Adjunk időt a növekedésre
Néhány héttel ezelőtt tanúja voltam egy csodának. Egy olyasfajta csodának, amiért rendszeresen imádkoztam – de aminek bekövetkezésére igazából nem számítottam. Ám végül egy átlagos hétköznap egészen hétköznapi pillanatában megtörtént.
Egy ember, akit régóta ismertem és szerettem, egy ember, akivel sokat foglalkoztam, és akiért imádkoztam, egy ember, aki miatt néha kétségbeestem, és aki ellen vétkeztem, megváltozott. Tényleg megváltozott. Isten Szelleme megmozdult lelke vizein, fényt árasztva a régi, makacs sötétségbe, és én tanúja lehettem az engedelmesség megdöbbentő, csodálatos eseményének. Olyan pillanat volt ez, mely méltó az angyalok ámulatára.
Ahogy most visszagondolok e csodára és az azt megelőző évekre, egyszerre csak azt kívánom, bárcsak visszavonhatnám türelmetlen válaszaimat és reakcióimat, amivel barátom felé fordultam ez út során: a cinikus gondolatokat, a test frusztrációjából származó szemrehányásokat, az érte elmondott hitetlen imákat, az igazságtalan belső haragot. Sőt azon kapom magam, hogy csodálom Isten türelmét, aki nem szégyelli ezt az embert – és engem is – a sajátjának nevezni.
Oly gyakran fáradozom mások növekedéséért olyan határidőt szabva, mely drámaian rövidebb annál, amiben Isten gondolkodik. Míg én inkább napokban és hetekben mérem mások fejlődését, „az élő Isten, úgy tűnik, hajlandó éveken és évtizedeken, akár egy egész életen keresztül dolgozni rajtunk”[1]. Ó, mennyire szeretnék olyan lenni, mint Ő – buzgón vágyakozni a változás után, hűségesen imádkozni érte, majd türelmesen várni a bekövetkezését.
Mert a csodák csodálatos dolgok. De sok csoda időbe és rendkívüli türelembe kerül.
A tökéletes türelem tanítványai
Pál apostol ismerte ezt a türelmet. Önmagáról szóló bizonyságtétele Isten hosszútűrő szeretetének, „végtelen türelmének” jegyeit viselte magán (1Tim 1,16). Pál emlékezett erre a türelemre. Nem is tudta volna elfelejteni.
Erre válaszul mélységes türelemmel élt és szolgált a saját népe felé. Mi más tarthatta volna meg a gyülekezetek iránti szeretetben, melyek néha összetörték apostoli szívét – olyan gyülekezetek, mint Korintus vagy Galata? Bár megrágalmazták (2Kor 10,1-2), lebecsülték (Gal 4,15-16), többször szembesült megdöbbentő ostobasággal és bűnnel (1Kor 3,1-4), ő türelmes maradt, mint Isten tökéletes türelmének tanítványa. Elszomorodott, imádkozott, fáradozott, könyörgött, de várt is „teljes állhatatosságban” (2Kor 12,12). Hagyta, hogy eljöjjön a csodák Isten által megszabott ideje.
És így vezetett másokat is. „Feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással” – tanácsolja Timóteusnak (2Tim 4,2). „Intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez” – szól a tesszalonikaiakhoz (1Tesz 5,14). A türelem Pál számára nemcsak a válaszadás egy módja volt a sok közül, hanem olyan, mint egy köntös, amely minden választ beburkol.
Honnan való ez a „teljes türelem”? Honnan meríthetünk erőt ahhoz, hogy ne csak azokkal legyünk türelmesek, akik látszólag reménységben élnek, vagy azokkal, akiknek a küzdelmeit megértjük, hanem „mindenkivel”? A Páléhoz hasonló türelem részben (mint láttuk) a visszatekintésből, Isten velünk való türelmének történetéből származik. De Pálnak még több mondanivalója van ezzel kapcsolatban számunkra. Hisz oly sokszor, amikor türelemmel válaszol a bűnre és az ostobaságra, a szeme előre tekint.
Képzeljük el
Gondoljunk arra a keresztyénre, aki a legtöbb bánatot okozza nekünk: egy hívő testvérünk a kiscsoportból, egy szülő, egy testvér vagy épp saját hívő gyermekünk! Mit látunk, amikor ránézünk erre a személyre, különösen a legrosszabb pillanataiban? Talán egy makacs fiatalembert, aki láthatóan képtelen komolyan venni a tanácsot. Vagy esetleg egy megbízhatatlan nőt, akinek az „igen” valójában „majd meglátjuk” és gyakran „nem”. Fejfájást és szívfájdalmat. Kellemetlenséget és zavaró tényezőt. Időpocsékolást.
Ezek a minősítések érthetők, legalábbis egy magamfajta ember számára. De mit látott Pál? Kétségtelenül egy zaklatott lelket, akárcsak mi. De míg mi gyakran csak azt látjuk, ami van, Pálnak megdöbbentő képessége volt arra, hogy meglássa, mi lehet – és mi lesz Krisztusban. Mi egy befejezetlen házat látunk; Pál egy befejezetlen alkotást látott. Ő a botladozó szenteket annak fényében látta, akivé egy napon válni fognak:
„Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára.” (Fil 1,6)
A keret, amelybe az embereket helyezem, gyakran nem több, mint egy szűk kis négyzet: bebörtönzöm őket a jelen pillanatba, és nem veszem figyelembe, hogy honnan jöttek, vagy hová tartanak. De milyen széles perspektívája volt az apostolnak! Elég széles ahhoz, hogy meglássa a sötétséget és a halált, amelyből az emberek kijöttek („aki elkezdte bennetek a jó munkát”), és elég széles ahhoz, hogy meglássa a világosságot és az életet, amely felé tartanak („elvégzi Krisztus Jézus napjára”).
Pál persze továbbra is jól látta a jelen pillanatot is. És türelme nem tartotta vissza attól, hogy dorgáljon és feddjen, vagy komolyan figyelmeztessen, amikor szükséges volt. Amikor azonban Krisztusban rátekintett valakire – aki bűnbánatot tartott, hitt, de gyakran megbotlott –, a mai nap nem volt olyan fontos számára, mint „Krisztus Jézus napja”, amikor ez a nem túl impozáns szent úgy ragyog majd, mint a nap Isten országában (Mt 13,43).
Így tudta szemlélni a mai botladozást és meglátni a holnapi helytállást. Képes volt megkülönböztetni egymástól a ma elkeserítő kudarcát és a holnap végső győzelmét. El tudta képzelni az indulatosból higgadttá, a kéjvágyóból tisztává, a zsörtölődőből csendesen elégedetté, a keserűből pedig megbocsátóvá váló embert – nem azért, mert az emberek olyan ígéretesek lennének önmagukban, hanem mert a mi hűséges Istenünk biztosan befejezi azt, amit elkezdett.
Nevezzük meg
Na, igen – gondolom magamban –, Pál ezeket a szavakat a filippibeliekhez intézte, egy egyre érettebbé váló gyülekezethez. De vajon ugyanezt mondaná a problémásoknak is? Igazából ezt mondaná; és ezt is mondta! A korintusiakhoz írt levelét is hasonlóan kezdi (1Kor 1,8-9). S ezzel feltárja az Isten szerinti türelem egy másik dimenzióját is: a türelmesek nemcsak képesek így szemlélni a többi keresztyént, hanem ezt a jövőbeli valóságot idehozzák a jelen pillanatba, és e szerint nevezik meg már most keresztyén testvéreiket. Krisztus által meglátják, hogy a másik ember életének napja felkelőben van, nem pedig lenyugvóban, és az eljövendő nappal azonosítják ezt a személyt, nem pedig az elhúzódó éjszakával.
Ezért Pál, bár sokszor elcsüggedt, és csalódott volt a korintusiak lassú fejlődése miatt, mégis a valódi nevükkel kezdi a levelét: „az Isten gyülekezetének, amely Korintusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek” (1Kor 1,2). Ó, korintusiak, lehet, hogy néha úgy viselkedtek, mint bűnösök és bolondok, de nem azok vagytok! Krisztusban a ti nevetek: szentek.
Ezt a türelmes hozzáállást tükröző megnevezést máshol is megtaláljuk, talán legjobban Péter életében. Amikor Péter csupán „bűnös embernek” látta magát, aki méltó arra, hogy Jézus távozzon tőle, türelmes Urunk emberhalásznak nevezte el (Lk 5,8-10). Később, amikor Péter bizonyára nem érezte magát többnek, mint elveszett és kétségbeesett báránynak, türelmes Urunk pásztornak nevezte őt (Jn 21,15-17).
Minden elbukott Péternek szüksége van valakire, aki hisz abban, hogy nem a kudarc határozza meg őt. Minden botladozó korintusinak szüksége van valakire, aki látja a bűnét, és mégis szentnek nevezi őt. Minden csüggedt keresztyénnek szüksége van valakire, aki felemeli a szemét az eljövendő napra, amikor a lélek minden árnyéka megfutamodik majd a mi türelmes és megtisztító Krisztusunk arca elől.
Természetesen senkinek sem akarunk olyan nevet adni, amit nem maga Isten ad. De ha Jézus pásztort látott Péterben, és Pál szenteket látott a korintusiakban, akkor bizonyára mi is reményteljesebben tudunk másokat annak nevezni, mint ahogyan azt néha tesszük. És micsoda különbséget jelenthet egy ilyen név! Amikor teljesen elveszettnek érezzük magunkat a kudarcok sűrűjében, egy hűséges név olyan lehet, mint egy hirtelen felbukkanó ösvény, egy fény, amely eligazít minket. Nem kell itt maradnom – sugallja egy ilyen név –, Jézusban több lehetek, mint ami most vagyok.
Adjunk teret a jónak, hogy növekedni tudjon
Pál apostol leveleiben a türelem kegyelme többször is kéz a kézben jár egy másik, Szellem adta erénnyel: a jósággal. „A szeretet türelmes, jóságos” – mondja a korintusiaknak (1Kor 13,4). Ír továbbá „[Isten] jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságáról” (Róm 2,4). A Szent Szellem kertjében a kettő egymás mellett növekszik: „türelem…, jóság” (Gal 5,22).
Két ilyen erény összekapcsolása azt sugallja, hogy az igazán türelmesek nem csupán a nyelvüket fogják vissza, vagy égető csalódottságukat fékezik meg egy erőltetett mosoly kíséretében. Nem, türelmük egy mélyebb, isteni és tiszta szenvedély eredménye: a jóság szeretete, azé a jóságé, amely megtérésre vezet (Róm 2,4). Ahogyan Isten türelmesen jóságos volt velünk – és ahogyan most is az –, úgy szeressünk mi is türelmesen jóságosak lenni másokkal.
Tehát képzeljük el úgy a türelmet, mint egy kert falát, amely védi a kegyelem törékeny hajtásait a másik ember lelkében! Míg a türelmetlenség hagyja, hogy a szél tönkretegye, az állatok pedig eltapossák és megrágják, addig a türelem teret ad a jó dolgok növekedésének. Teret ad a jóságnak, hogy úgy ragyogjon, mint a nap, és úgy hulljon, mint az eső, hogy az Isten által megkezdett munka a befejezés felé növekedjen.
Te és én, kedves keresztyén barátom, egy kert vagyunk Isten falain belül. A kegyelem, mellyel rendelkezünk, az Ő türelme által teremtett és az Ő jósága által táplált csoda. És ugyanezek a csodák ma is megtörténnek. Többet láthatunk belőlük, ha imádkozunk értük, elképzeljük, megnevezzük őket, és várunk – minden szavunkat abba a türelembe burkolva, amit Őtőle kaptunk.
Scott Hubbard
Scott Hubbard a Desiring God vezető szerkesztője, az All Peoples Church lelkésze, a Bethlehem College & Seminaryn végzett. Feleségével, Bethanyval és három fiukkal Minneapolisban élnek.
www.desiringgod.org/articles/give-them-time-to-grow
[1] David Powlison: Making All Things New [Mindent újjá tesz] 61. o.
Joachim Langhammer – zsebkönyv, 132 oldal
A győzelmes élet titkát fejti ki a szerző, olyan témakörökön keresztül mint a megváltás a bűn hatalmából, a keresztyén viszonya a világhoz, hamis és igazi megtérés, hitben növekedés stb.