődött – amikor nyilvánosan elítélte a rasszizmust. „A kommentfalom felért egy rémálommal. Naponta ezer követőt veszítettem” – írja. „Olyan volt, mintha egy oroszlánfalkát vezettem volna, akik most rám támadtak.”

E reakciótól megdöbbenve Hatmaker elkezdte megkérdőjelezni az evangéliumi hit tanítását: „Mert ha a fehér evangéliumi keresztyénség hajlandó volt azt mondani, hogy a rasszizmus elavult dolog, amikor egyértelmű bizonyítékok vannak az ellenkezőjére, ha az igazság már nem mérvadó abban, hogy mi a helyes, akkor vajon mi másban tévedhetnek még?”

Elsősorban nem abban csalódott, amit a Biblia mond. Hanem abban, ahogyan a hívők viselkednek.

Ez volt a hite széthullásának kezdete. Figyelemre méltó, hogy elsősorban nem abban csalódott, amit a Biblia mond. Hanem abban, ahogyan a hívők viselkednek. Ahogy Samuel James megfigyelte, ez egy egyre növekvő tendencia: „Amikor valaki arról beszél, miért változott meg a meggyőződése valamiről, egyre gyakrabban hivatkozik negatív tapasztalatokra, mint meggyőző érvekre. Nehéz elkülöníteni az emberek személyiségét a tanoktól, és kitartani a meggyőződések mellett, még akkor is, ha mások, akik ugyanazokat a meggyőződéseket vallják, nem megfelelő módon viselkednek.”

Ez egybevág Jim Davis, Michael Graham és Ryan Burge közös könyve, a The Great Dechurching (A nagy gyülekezetelhagyás) megállapításaival. Az általuk „exevangéliumi” hívőknek nevezett csoport, az a több mint 2 millió amerikai, akik az elmúlt 25 évben „véglegesen és tudatosan kiléptek az evangéliumi gyülekezetekből”. Ezek 65 százaléka nő. A szerzők megkérdezték tőlük, miért hagyták el a gyülekezetet: „Felmérésünkben az exevangéliumi hívők 74 százalékkal magasabb pontszámot adtak arra, hogy a gyülekezetük részéről szeretethiányt tapasztaltak, mint a másik négy csoport együttvéve. Ráadásul kétszer olyan magas pontszámot adtak más csoportoknál a »személyesen tapasztalt negatív élmények egy evangéliumi gyülekezetben« kategóriára.”

Ahogy Hatmaker példáján keresztül is látjuk, az evangéliumi gyülekezetből kilépő emberek megváltoztathatják véleményüket olyan kérdésekben, mint a szexualitás vagy a nők szerepe a gyülekezetben. Ám sok esetben a tanbeli nézetet érintő változás egy negatív gyülekezeti élmény után következik be. A teológiai véleménykülönbség indokként szolgálhat a távozásra, de nem feltétlenül az a kiváltó ok.

Fontos megjegyezni, hogy Hatmaker és sok más nő a keresztyénséget hagyja el, nem pedig egy gyülekezetet. Nem különösebben szokatlan, hogy egy személy vagy család elhagy egy helyi gyülekezetet, és átmegy egy másikba, ha elveszíti a bizalmát a vezetőségben, vagy valamilyen más negatív élményét szerez. Sok esetben ez bölcs döntés. Az sem ritka, hogy az emberek kiábrándulnak egy egész felekezetből, és átmennek egy másikba. A közelmúltban láthattuk, hogy nagy nyilvánossággal rendelkező keresztyén vezetők pontosan ezt tették.

Hatmaker memoárjában jelentős kritikát fogalmaz meg a déli baptista gyülekezetekkel szemben. Érdekes módon azonban nem lép be egy másik felekezetbe, hanem teljesen abbahagyja a gyülekezetbe járást.

A terápiás kultúra hatása

Ezzel eljutunk Hatmaker történetének második fontos szálához: a terápiás kultúra hatásához. Hatmaker könyvének címe, az Awake (Felébredve) arra utal, hogy egy éjszakai, szó szerinti felébredése – amikor rájött férje házasságtörésére – egyfajta átvitt értelemben vett ébredési folyamatot indított el benne, melynek során felfedezte belső erejét és valódi önmagát, és melynek nagy részében a terápia segítette.

A terápia és a tanácsadás hasznos és szükséges eszközök lehetnek, és akár bibliai világnézettel is végezhetők. Nem kritizálom Hatmaker döntését, hogy szakmai segítséget kért, hogy feldolgozza az árulást és a gyászt. De a terápia, amelyben részt vesz, nem tűnik bibliailag megalapozottnak, és sokatmondó, hogyan formálja a tapasztalatairól és identitásáról alkotott felfogását.

A memoár vége felé, amikor a magány érzéséről beszél, Hatmaker így ír: „Mivel a terapeutám most már a belső hangom narrátora, azon tűnődöm, hogy talán ezt az érzést apró győzelemnek tekinthetem-e”. Ez egy árulkodó kijelentés: a terapeutája a belső hangjának narrátora.

Kultúránk egyre inkább elfogadja a terápiát, de nem úgy, mint gyógyszert a betegek számára, hanem mint valláshoz hasonló, az élethez irányt mutató perspektívát. Ahogy Ian Harber magyarázza: „A terápia lett az új gyónás, az önmegerősítő mantrák felváltották az imákat, az azonos diagnózissal rendelkező közösségek kiszorították a gyülekezeti csoportokat, és az önmegvalósítás vette át a megváltás helyét.”

Kultúránk egyre inkább elfogadja a terápiát, de nem úgy, mint gyógyszert a betegek számára, hanem mint valláshoz hasonló, az élethez irányt mutató perspektívát.

Ahogy könyvének végén Hatmaker végül megfogalmazza „felébredését”, az jól illusztrálja Harber állítását. Hatmaker így zárja gondolatmenetét: „Aki soha nem fogja feladni, az én vagyok. Aki soha nem fog hazudni nekem, az én vagyok. Aki mindig szeretni fog engem, az én vagyok. Aki mindig meg fog védeni engem, az én vagyok. Aki mindig engem fog választani, az én vagyok.”

Figyeljük meg, hogy az összes kijelentés ugyanúgy épül fel: „Aki…, én vagyok”, ám ezek közül szinte mindegyik állítás csak Istenre igaz. Hatmaker, miközben igyekszik a világi terápia szemszögéből feldolgozni ezt az életét feje tetejére állító eseményt, arra a következtetésre jut, hogy ő a saját maga megmentője.

De miért van szüksége megmentésre? Nem azért, mert bűnös, akinek megbocsátásra van szüksége, hanem azért, mert mások bántották őt. Minden mondat egy elszenvedett sérelemre utal, majd pedig hozzáteszi, hogyan fogja ő helyrehozni azt. Hogy világos legyen, nem vonom kétségbe, hogy Hatmakert sérelem érte. Volt férje és mások egyértelműen vétkeztek ellene. A lényeg az, hogy észrevegyük, hogyan váltak ezek a sérelmek identitásának központi elemévé, és hová fordult segítségért és gyógyulásért.

A keresztyén világnézet szerint a legnagyobb problémánk a saját bűnünk, miközben elismeri, hogy mások bűnei is hatással vannak ránk, és végső soron Krisztusra mutat, aki megment minket, és megváltja életünket és történetünket. A terápiás kultúra világképe viszont azt sugallja, hogy a legnagyobb problémánk mások bűne, miközben a saját belső jóságunkra és erőnkre mutat rá, amelyre támaszkodva újraírhatjuk a történetünket.

Nem nehéz belátni, hogy a szekuláris terápiás kultúra világnézete hogyan vezethet el valakit teljesen a gyülekezettől. Ha rossz tapasztalatod van a gyülekezetben, de egyúttal bűnösnek tartod magad, akinek szüksége van a Megváltóra, akkor találsz egy másik gyülekezetet vagy felekezetet. De ha, mint Hatmaker, úgy kezdesz magadra tekinteni, mint megváltóra, akkor nincs értelme gyülekezetbe járni.

Ébresztő a gyülekezet számára?

Sajnos nem Hatmaker az egyetlen nő, aki negatív tapasztalatokat szerzett a gyülekezetben (akár online, akár személyesen). Nem ő az egyetlen, akinek világnézetét a világi terápiás kultúra formálja. Túl sok nő válik Hatmakerhez hasonlóan szellemi árvává, és remélem, hogy megfigyeléseim rávilágítanak erre az aggasztó tendenciára. De ami még ennél is fontosabb: remélem, hogy Hatmaker története emlékeztet minket arra, hogy bár a hit elhagyását befolyásolhatják általános kulturális dinamikák, ez mindig összetett és mélyen személyes kérdés.

Manapság egyesek azt hangsúlyozzák, hogy a keresztyéneknek „fel kell ébredniük” és fel kell ismerniük, „milyen időket élünk”. De nem fogunk több nőt megtartani a gyülekezetekben pusztán azzal, hogy diagnosztizáljuk a kultúránk problémáit, és a közösségi médiában más hívőkkel vitatkozunk róluk. Pontosan ilyen helyzetben kezdődött Hatmaker hittől való elfordulása is.

Mindent meg kell tennünk, hogy a nőket ne önszeretetre bátorítsuk, hanem Krisztus szeretetére irányítsuk a figyelmüket

A Gyülekezetnek nem annyira ébredésre van szüksége, mint inkább arra, hogy meghallja Krisztus felhívását, hogy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat. El kell végeznünk annak nehéz feladatát, hogy szeressük a gyülekezeteinkben és közösségeinkben élő embereket. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy csökkenjen azoknak a nőknek a száma, akik azt mondják, hogy azért hagyták el a gyülekezetet, mert nem szerették őket. Mindent meg kell tennünk, hogy a nőket ne önszeretetre bátorítsuk, hanem Krisztus szeretetére irányítsuk a figyelmüket, ami identitásuk és kiteljesedésük egyedüli forrása.

Jen Hatmaker memoárja arra figyelmeztet, hogy bármilyenek legyenek is az idők, abban biztosak lehetünk, hogy mindig itt van az ideje a szeretetnek.

Winfree Brisley

www.thegospelcoalition.org/reviews/awake-memoir-hatmaker/

Winfree Brisley a The Gospel Coalition szerkesztője. Férjével, Will-lel három fiuk van, és Észak-Karolinában, Charlotte-ban élnek, ahol az Uptown Church (PCA) tagjai.

---